Én, a NŐ

Állok a tükör előtt, sminkben és tökéletesre igazított frizurával, testemet feltűnő ruhába bújtatva. Csak állok, és nézem magamat. Azt, aki a tükörből néz vissza rám. Felöltök egy magabiztos mosolyt, az erős nő mosolyát, s tudom, hogy a ruhám, a sminkem, a frizurám mássá tesz és mégis ugyanolyanná.

Csupán egy hétköznapi nő vagyok, hétköznapi gondokkal, akinek ujján ott virít a házasságot jelképező karikagyűrű. Férjem és gyerekeim vannak, na meg egy macskám, aki már inkább családtag, semmint háziállat. Ezt a macskát olcsón adták, mert hiába fajtiszta, ha más színű a szeme, mint a többi brit cicának. Megbélyegezték őt, csak mert zöld szeműként született, nem pedig sárgaként. Én ezt a bélyeget sosem vettem le róla, nevéül adtam, mintha csak azt akarnám, hogy tudja, büszkének kell lennie. Büszkének arra, hogy ő más. Az értékesek közt meglapuló Bizsu. A mi Bizsunk. 

Milyenek vagyunk mi nők?

Sokat gondolkoztam azon, milyenek vagyunk mi nők. Ott állunk a tükör előtt, tökéletes sminkben, tökéletes frizurával,tökéletes ruhában. Elmosolyodunk a látványra, és azt mondjuk magunknak: „Végre jól nézek ki, indulhatok.” Tulajdonképpen mit teszünk ekkor? Kilépünk az utcára és beolvadunk a környezetünkbe. Persze mondhatjuk azt, hogy épp ellenkezőleg, most tűnünk ki – hiszen jobbról az a férfi le sem veszi rólunk a szemét, a másik meg a hátunk mögül füttyent – de ez nem igaz.

Nem vagyunk feltűnőek. Ugyanolyanok vagyunk. Ugyanolyanok, mint az összes többi olyan nő, aki ugyanígy kimázolta magát, ugyanígy felszegte a fejét, ugyanígy kisétált az utcára és ugyanígy megbámulják. Akkor hát mi értelme? Azt mondogatjuk magunknak, hogy szépnek kell lennünk, tetszenünk kell – de mégis kinek?

A férjünk és a gyerekeink otthon vannak. Hazavárnak bennünket minden egyes nap a munkából, függetlenül attól, milyen ruhában vagyunk, vagy mennyire vagyunk kifestve. Ők azok, akik igazából értékelnek bennünket, és nem csak a felszínes külsőségek alapján. 

Miért baj az előzékenység?

Most azonban vonatkoztassunk el az előbbiektől. Kicicomázva sétálunk az utcán, s pár férfi elismerően pislant az irányunkba, amitől azt érezzük, hogy igen, jól nézünk ki, és ennek örülünk. Aztán odaérünk egy ajtó elé, mert megérkeztünk arra a helyre, ahová épp tartottunk – a kényelmetlen kopogós cipőnkben – pontosan abban pillanatban, amikor egy férfi is odaér. Jobb esetben a férfi hagyja, hogy előremenjünk, kinyissuk magunknak az ajtót, majd belépjünk rajta. Rosszabb esetben megszaporázza a lépteit, gyorsan felrántja az ajtót, és még előttünk besétál, és ahelyett, hogy megfogná azt, hagyja becsukódni maga mögött. Azonban akadnak férfiak, még ha manapság kevesebb is, akikbe még szorult némi jó modor. Ők azok, akik odalépnek az ajtóhoz, kinyitják és egy illedelmes tessékkel előreengednekbennünket. És mit teszünk mi nők? Méltatlankodunk. Ahelyett, hogy megköszönnénk a figyelmességet, mint egykoron anyáink, nagyanyáink tették volna, mi méltatlankodunk. Nehezményezzük az illedelmes férfi jó modorát, s képesek vagyunk megsértődni az előzékenységen.

Előzékenység. Ismerjük egyáltalán ezt a szót? Mert bevallom őszintén, számomra még nem veszett ki az értelme. Én úgy gondolom, hogy azzal, hogy egy férfi kinyitja előttem az ajtót, és udvariasan maga elé enged, nem szeg meg semmiféle etikai szabályt. Mikor szép ruhákba bújtatott testünk miatt elégedettek vagyunk az elismerő pillantásokkal, nem pedig megsértődünk, akkor egy apró udvariasság miatt miért tesszük? Ez egyszerűen nem fér a fejembe. 

Szégyen-e gyengébbnek lenni?

Határozottan nem. Bennünk nőkben annyira eluralkodott már a bizonyítási vágy, annyira szeretnénk megmutatni, hogy bármire képesek vagyunk, bármilyen terhet el tudunk bírni, hogy már akkor sem fogadjuk el a segítséget, amikor valóban rászorulunk. Régebben egy férfi, ha meglátta, amint egy nő cipekedik, azonnal odasietett hozzá és kivette a kezéből a terhet. Ma már, még ha meg is fordul a fejükben, hogy ezt kellene tenni, akkor sem nagyon teszik. Ez azonban nem csak az ő hibájuk.

Ez a mi hibánk is, hiszen ma már nem az az első reakció tőlünk, hogy megköszönjük, ha segítenek nekünk. Hanem az, hogy: „Attól még, hogy nő vagyok, elbírom.” Mi gátol minket abban, hogy elfogadjuk a nekünk kínált lehetőséget? A büszkeség? Mert szerintem attól, hogy elfogadjuk egy jobb fizikummal rendelkező egyén segítségét, még nem esik csorba sem a büszkeségünkön, sem a nőiességünkön. Én nem szeretném bizonygatni sem a férfiaknak, sem pedig magamnak, hogy erősebb vagyok annál, mint amilyen valójában vagyok. 

Nekem jól esik, ha felajánlják a segítségüket, és csak akkor nem fogadom el, ha valóban nem szorulok rá. Ettől még nem leszek se kevésbé erős, se kevésbé független. 

Ki fizet a randi végén?

Több beszélgetésben is volt már részem, amelyben a nők bizonygatták, hogy számukra ciki, ha egy férfi fizeti a számlát a randevú után. Én azonban feltenném azt a kérdést, hogy miért. Hacsak nem mi, nők vagyunk azok, akik a férfit randira hívjuk, akkor egyáltalán nem ciki engedni, hogy ő fizesse a számlát. Tudom, manapság a függetlenség jegyében mi is szoktunk ismerkedést kezdeményezni a férfiakkal, de én ennél egy kissé régimódibb vagyok. 

A nőkbe bele van kódolva az ártatlan flörtölés. Szerintem képesek vagyunk úgy is felhívni magunkra a figyelmet, hogy nem megyünk oda a férfihoz,nem kezdeményezünk beszélgetést, hanem megvárjuk, amíg ő jön oda hozzánk. Én is így ismerkedtem meg a férjemmel, s amikor randira hívott, nem éreztem magamat azért kellemetlenül, mert ő fizette a számlát. Nem azt mondom, hogy a többedik randin sem veszem elő a pénztárcámat, de az első kettőt szerintem illik meghagyni a férfiaknak, és ezt olyan egyszerű okból kifolyólag, hogy nem mi visszük randira a férfiakat, hanem fordítva.

Mi az én véleményem?

Engedtessék meg, hogy én legyek a gyengébbik nem! Éppen az, hogy gyengébbnek teremtettünk, lágyabb kötésűnek a férfiaknál, adja az értékünket. Ezért vagyunk képesek egy életet kihordani magunkban. Eljátszhatnám én, hogy mennyivel erősebb vagyok a férjemnél, de nem teszem. Büszkén vállalom a gyengeségemet. Ettől vagyok nő. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy férfinak nincs szüksége támaszra, éppen ellenkezőleg. A férfiak is sebezhetőek, és rászorulnak az érzelmi támogatásra, ugyanúgy, mint a nők. Azzal, hogy engedem, hogy egy férfi kivegye a kezemből a nehéz terhet, maga elé engedjen az ajtóban, vagy fizesse a számlát a vacsora után, nem leszek kevésbé erős.

Én abban látom az erősségemet, hogy elismerem, ha segítségre szorulok, szeretem az udvarias előzékenységet. Nem attól fogok erős és független nőnek tűnni, ha kicicomázom magamat, és erőmön felül teljesítek, hanem attól, ha akkor is magabiztosan állok a lábamon, amikor nem a legjobb formámat hozom. Igen, én is szeretem, ha a ruha, ami rajtam van, tökéletesen áll, ha a sminkem és a frizurám kifogástalan. Szeretem, mert magabiztosabban érzem magam tőle, de nem félek kilépni nélkülük az utcára. Nem félek tökéletlennek lenni. Nem félek más lenni. Nem félek bizsu lenni. Nem akarok tömegáruként megmutatkozni a világ előtt, csak önmagam akarok lenni. És igen! Bennem él az a nő, aki elvárja, hogy nőként kezeljék, hogy a férfi maga elé engedjen, amikor kinyitja az ajtót, hogy kihúzza a széket, amikor elvisz vacsorázni, hogy kivegye a kezemből a nehéz dobozt. Én ettől érzem magam különlegesnek, értékesnek. Boldog vagyok, hogy a férjem megadja nekem ezt az érzést.