Az advent elválaszthatatlan velejárói a karácsonyi vásárok. Illatos mézeskalács, fűszeres forralt bor, ínycsiklandó falatok... Minden, mi szem-szájnak – s pénztárcának ingere. S ha valaki azt hinné, az adventi vásárok a modern kor szüleményei – az bizony téved.
A keresztény középkorban a karácsony ünneplése szigorúan Jézus születéséről szólt, és a templomokban játszódott le. Idővel az ilyenkor szokássá váló betlehemes játékok – egyre nagyobb tömegeket vonzva – kitolódtak az ünnepi díszbe öltöztetett templomtérre. A megváltozott közösségi események új hagyományokat hoztak létre. A német nyelvterületeken – például Drezdában és Berlinben – már a 15. században megjelentek az első karácsonyi vásárok.
Berlinben főként kegytárgyakat, megszentelt gyertyákat kínáltak, de már ekkor kaphatóak voltaka karácsony ma is elengedhetetlen kellékei: a viaszból készült emléktárgyak és a kultikus jelentéssel bíró mézeskalács figurák, melyeket ekkor még kizárólag a kolostorokban készítettek. A reformáció elterjedésével megváltoztak a karácsonyi szokások, egyre több helyütt rendeztek adventi vásárokat, melyeken már nem csupán kegytárgyak, inkább karácsonyi ajándékok vásárlása volt a cél.
1434-ben II. Frigyes szász választófejedelem és testvére, Zsigmond herceg engedélyezték Drezda városának, hogy hetente egyszer szabad vásárt tarthasson. Az uralkodó által kiadott privilégium a szentestét megelőző napra is jóváhagyta a vásártartást a városka lakóinak. A vásári portékák között eleinte a hús szerepelt az első helyen, a polgárok ugyanis a hosszú, karácsonyt megelőző böjti napok után ünnepi fogásokra vágytak.
Idővel azonban bővült a választék, s a kereskedők kínálatában megjelent a drezdaiak mára világhírűvé vált gyümölcskenyerének, a Stollennek az elődje.
Nevét jellegzetes alakjáról kapta, a Stolle ugyanis szó szerinti fordításban járatot, tárnát jelent. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy az édesség – hosszúkás alakjával – a bepólyázott kisdedet jelenítette meg. Eleinte csak egy egyszerű kelt tészta volt, mely vízből, élesztőből és lisztből állt. Az egyház ugyanis tiltotta, hogy vajat és a tejet használjanak a sütéshez.
A süteményt karácsonykor a kórházak szegényeinek osztogatták a város polgárai. 1470-ben aztán Szász Ernő választófejedelem és testvére, Albert levélben fordultak VIII. Innocent pápához a tejtermékek használatát tiltó rendelkezés feloldásáért. A pápa feloldotta a tilalmat, és az úgynevezett “Vajlevélben” engedélyezte, hogy a süteményhez a vajon és tejen kívül további finomságokat, többek között mazsolát, mandulát és cukrozott gyümölcsöket használjanak. Az eredmény pedig egy olyan finomság lett, melyet a helyiek Strietzelnek neveznek. Ez magyarul tulajdonképpen fonott kalácsot jelent.
Idővel a sütemény a vásár olyannyira meghatározó részévé vált, hogy még a nevét is e ínycsiklandó finomságról kapta. A németek ugyanis Strietzelmarktnak – vagyis kalácsvásárnak – hívják karácsonyváró vásárukat. 1560-ban a helyi pékmesterek egy óriási, 36 font súlyú gyümölcskenyeret készítettek földesuraik számára. Az édességet nyolc mester és nyolc tanonc tudta csak a közeli kastélyba szállítani. Az óriássütemény elkészítésével a helyiek új hagyományt indítottak el.
1730-ban a szász választófejedelem és lengyel király, II. Erős Ágost egy minden addiginál nagyobb Stollen elkészítésével bízta meg a drezdai pékmestereket. Az eredmény egy 1,8 tonnás óriás lett, melyen száz pékmester és inas dolgozott egy álló hétig. A gigantikus gyümölcskenyér-óriást ünnepi kísérettel nyolc ló szállította az uralkodó asztalára.
A sütemény felvágására pedig külön szerszámot, egy 1,6 m hosszú kést készítettek. Az óriás édesség készítésének hagyománya mindmáig fennmaradt: mostanság a 3 tonnás monstrumnál tartanak. Advent második vasárnapjának előestéjén egy 12 kilogrammos késsel szelik fel a minden jóval, egzotikus fűszerekkel ízesített, vastag cukormázzal borított süteményt. Az első szeletet a Stollenmädchennek nevezett fiatal lány vágja le, akit a harmadik évüket pék- vagy cukrásztanoncként töltő hölgyek közül választanak ki. Az eladásából befolyó összeget pedig jótékony célra fordítják.
A drezdai karácsonyi vásár – gyümölcskenyerének köszönhető-en – messze földön híressé vált. Évről évre egyre több kereskedő érkezett, hogy portékáit áruba bocsássa. 1704-ben például már hat fazekas, nyolc mézeskalácsos, három aranyműves, két üvegfúvó, három késes, húsz csipkeverő, tizenegy esztergályos, tíz paszományos, egy harisnyakötő, egy kaszakovács, kilenc fafaragó, nyolc bádogos és huszonegy vegyeskereskedő kínálta itt termékeit.
Külföldről is érkeztek kereskedők, például Csehországból vagy az olasz fejedelemségekből. Sokan megpróbálkoztak a drezdaiak Stollenjének hamisításával is. Ezért a helyi pékmesterek egy védegyletet hoztak létre, mely ellenőrizte, hogy csak a drezdai mesterek által készített gyümölcskenyerek kerülhessenek a kereskedők standjaira.
Mint minden rendes nyilvános eseménynek, így a drezdai adventi vásárnak is megvannak a maga kultikus figurái.
Az egyik egy aszalt szilvából készült, szerencsét hozó kéményseprőinas, melyet a helyiek Pflaumentoffelnek neveznek. Első írásos említése 1801-ből való. Az aprócska legénykét úgy ábrázolják, mintha pici létráján éppen a kéménybe készülne bemászni. A figura jellegzetessége, hogy a kéményseprők szokásos sötét öltözetén és cilinderén kívül vállkendő helyett egy aranyszínű, hajtogatott széles gallért visel.
Sok szegény család, hogy egy kis pénzhez jusson, otthon készített kis kéményseprő-figurákat. Az elkészült babákat aztán a bódék között, hóban, fagyban és szélben a családok gyermekei kínálták. A gyermekekkel való árusítást a 20. század elején betiltották ugyan, rongyos figurájuk mégis megihlette a környék népművészetét. A fából faragott kéményseprő-árusokat a helyiek Strietzelkindernek nevezik.
A betlehem a katolikus karácsonyi szokások része. Úgy tartják, Szent Ferenc állított ilyent először a falu népének (jámborságát növelendő). Mégpedig az itáliai Greccio melletti barlangban 1223-ban. Itt mondatta el rendtársaival az éjféli misét a környékről összegyűlt hívők előtt. A fáklyafényben úszó, énekszóval kísért csodás jelenetben a hagyomány szerint élő állatok, ökör, szamár is részt vettek, s talán a kisdedet is élő gyermek alakította. Állítólag a szent bárány módjára bégetett, mikor a Betlehem szót kimondta.
Az 1800-as évekre a drezdai karácsonyi vásár a nürnbergi, a berlini és a frankfurti vásárok mellett Németország legjelentősebb adventi vásárává nőtte ki magát. Mára pedig idegenforgalmi látványossággá vált. Évről évre látogatók ezrei keresik fel a gazdag múltra visszatekintő rendezvényt, hogy az apró ajándékokat és tradicionális finomságokat kínáló apró faházikók között ráhangolódjanak a karácsonyi csodára.
