Hiszem, hogy vannak történetek, melyek nem maradhatnak lejegyezetlenül. Akkor, abban a pillanatban éppen azért hangzanak el, hogy később papírra vessék őket.
Mikor ilyet hallok, hevesebben pulzál a mellkasom, és izzadni kezd a tenyerem. Egyszeriben késztetést érzek, hogy legalább a telefonom jegyzettömbjét elővegyem. Így került fel a minap egy bevásárlólista és egy interjúvázlat közé a név: Elisabeth.
Mióta az Új Nőnél dolgozom, az ismerősök előszeretettel osztják meg velem észrevételeiket. Az évek során sok kedves emléket idéztek már fel: történeteket, melyek a laphoz kötik őket, s írásokat, melyek mentén más megvilágításba helyezték az életüket. Mind közül a legkedvesebb mégis egy kilencéves kislány, Elisabeth története, aki csodás tanító nénijének hála – az Új Nő révén – új példaképet kaphatott.Az elbeszélés hallatán úgy éreztem, az a minimum, ha olvasóinknak is megpróbálom átadni a történtek egy szeletét. A szereplők nevét és a cselekmény színhelyeit természetesen megváltoztattam, s arra kérném Önöket: ne boncolgassák a karakterek hátterét. Hisz nem a kilétük, hanem a mondanivalójuk a lényeg.
– Lassabban, még a végén a nyakatokat töritek! – kiáltotta Andrea néni a negyedik béseknek, akik a csengőszó hallatán egy emberként roha-mozták meg az osztályterem ajtaját. – Lizi, beszélhetnénk? – szólt oda a sor végén kullogó, kapucnis kislánynak. A gyermek ijedtében összerezzent.
– Ne félj, nincs semmi baj – nézett rá bátorító mosollyal. – Csak kérdezni szeretnék valamit.
A kislány lehajtott fejjel a katedra irányába indult, miközben zavartan gyömöszölte a markába rejtett cukorkás papírt. A néni lehajolt, s a gyermek sötét bogárszemébe nézett.
– Kicsim, ugye tudod, hogy nem ülhetsz egész nap ebben? – kérdezte, s a kapucnira mutatott. – Történt valami a hajaddal?
Lizi szemébe könnyek szöktek, mire Andrea néni szíve összeszorult. Mindig ez történt vele, mikor Lizi sorsára gondolt... Szinte pontosan vissza tudta volna idézni azt a két évvel ezelőtti napot, amikor az igazgató úr a tavaszi szünetről visszatérve az irodájába hívatta:
– Lenne számodra egy feladatom! Nem kis kihívás, számíthatok rád? – kérdezte, s egy fényképet nyomott Andrea néni kezébe. A fotóról egy huncut szemű, fekete bőrű kislány nézett vissza rá, amint önfeledten kacag a kamerába. – Elisabethnek hívják. Az apja nigériai származású lengyel, az anyja szlovákiai magyar. Négy éve hozták el őt a gyámügyesek, miután több napon át egyedül hagyták otthon. Szinte teljesen kiszáradt szegény. Ha jól tudom, azóta mindkét szülője elhagyta az országot. Nincs rokona, senki sem látogatja...
– Szegény, szerencsétlen kis bogár! – Andrea néni a szája elé kapta a kezét. – Hozzánk jár majd? – Az igazgató úr bólintott.
– Erről szerettem volna beszélni veled. Az intézet kassai részlege bezár, ezért Elisabethet és még két tinit áthelyeznek a városunkba. Nemrég hívtak, hogy volna-e hely számukra az iskolában. A kislány keverve beszéli a szlovákot és a magyart, de azt mondják: jó képességű gyermek. Hamar felzárkózik majd...
Andrea néni tekintete visszavándorolt a fényképre. Egyszeriben úgy érezte, mintha követ dobtak volna a mellkasára. Nem értette, hogy volt képes bárki magára hagyni ezt a tüneményes kicsi lányt, akinek puszta létezése is boldogságot kellett volna szerezzen a szüleinek.
– Számíthatsz rám – felelte az igazgató úrnak, s még abban a pillanatban eldöntötte: mindent megtesz majd, hogy a gyermek sorsát – amennyire csak tőle telik – megkönnyítse.
– Szóval, mi történt a hajaddal? – Andrea néni kérdőn nézett Lizire. – Hiszen olyan szép copfocskád volt a minap!
– Meg... megnyírtam – hüppögte a kislány alig hallhatóan. A néni óvatosan félrehúzta a kapucnit: látszott alatta a vágás, de a helyzet közel sem volt annyira tragikus, mint ahogyan azt a gyermek gondolta. Hirtelen ötlettől vezérelve a retiküljébe nyúlt, kihúzott belőle egy szép, gyöngyös hajpántot, s Lizi hajába tűzte. A kislány szeme felcsillant.
– Tetszik?
– Jaj, nagyon! – kiáltott fel.– Akkor hordd így a frizurádat, s egy hónap múlva nyoma sem lesz a cikcakknak. De miért nyírtad meg magad?
Lizi arca megint elkomorodott.
– Mert olyan csúnya! – szipogta. – Hannának és Esztinek gyönyörű, sima haja van, nekem meg olyan, mint a seprű, összevissza áll. Én sosem leszek olyan szép, mint a többi lány!
Andrea néni felsóhajtott, majd megtörölte a kislány könnyes arcát.
– Már hogyne lennél szép. Tudod, a szépségnek sok-sok formája van: egy bájos mosoly, egy kedves arc, de a jószívűség is: ez mind-mind szépség.
– De ők annyira mások, mint én! Az ő hajuk nem ilyen... kezelhetetlen.
– Kicsim, a világ sokkal nagyobb és színesebb annál, mint amit te eddig belőle láttál. Ha felnősz, s szorgalmasan tanulsz, majd magad is megtapasztalod.
Az emberek sokfélék. Lehet, hogy Eszti, Hanna és a többiek külsőleg kicsit másmilyenek, de rengeteg kislány él a földön, aki meg rád hasonlít. S pont ilyen szép, fekete, göndör fürtöcskéik vannak! – simított végig a gyermek haján. A kislány szája sarkában halovány mosoly jelent meg.
– És tudod mit? – folytatta Andrea néni. – Ezek a lányok egyszer híres színésznők, énekesnők, modellek lesznek, de az is lehet, hogy orvosok, írók vagy kutatók. Olyan kicsi lányok példaképei, mint amilyen most te is vagy. Hiszel nekem?
Lizi arca felragyogott:
– Hiszek.
– És megígéred, hogy többé nem teszel ilyet a hajaddal?
– Igen, tanító néni.
– Akkor most menj ki szépen a többiek után, mert mindjárt becsengetnek! – mondta Andrea néni, s megcsikizte a kislány hasát. A tanító néni hazaérve lázas kutatásba kezdett: átnézte a pincét, a kamrát, de még az ágy alját is. Egyszer csak egy narancssárga, kissé szamárfülesre lapozott újságot húzott elő az egyik polcról, mire vidáman felkiáltott: Végre! Lizit másnap reggel a padján várta a meglepetés. Pontosabban az Új Nő egyik tavalyi száma, melyről egy ragyogó mosolyú, egzotikus szépségű modell – Adouki Flóra– nézett vissza rá.
Akinek – nem mellesleg – pont olyan hajkoronája volt, mint Lizinek lett volna, ha a kislány hagyja megnöveszteni. A gyermek hosszú percekig csak állt, s tágra nyílt szemekkel bámulta a címlapot. Majd egyszer csak magához szorította, s besüllyesztette táskájába legféltettebb kincsei – egy pónis kulcstartó és a gyöngyös hajpánt – közé.
Pályázatot hirdetünk, melyben arra biztatnánk Kedves Olvasóinkat: ragadjanak billentyűzetet, s osszák meg velünk az Új Nővel kapcsolatos élményeiket!
Emlékeznek még, mikor fogták először a kezükbe a magazint? Volt olyan írásunk, mely mélyebben hatott Önökre? Esetleg kapcsolódik az Új Nő valamely fontos eseményhez az életükben? Mi – terjedelmi és formai megkötések nélkül – mindenre kíváncsiak vagyunk!
