Kevés emberrel találkoztam, akiből olyan nyugalom áradt volna, mint belőle. Nem fújta türelmetlenül a kávéját, nem leste lopva az óráját, teljes odaadással adta át magát a jelennek.
Joshi Bharat ma Magyarország egyik legnépszerűbb tévés személyisége.
(© LIFETV)
– Hosszú évek teltek el azóta, hogy elhagyta hazáját, Indiát. Nincs honvágya?
– Harmincegy éve élek Magyarországon, már itt érzem itthon magam. Engem már minden ide köt: a családom, a feleségem, a barátaim, a munkám. Ha tehetem, évente egyszer hazalátogatok. Most, hogy édesanyám beteg, nagyon nehéz. A múlt évben, amikor otthon voltam, elbúcsúztunk egymástól.
– Nem könnyebb azáltal, hogy hisz a reinkarnációban?
– Attól, hogy mi, a hindu vallás követői hiszünk a lélekvándorlásban, még a fájdalmunk nem csökken, csak máshogy fáj. Vigaszt nyújt a gondolat, hogy az, akit szerettünk, nem végérvényesen veszik el, legfeljebb számunkra. El kell fogadni, hogy amit itt megélünk, az a léleknek a nirvánába (móksába) vezető útján csak egy rövid kis szakasz.
– Az ön hite szerint sorsunk előre elrendeltetett?
– Igen, de nem abban a formában, ahogy a mostanában virágzó jósipar hirdeti. Ez komolytalan kóklerség! Minden ember sorsának van egy látható iránya. Van, amit meg kell tapasztalnunk, vannak dolgok, amiknek meg kell történniük velünk. De az igazi nagy tettek fölött a sorsnak nincs hatalma!
Minél önállóbb az ember szellemileg, annál nagyobb a szabad akarata, és maga hozhatja meg sorsdöntéseit. Minden azon múlik, hogy az ember hol tart a szellemi fejlődésében.
– És ehhez néha kellenek a kudarcok, pofonok...
– Így van. Én hiszek benne, hogy csak a kemény próbatételektől lehet fejlődni. Az én utam is más lett volna, ha apám tizenhárom éves koromban nem távozik önkezűleg a világból. Miután elment, már nem volt, aki tartson a biztonságos úton. Kamaszként szétfeszítettem a határokat. Sok hibát elkövettem.
– Az édesapja brahman pap és jövendőlátó volt, mint ahogyan ön is. Ez tanult tudás vagy öröklött képesség?
– Nekünk már a családnevünk, a Joshi is azt jelenti: jövőbe látó. A felmenőim mind a brahman nemesi kaszthoz tartoztak. A papi hivatást végzők igazi bölcsek voltak, akik a hit kérdésein túl járatosak voltak a filozófiában, asztrológiában, horoszkópkészítésben, sorselemzésben, jövőbe látásban, valamint az életvezetési tanácsadásban. Indiában az emberek nem vakon hisznek a jóslásokban. Egyszer az utcánkban elveszett egy kisfiú. A szülők először a rendőrségre mentek, és csak utána az apámhoz. Nagyon féltek, hogy a gyereket a koldusmaffia vitte el, de szerencsére – pont úgy, ahogy apám megjövendölte – pár nap után hazakerült az ellófrált kiskölyök.
– Mennyire tudta édesapja a papi hivatásával megteremteni a család egzisztenciáját?
– Csak ezzel nem tudta volna. Ma a nyolcadik kerületben több jós él a kóklerkedésből, mint annak idején egész Indiában. Mi nem ebből éltünk. Édesapám az állami élelmiszerminőség-ellenőrzési hivatalban dolgozott. A tej minőségének ellenőrzése tartozott a feladatkörébe. Ez nagyon fontos poszt volt, mivel Indiában rendkívül sok étel alapanyagát képezi a bivalytej. A sütemények pedig elképzelhetetlenek nélküle. Emlékszem, gyakran jöttek a házunkhoz tejkereskedők. Próbálták megvesztegetni, de soha nem hagyta magát.
– Milyen volt az élet az akkori szülővárosában, Ahmedabadban?
– A múlt század közepén, amikor én voltam gyerek, borzalmas viszonyok voltak Indiában. Az orvoslás gyerekcipőben járt. Nekem is két testvérem halt meg kisgyerekként. Nem volt villany, tiszta ivóvíz, csatornarendszer – és még sorolhatnám. Kisiskolás koromban nemegyszer bányászlámpa fényénél tanultam. Maga volt a csoda, mikor bevezették a villanyt! A másik nagy horderejű élményem az volt, mikor megvettük az első rádiót. Körbeállta a család, és nem győztünk betelni vele... Mindettől függetlenül gyönyörű gyerekkorom volt.
– Ez mennyiben függ össze azzal, hogy a keleti vallások arra tanítják az embert, hogy ne akarjon birtokolni, ne legyenek vágyai?
– A 17. században egy nagy világutazó, miután hazatért Európába, így jellemezte Indiát: az ország, ahol a leggazdagabb szegény emberek élnek. A hindu vallás antikapitalista. Az indiai emberek nyugodtak, mert rend van bennük. A boldogság nem a pénzen múlik, hanem ezen a belső renden. Az európai emberek ezt, sajnos, nem tudják. Gagyi dolgok után ácsingóznak, egyre nagyobb lakásra, házra, autóra vágynak. Miközben az igazi boldogság nem abban rejlik, hogy milyen szuper autóval száguldozok, hanem hogy az van-e mellettem, akit szeretek, a gyerekem rám mosolyog-e, a szürke reggelen meglátok-e egy szép virágot. Ezek azok a dolgok, amelyektől feltöltődünk.
– Nemesi kasztból származó, elismert család tagjaként színészkedésre adta a fejét. Ez lázadás volt, vagy az akkor fénykorát élő Bollywood hatása alatt döntött így?
– Lázadás volt. A kísérleti színház vonzott. De hát abból megélni nem lehetett. Érettségi után öt évig kínlódtam a közgazdasági egyetemen, majd elhelyezkedtem egy bankban. Nyolc nap után kirúgtak. Maradt a színház és a bábozás.
– Bábművészként élt Stockholmban, New Yorkban, majd ösztöndíjasként Magyarországra került. Ami nem volt idegen, hiszen ha jól tudom, álmaiban rendszeresen visszatért az Andrássy út...
– Mindig álmodozó gyerek voltam. Az iskolában gyakran csak a testem volt jelen, lélekben messzi vidékeken jártam. Ilyenkor gyakran jelent meg előttem egy széles, kivilágított út. Aztán amikor ösztöndíjasként a Budapest Bábszínházhoz kerültem, amely az Andrássy úton van, akkor szembesültem azzal, hogy ez az az utca, amely képzeletemben mindig visszatért.
Érdekes, hogy míg a világ más pontjain nem éreztem otthonosan magam, itt azonnal. Pedig a magyar nyelv egyikre sem hasonlított abból az ötből (gudzsráti, hindi, védikus óind szanszkrit, angol, svéd), amit akkor beszéltem.
– Ön azonnal otthonosan érezte magát Magyarországon, de nyitott és befogadó volt-e azonnal az ország is?
– Azonnal – de az még egy másik ország volt. A nyolcvanas évek elején az emberek még nyitottak voltak. Nem volt gőg és nacionalista büszkeség. A nyolcvanas évek végétől viszont már előfordult, hogy valaki „beszólt” a bőrszínem miatt.
– Második feleségével, Csillával húsz éve él példás házasságban, sőt az egyik indiai útjuk során az ottani szokások szerint is összekötötték életüket. Miért tartotta ezt fontosnak?
– Csilla az a nő, akit nekem teremtett a sors. Fontosnak tartottam, hogy a hindu szertartás szerint is nőül vegyem. Indiában tizenöt év után keltünk egybe. Egyébként az ottani szertartás négy napig tartó rituális ceremóniák sorozata. Kész tortúra. Mire szerencsétlen fiatalok egybekelnek, hullafáradtak. A házasság előtti 24 óra borzasztó. Megfürdetik a jegyespárt aranysárga, sáfrányos vagy kurkumás vízben. Majd a nők kezét, arcát néha tíz órán át is festik hennával. A szertartás tűz körül zajlik. A papok éneklik a Védák szent szövegeit, a fiatalok körbejárják a tüzet, majd fogadalmakat tesznek. Érdekes módon testi hűséget nem esküsznek. A lelki hűség a fontos.
– Ezek szerint Indiában megengedett a félrelépés?!
– Ellenkezőleg. A megcsalás ott szinte ismeretlen fogalom. A reinkarnáció azt mondja: amit most cselekszel, annak a következő életedben következményei lesznek, hiszen az istenek mindent látnak. A férfi nem talál nőt, aki a megcsalásban partnere lenne. És a nők nagyon tudatosak. Házasság előtt nem adják oda magukat. Ott a szexualitás nem tíz percre szóló örömforrás. Sajnos, az utóbbi tíz évben ez is sokat változott.
– Köztudott, hogy nem alszik a feleségével közös hálószobában. Ez Indiában bevett szokás, vagy más okra vezethető vissza?
– Kényszer szülte praktikum: én ugyanis borzalmasan horkolok. Kezdetben együtt aludtunk, majd miután megszületett kislányunk (a most 17 éves Shila), alvásidőnk még inkább csökkent. Ezért léptünk. Kifejezetten izgalmas, ki surran át a másik ágyába.
– Talkshow-ját két éven át sugározta a TV2, és megdöntötte a műfaj összes nézettségi rekordját Magyarországon. Most viszont, hogy Liptai Claudia vagy Demcsák Zsuzsa oldalán köszönti reggelente a nézőket a Mokka Habbal műsorában, nem sokáig alhat.
– Mivel bagolytípus vagyok, a korán kelés nem ment könnyen. De nagyon szeretem a Mokkát. Márciusban pedig a FEM3 csatornán elindult Gombos Edinával egy új műsorunk, Edina és Joshi címmel. Ebben a magazinműsorban Edina képviseli a racionális, én pedig az ezoterikus vonalat.
– Magánpraxisában életvezetési tanácsadással foglalkozik. Milyen gondokkal keresik meg az emberek?
– A párkapcsolati gondoktól kezdve a legabszurdabb problémákkal. Ha az európai ember meg tudná különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a 90%-ra nem lenne szüksége abból, amit a lelki zsákjában cipel. A keleti filozófia pótolhatatlan segítséget nyújt az igazi értékek felismerésében. Én arra próbálom rávezetni az embereket, hogy meglássák: minden problémában ott van a megoldás kulcsa. Csak nem szabad sablonok szerint élni.
Ha valaki állandóan a világot hibáztatja, és közben az áldozat szerepében tetszeleg, akkor soha nem fog fejlődni. Az embernek először is meg kell ismernie önmagát. És csak aztán léphet tovább.
– Látja a saját jövőjét?
– Annak az embernek, aki állandóan más sorsát elemzi, nincs joga a saját sorsának elemzésére. Amikor az első adást elvállaltam, arra gondoltam: milyen nagyszerű dolog, hogy az ember 52 évesen kerül oda, ahol igazán a fiatalok népszerűek. Ez a fordulópont a sors ajándéka. Bizonytalanság nincs bennem. Magabiztos ember vagyok, aki szinkronban él önmagával. Bárhogy alakul is az életem, tudom, sikeresen veszem majd az akadályt. Mert a családom, hitem erőt ad.
