Vannak történetek, amelyek nem tündérmesék, hanem lassan kibomló ébredések. Egy nő vallomása ez, aki húsz év házasság után szembesült azzal, hogy a szeretet, amelyben hitt, már csak látszat volt.
A nárciszok másként működnek, mint a normális emberek. Beszél a férj, aki mindent megtett azért, hogy boldogan éljenek a feleségével és a két gyermekükkel. Nem értette, mi történik velük.
Férfi és nő találkoznak, egymásba szeretnek, összeházasodnak. A nyugati világ nagy részén ez a tökéletes házasság. A mi kultúránkban ma a szabad párválasztáson alapuló szerelmi házasság alapvető emberi jog. A keleti és bizonyos afrikai országokban azonban továbbra is erősen tartja magát az elrendezett házasságok hagyománya.
Szent életű nagyanyám szokta volt mondogatni: A házasság ma is az, ami száz és ezer évvel ezelőtt volt – üzlet. Én adok neked sót, te adsz nekem medvebőrt. Én rendben tartom a házadat, te adsz nekem enni! Valamit valamiért.
Mi van, ha egy pár a kapcsolat, összeköltözés elején nem fekteti le az alapokat? Hogyan oszlanak meg a háztartási teendők? Lehet ezen később sértődés nélkül változtatni?
Vannak mondatok, amelyek elsőre ártatlannak tűnnek, mégis képesek alattomosan aláásni egy házasság alapjait. De mégis mik ezek, és miért lenne jobb örökre száműzni őket a szókincsünkből?
Az én szüleim zárt ajtók mögött veszekedtek. Ma viszont már azt gondolom: mennyivel egyszerűbb lett volna a gyerekkorunk, ha szüleink a kiadós, olaszos véleménycserét választják!
