Kingának legendás híre volt a kollégiumban: szinte mindenkinek volt vele egy-két sztorija, amin jóízűen lehetett csámcsogni. A lányok utálták, a fiúk rajongtak érte, legalábbis az elején. Mert csak később vették észre, amit a lányok azonnal: Kingának kemény a lelke, és jégcsap van a szíve helyén. És hogy csak egyet akar, mint az egyszeri hadvezér: pénzt, pénzt, pénzt.
Ugyanis rettegett a szegénységtől. Egy véletlen folytán jöttünk rá, miért. Kingának nehéz gyerekkora volt: két testvérével együtt rossz körülmények között, szoba-konyhás, kis tanyasi házban nevelkedett, ahol nem volt sem víz, sem gáz.
Édesapja egy szép napon összecsomagolt, és odébbállt – ők pedig egyedül maradtak édesanyjukkal, akinek keresetéből élelemre is alig futotta. Kinga átélte, mi az: divatjamúlt ruhákban járni, kihagyni az osztálykirándulásokat, bámulni a többi gyerek sonkás-szalámis szendvicsét. Hamar ráébredt, a pénztelenség egyet jelent a kirekesztettséggel és a kiszolgáltatottsággal. Már akkor elhatározta: ha törik, ha szakad, Hamupipőke „kitör”...
Kitalálta, hogy művészettörténetet fog tanulni – az olyan különlegesen hangzik. Mivel nem vették fel az egyetemre (nem volt sem éltanuló, sem a szorgalom mintaképe), előkészítőre jelentkezett. Egy idősödő egyetemi tanár tanította: szenvedélyes pillantásokkal égette az úriember deres halántékát, míg társai a táblát bámulták. Az órák után gyakran voltak külön kérdései, melyeket lágy pillarezegtetés kíséretében rebegett el. És az öreg bekapta a horgot.
Hamarosan Kinga lett a jobb keze, magával vitte a megnyitókra, bemutatta a többi egyetemi tanárnak és szaktekintélynek. Mondani sem kell: Kinga megfelelt az elvárásoknak.
A háttérben meghúzódva, csinos kis orrán szemüveggel rendkívül intelligensen festett. Közben azért nem felejtett el titokzatosan mosolyogni, formás térdét kivillantani, teli dekoltázzsal előrehajolni, a cigarettába érzékien beleszippantani. És főleg nem felejtette el elhitetni az élemedett korú professzor urakkal, hogy óh, mily csodálatos elmék, és hogy ő, Kinga, bár szorgos tanítvány, soha nem fog tudni az ő magasságaikba felemelkedni…
Kell-e mondani, hogy rá egy évire Kingát felvették az egyetemre, ráadásul ösztöndíjat és kollégiumot is kapott. Az ösztöndíját drága ruhákra költötte – nem volt szüksége másra. Mindig a kollégium vagy az egyetem aktuálisan menő és leggazdagabb „hímjével” vonult, aki etette, itatta, moziba és színházba vitte. És amíg a többiek vért izzadtak a záróvizsgákon, addig ő simán továbblépett...
Nemrégiben összefutottam vele. Babakocsit tolt: ő volt a tökéletes feleség és anya. Boldog volt, hogy találkoztunk, mert végre elmondhatta valakinek, milyen sokra vitte. Egy híres professzor felesége, és most csak véletlenül vannak itthon, a villájukban, mert egyébként Los Angelesben élnek. A Kanári-szigeteken voltak nyaralni, és neki nem kell dolgoznia. De minek is dolgozna, mikor Kálmánnak van pénze elég... És hát itt van a gyerek, meg majd jön a következő.
Kinga csak egyet felejtett el: megkérdezni, én hogy vagyok. De ezen egyáltalán nem csodálkoztam. S ami azt illeti, nem szorult el a szívem a szerencséje láttán: elvégre keményen „megdolgozott” mindenért. És végül is, neki ez a karrier.
