Valkó Nóra és Attila házassága szinte mesébe illő, hiszen minden úgy történt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Egyetlen apróságot leszámítva: Nóra a katolikus, Attila pedig a református felekezet tagja. Interjúnkban Nórát kérdezzük a vegyes házasságban való együttélésről, illetve a karácsonyi szokásaikról.
Nóra és Attila öt éve alkotnak egy párt, három éve jegyezték el egymást, és két éve mondták ki a boldogító igent. Az esküvő után költöztek csak össze, így két közös karácsony van a hátuk mögött. Mindkettőjüknek fontos volt az elejétől fogva, hogy a szentestét kettesben töltsék, nem pedig valamelyikük családjánál, illetve rohanva egyik családtól a másikig. Szerettek volna közös karácsonyi szokásokat kialakítani, s ez a hozzáállás jellemzi a kapcsolatukat is: egy olyan harmonikus életre törekednek, melyben mindketten tovább tudják gyakorolni a hitüket, miközben egymást is támogatják.
– A házasságkötésetek napján költöztetek össze. Lakva ismered meg a másikat?
– Minden embernek más az elképzelése az együttélésről, mást hoz otthonról, de ez így van rendjén. Sokat hallani arról, hogy az elején idegesíteni fognak a másik szokásai: miért úgy nyomja ki a fogkrémet, miért oda teszi le a holmiját... Nálunk szerencsére nem volt ilyesmi, nem akadtunk fenn az apróságokon. Csak türelemmel kell lenni a másik iránt, és félretenni az egót. Persze a mai napig csiszolódunk, de ezt pozitívan élem meg, hiszen az házasság egyben egy nagyon jó tükör.
– Ez miben mutatkozik meg?
– Megismerem önmagam új részeit, és rácsodálkozom: én ilyen is tudok lenni? Persze nem lehet mindent tökéletesen csinálni, olykor mi is vitázunk, de meg tudjuk beszélni a nézeteltéréseket, s ami a legfontosabb, próbálunk fejlődni. Ha van egy kis civakodás vagy félreértés, mindketten igyekszünk mielőbb tisztázni azt, a békére törekedni.
– Te katolikus vagy, a férjed református. Mesélnél nekünk erről kicsit bővebben?
– Mindkettőnknek fontos a saját felekezete, ugyanakkor mindketten nyitottak vagyunk a másik felé, és támogatjuk egymást. Járunk katolikus és református közösségbe is. Máshogy nem is jöhetett volna létre ez a harmonikus házasság, melyben mindketten kicsit máshogy gyakoroljuk a hitüket. Éppen ezért azon vagyunk, hogy ne az ellentéteket hangsúlyozzuk ki, hanem azt, ami közös. Hiszen ugyanabban hiszünk, csak a „körítés” kicsit más. (Mosolyog.)
Én áldozni járok, a férjem úrvacsorázik, én hiszem, hogy Krisztus jelen van az ostyában, ő ezt jelképnek veszi. A vallás egy keretrendszer, egy alap, de a hit, hogy a gyakorlatban milyen módon kerülünk közel Istenhez, az már nagyon egyéni.
– Adódott már emiatt nézeteltérésetek?
– Egy nagyobb vitánk volt. Református bibliakörre járunk hetente, és egyszer feljött a predesztináció kérdése, ami nagyon felzaklatott. Felbolygatta a lelkivilágomat, mert teljesen ellentétes azzal, ami számomra értelmet tud adni az életnek. Emlékszem, napokig erről beszélgettünk, kicsit a vitába is átfolytunk. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs is értelme ezt vitatni, mert ki az, aki meg tudná mondani, hogy Isten tényleg így vagy úgy gondolja? Hogy jövök én ahhoz, hogy ezt eldöntsem?
– Ha két felekezetből házasodnak az emberek, vannak bizonyos kitételek az egyház részéről.
– Ha egy katolikus és egy református házasodik, és előbbi továbbra is szeretne az egyházának teljes értékű tagja maradni, akkor a katolikus szertartáshoz kell igazodni. A katolikusoknál a házasság egy szentség, a reformátusoknál nem számít annak. Ha egy katolikus a református szertartás szerint esküszik, hiába ismeri el az állam a házasságot, a katolikus egyház nem fogja, mert nem történt meg a szentség kiszolgáltatása. Nincs jól kitalálva, de ezt mi sajnos nem fogjuk tudni megváltoztatni. A házasságkötés előtt egyébként alá kellett írunk egy papírt, hogy a jövőbeli gyerekeinket majd a katolikus hit szerint fogjuk nevelni. De ha később református istentiszteletre vagy közösségbe fognak járni, részünkről az is rendben lesz. Csak a lényeg ne vesszen el. Mi már annak is örülni fogunk, ha át tudjuk adni nekik a hitet.
– Milyen volt közelebbről megismerni a református felekezetet?
– Érdekes, hogy minél jobban megismertem a reformátusokat, annál jobban tudtam értékelni a saját felekezetemet. Rájöttem, hogy talán valahol a kettő között van az „igazság”, mert az egyik túlságosan lecsupaszított, a másikban túl sok a kincs. Nálunk ott a gyónás, az áldozás, a szentek tisztelete, a rózsafüzér, a szentségimádás – ennyi mindenben egy kívülállónak bizony nehéz lehet kiigazodni. Viszont hiszem, hogy megvan ezeknek is a maguk szerepe, mert mindenki más módon tud Istennel kapcsolódni, nem csak egyféle út van. A férjem nagyon nyitott, eljár velem misére, támogat, hogy rendszeresen gyónjak és áldozzak, és látom, hogy mindezt szívből, alázattal csinálja. Hálás vagyok ezért. Ha tehetem, én is elmegyek vele istentiszteletre, emellett hetente eljárunk református bibliaórára, ahol egy nagyon motiváló, fiatal felnőttekből álló közösség alakult ki.
– Hogyan emlékszel vissza, milyen volt az első közös karácsonyotok?
– Kezdjük azzal, hogy mindketten lebetegedtünk. De talán ez kellett ahhoz, hogy elengedjünk minden mást, ami nem fontos. Szóval nem rohangáltunk összevissza veszett egérként, nem volt utolsó pillanatos ablakmosás és társai, csak nyugodtan megfőztem, addig Attila feldíszítette a kis fácskánkat, majd elmentünk istentiszteletre, utána szentmisére. A szentestét kettesben töltöttük, 25-én és 26-án aztán meglátogattuk egyikünk, majd másikunk családját.
– Hogyan telt a szenteste? Milyen hagyományokat hoztatok otthonról?
– A szokásaink nagyjából hasonlóak. Nálunk vacsora előtt imádkozunk, majd az almát annyifelé vágjuk, ahányan vagyunk, ami az összetartást jelképezi. Emellett mézes ostyát eszünk, amelybe egy-két darab vékony fokhagymaszeletet rakunk. Az ostya Krisztus testére utal, a fokhagyma és a méz a jó egészségért felelnek.
Szerettem volna ezeket továbbvinni, mert egyrészt tetszenek, másrészt a családi szokásokra emlékeztetnek, melyekben felnevelkedtem. Attila jó magasra húzta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy a mézes ostyába fokhagymát rakok. Végül csak megkóstolta a kedvemért…
– S mondotta vala, hogy egész jó…
– Nem éppen. (Nevet.)
– A karácsonyi menüt is továbbhagyományozod?
– Igen. Ebédre valami könnyebbet, húsmenteset eszünk, vacsorára pedig lencseleves és hal kerül az asztalra. A férjem családjánál már ebédre is halat készítenek, de ő rám bízta a dolgot, hogy legyen, ahogy én szeretném. Amíg lesz mit enni, addig neki bárhogyan jó. (Nevet.)
– Idén hogyan készülsz az ünnepekre?
– Az adventi időszakban böjtölök, ami összesen napi három étkezést jelent, nassolás- és édességmentesen. Valamint korlátozom a szociális médiát, letörlöm az applikációkat, így tudatosan sikerül egy jobb lelkiállapotba kerülnöm, kiszűrve a felesleges ingereket. A karácsony lényege, hogy Jézus megszülessen a szívünkben, pontosan ezért kell neki tudatosan helyet készítenünk.
– Most először készülsz böjttel?
– Nem, ez már a negyedik év. Ebben az időszakban, amikor a világ fényes és zajos, én lecsupaszítom a napjaimat: több imaidőt biztosítok magamnak, reggelente lelki jellegű olvasmányokat lapozok. Főzés vagy vezetés közben általában zenét hallgatok, de most helyette a csendnek hagyok teret az imához és a beszélgetéshez. Továbbá nem nézek olyan filmeket, melyek kizökkentenek a lelki békémből. A böjtöt egyébként nem egyedül csinálom, hanem egy kis csoporttal.
– Hogy kell ezt elképzelni?
– Van egy öt-hat fős női csoportunk, ahol közösségben élhetjük meg a böjtöt, így támogatni tudjuk egymást. Napi szinten jelentkezünk egymásnak, elmondjuk, mivel küzdünk éppen, miben fejlődtünk, hogyan sikerül tartani azt, amit megfogadtunk erre az időszakra. Ilyenkor a férjemmel is mindig elhatározunk valamit a kapcsolatunkat érintően.
Most a közös esti imánkat szeretnénk ráncba szedni. Korábban esténként mindig együtt imádkoztunk, ami az utóbbi időben elmaradozott, mert nagyon fáradtak voltunk. Ezért most megfogadtam, hogy újra le fogunk ülni vacsora után, gyertyát gyújtunk, imádkozunk és hálát adunk. Ezzel méltó lezárást adunk a napnak.
– Sikerül tartani?
– Igen, és nem is vártuk meg az adventet, már előtte elkezdtük, hogy addigra biztos pont legyen a napirendben. Nagyon sok olyan dolog van a böjtben, amit nem tudunk tökéletesen csinálni, de ezek alázatra tanítanak bennünket. Ha elbuktál valamiben, abból fel is tudsz állni, és megkapod az új esélyt, hogy fejleszd magad, próbálkozz, és közelebb kerülj Istenhez. Valahol ez lenne a lényeg, nemcsak karácsonykor, hanem minden hétköznap.
– Mit kívánsz karácsonyra az Új Nő olvasóinak?
– Azt, hogy békében tudják megélni ezt az időszakot, és ne csak az a pár nap lebegjen a szemük előtt, amikorra mindent elő kell készíteni, míg végül teljesen kiüresedve zuhannak bele az ünnepbe. Remélem, az adventi időszakot és a felkészülést is nyugodt lelkiállapotban töltik, a lényegre figyelve. Ez nem fog magától jönni. Nem is könnyű, mert sok tudatosság és munka van mögötte, de megéri.
