A házasság nem(csupán) a szerelem beteljesedését jelenti – hanem a kezdetét is valami újnak. Valaminek, ami teljesen más, mint a szerelem. A házasságnak ugyanis (azon kívül, hogy két ember szövetsége a közös életre) gazdasági és egyéb vonzatai is vannak. Bevalljuk vagy sem, azért mi házasemberek jól tudjuk, hogy az érzelmek minősége és mennyisége az együtt töltött évek során változik.
A kezdeti eufória után jönnek a szürke hétköznapok, és velük a mindennapos problémák, melyek lekötik a figyelmünket, és elvonják izzó szerelmünktől az energiát. Ezen kívül az is kiderül, hogy házastársunknak sok olyan (idegesítő) tulajdonsága és szokása vannak, amelyről eddig halvány fogalmunk sem volt. Például.
Házasságkötés előtt (a nő): megfogadta, hogy soha nem megy feleségül olyan férfihoz, aki képes végighorkolni az éjszakát, vagy soha nem rakodik el maga után. Az ő férje szeretni fogja a gyerekeket, minden éjjel felébred a síró babához, s leveszi a válláról a gyereknevelés terhének nagy részét. Nagyokat fognak beszélgetni, és minden héten elmennek moziba.
Házasságkötés után: rá kell döbbennie, hogy férje kitűnő rovar- és alvásűző, valamint éjszakai kínzóeszköz. Azt a hangfrekvenciát például, amit éjjelente kibocsát magából, még a szúnyogok sem bírják elviselni, fejvesztve menekülnek. Emellett a drága a legkülönbözőbb helyeken hagyja el piszkos zoknijait: asztal alatt, heverőn, ablakpárkányon. Arról nem is beszélve, hogy minden lépésnél orra buknak a kábeltömegbe, amellyel otthoni számítógép-hálózatot épített ki.
Danika születése után felkelt ugyan a síró csecsemőhöz – három hétig. Utána átköltözött a nappaliba, mert az éjjelezés úgy megviselte, hogy majdnem elaludt a munkahelyén. A gyereknevelést pedig tökegyszerűen megoldotta: – Drágaságom, te sokkal jobban értesz a gyerek nyelvén, mint én! Beszélgetés helyett újságot olvas, vagy tévét néz, mozi helyett pedig horgászni jár.
(Annak idején, udvarló korában szorgalmasan mosogatott. A házasságkötés óta viszont a mosogatót kikerüli, inkább vásárolt egy gazdaságos mosogatógépet.)
Az együttélés igazi művészet – főleg mostanában, mikor minden ember szeretné megvalósítani önmagát, elérni céljait. Amikor egyre kevésbé vagyunk toleránsak egymással, és mindenki azt szeretné, ha még ebben az életében beteljesülnének a vágyai – az ő saját vágyai.
Házasságkötés előtt (a férfi): megfogadta, hogy az ő párja a háziasszonyok gyöngye lesz, aki napnyugtával szexi vadmacskává változik. Soha nem vesz feleségül olyan nőt, aki órákon át képes zuhanyozni vagy telefonálni az anyjával, nem főz minden nap valami finomságot, és olyat se, aki távúton akarja elvégezni az egyetemet, vagy hisz a szellemekben.
Házasságkötés után: kénytelen a legtöbb este bujálkodás nélkül az ágyba zuhanni, mert nem bírja kivárni, míg a felesége kijön a fürdőszobából. Ráadásul b. neje még zuhany után, arcán valami förtelmes, zöld színű trutyival (állítólag szépségmaszk, a férj ugyan nem tudja megfejteni, mitől szép?!) felhívja az anyját, hogy beszélgessenek kicsit, míg a pakolás kifejti a hatását (a férj ezt sem érti, hisz rá már alaposan kifejtette). Másik nagy csalódása: b. neje ahelyett, hogy a konyhában sürögne, finom házi kosztot főzne, utána pedig dorombolna – egyetemre jár, és szociológiát hallgat, vagy ezoterikus fesztiválokon issza az önjelölt próféták parafenomenális szavait.
A házasság nem a romantikus szerelemről szól, az érzelmek lángolása szerencsés esetben is csak pár évig tart, hanem a partnerségről – mondja a pszichológus. – Az együttélés során csók lassan puszivá degradálódik, majd már-már unalmas rutinná válik. Hétköznapjainkat betöltik a béka-egér harcok, melyek idővel minden házasságban előfordulnak. Általában ugyanazok a problémák okozzák a konfliktusokat: nem toleráljuk a másik bizonyos tulajdonságait. Ha feljátszanánk a veszekedéseinket egy magnóra, rádöbbennénk, milyen jelentéktelen dolgokat vágunk egymás fejéhez. De az is kiderülne, mi okozza a problémákat. Többnyire a nők azok, akik szóvá teszik, ami nem tetszik nekik. A veszekedések alkalmával is ők beszélnek többet – a férfiak gyakran süketnek tettetik magukat, vagy elmenekülnek a házastársi perpatvar elől. Az is igaz viszont, hogy ha mindig mindenben teljes lenne az egyetértés, a házasság előbb-utóbb elviselhetetlenül unalmassá válna.
A legtöbb nő, feleség arra panaszkodik, hogy a férje nem beszélget vele. Míg a nő szeretné elmondani – el is mondja – a férjének, mi történt vele a nap során, a férfi csak sóhajtozik, esetleg hümmög, igenezik, vagy bólogat.
Pedig a párkapcsolatokkal foglalkozó szakemberek azt mondják: a férfiakat is szóra lehet bírni, csak tudni kell a módját. Az asszertív kommunikációt szokták ilyenkor javasolni. A valóságban ugyanis az okozza a legtöbb problémát, hogy az emberek nem figyelnek egymásra úgy, ahogyan szükség lenne rá. Különösen érvényes ez azokra a helyzetekre, amikor a vita teljes mértékben érzelmi alapon robban ki, vagy az ember hagyja, hogy szóváltás közben elragadják az érzelmei.
Az asszertív kommunikáció lényege, hogy őszintén elmondjuk, mi hogyan vélekedünk az adott helyzetről vagy problémáról – és semmi esetben sem vádoljuk a másikat! Először talán nehéz, mert az embert könnyen elragadják az indulatok, de egy kis akarattal önuralmat lehet tanulni – és higgyük el, megéri!
Próbáljuk csak ki! Ahelyett, hogy azt vágnánk drágánk fejéhez, hogy: utálatos vagy, téged nem érdekel semmi! – mondjuk azt: úgy szeretném, ha beszélgetnél velem egy kicsit! Mondd csak, mi történt ma veled? Ha azt válaszolja, hogy semmi, az már jó jel. Elkezdte a kommunikálást. Érdeklődjünk tovább, kérjük ki a véleményét, s ha meg is mondja, ne vágjuk rá azonnal, hogy marhaság! Inkább azt: és ahhoz mit szólnál, ha…? Sőt, kis ügyességgel, okossággal szinte észrevétlenül meg tudjuk tanítani a férjünket is ugyanerre.
A házastársak közt akkor jó a viszony, ha mindketten felismerik a nehézségeket, és kellő együttérzéssel viseltetnek egymás iránt. Ez pedig csak úgy érhető el, ha beszélünk egymással, ha megosztjuk a gondolatainkat, érzelmeinket, de bánatainkat és örömeinket is. Ha kimondjuk, amit gondolunk. Le kell számolnunk azzal a hamis mítosszal, hogy a férfi (vagy a nő) képes kitalálni a párja gondolatait, rejtett óhajait! Bármennyire romantikus is az elképzelés, ez nem így működik a gyakorlatban (vagy nem működik mindig, minden esetben). A valóságban sokkal hatékonyabb a kimondott szó – és legfőképp a megfelelően kimondott szó!
S még egy történet. Éva férje soha nem feledkezik meg felesége születésnapjáról, sem a házassági évfordulójukról, a nőnapról, és az anyák napjáról sem. Mindig meglepi feleségét valami frappáns kis ajándékkal, ha pedig semmi sem jut az eszébe, hoz egy szép virágcsokrot vagy egy tábla csokoládét. A szomszédasszony, Anikó irigykedve szemlélte a dolgot. Ő is vágyni kezdett arra, hogy a férje megajándékozza. Ám az ő drágája rendszeresen „elfelejtette” a jeles napokat. Hiába sírt, veszekedett Anikó, hiába reménykedett – a férj mindig üres kézzel tért haza. Hiába vágta a férje fejéhez, hogy udvariatlan fatuskó, sőt: falusi paraszt, a helyzet csak nem változott meg.
Az ajándékokat továbbra is a szomszédasszonya kapta. Egy nap aztán nem bírta, becsöngetett Évához. Ahogy szokták, leültek egy kávé mellé. Anikón erőt vett rajta a késztetés, és elkezdte mondani, milyen jó férje van Évának: az övé bezzeg milyen érzéketlen! Soha nem hoz neki egyetlenegy szál virágot sem, nem még ajándékot. Hogy csinálja Éva, hogy ő mindig kap valamit?! Éva elmosolyodott, és azt mondta: – Régebben az én férjem is elfelejtette a szülinapomat. Aztán elmondtam neki, milyen jólesik, ha gondol rám, és milyen nagy örömöt okoz.
Póda Erzsébet
