Hogyan épül fel egy mozaikcsalád, s miként élik meg a szülők és gyermekek a belecsöppenést ebbe a színes mozaikba? Mátyus Zoltán terapeuta minden kérdésünkre választ ad.
– A szülők elváltak, új élet kezdődik. Mikortól beszélhetünk újra családról?
– Az, hogy mindenki a család része, azt jelenti: mindenki úgy gondolkodik önmagáról meg a többiekről is, hogy ők egy egészet alkotnak. A gyerekeknek és a felnőtteknek is határozottan kell érezniük, hogy ide tartoznak, ez az ő fészkük. Amíg nincs meg mindenkiről a teljes értékű igen érzésünk, addig fennmarad a feszültség. Jár hozzám kezelésre egy pár, most fognak összeházasodni. Az asszonynak két fia van az előző házasságából, a mostani párjától pedig született egy kislánya. A nagyobbik fiú nehéz emberke, rosszul viseli a váltást, így aztán ő akarja uralni a helyzetet. Forgatókönyveket rendez: ez a legjobb szó arra, amit véghezvisz. Úgy alakítja a helyzeteket, hogy édesanyja új párja mindig kilógjon a családi fészekből – ellenben a kicsi húgát szereti, védi, ölelgeti. Úgy érzi, hogy anno elvesztette a befolyását, ezért az elsődleges családja szétesett, most azonban kontroll alatt akarja tartani a helyzetet. Néha azt akarja, hogy az anya párja csak vele foglalkozzon, néha látni sem akarja. Ilyenkor addig szítja a tüzet, míg az anya új párjánál betelik a pohár, és rácsapja az ajtót. Ennek a koreográfiának kétféle kimenetele lehet. A fiú – belső sérülései által vezényelve – el fogja érni, amit akar, s ő veszi át az irányítói szerepet az új családban; vagy az édesanya új párjának kezében marad a kormánykerék. Nehéz az új társ helyzete, mert abban a pillanatban, hogy a fiúhoz támadólag viszonyul, a feleség a legvadabb anyamedvévé válik.
Mi az a logoterápia? Viktor Frankl dolgozta ki a logoterápia elméletét, ahol az „értelem akarására” fókuszált. Azt mondta, hogy az embert nem csak az ösztöne hajtja: keresi élete értelmét is. (A logosz görögül értelmet jelent.) Mátyus Zoltán pozsonypüspöki magánrendelőjében a logoterápia módszerével dolgozik.
– Az anyának, illetve az apának nagy szerepe van abban, hogy milyen kompetenciákat ad új párja kezébe, s milyen viselkedést követel meg a gyerekétől az új párjával szemben. Lehet ezt jól csinálni?
– Lehet, de csak személyre szabottan. Most egy másik házaspár jut eszembe, akik már jó ideje házasok. A férfinak van egy tinédzser kislánya az előző házasságából, a mostani feleségével pedig egy óvodáskorú kislánya. Válás után sokáig ádáz csata dúlt a felek között, a tinédzser lány vitte el a balhét, ő volt a pingponglabda a szülei között. Ráadásul most megszületett apja új házasságában a féltestvér, a tini pedig úgy érzi: a semmi közepén ül. Nem csupán a régi családját vesztette el, de új életében sem találja a helyét. Az ő kérdése annyi: Ki ő most ebben az új családban? Hisz itt is szerepet akar kapni, de az édesanyjával is együtt akar lenni. Nem érti viszont, hogy apja új családjában miképp legyen otthon, ha az apja és az új párja között ott van egy új gyerek, aki, úgymond, „valóban” az övék. Annyira személyiségfüggők ezek a szituációk, hogy nincs rájuk sablon. A kulcsszó a türelem, mert a válaszutat nem lehet egy nap alatt megtalálni, hisz itt szó szerint két út találkozik. Folyamatosan kommunikáljunk a gyerekkel, de a párunkkal is. Elég csupán odáig eljutni, hogy a tinilány elfogadja: ezek az emberek mostantól mind itt lesznek vele, s ezt a többiek is elfogadják.
Mátyus Zoltán
– Egy mozaikcsalád által megnő az emberek száma az életünkben.
– Így van. A mozaikcsaládban kihajt egy új csíra: a veszteség után gazdagodhatunk is. Mondhatjuk úgy, hogy a mozaikcsaládban kínálat van. S ez nemcsak arról szól, hogy mostantól többen ülünk az asztalnál, hanem arról is, hogy a gyermek már nem bojkottálja kényszeresen az új családi kapcsolatot. A gyerek néha azért utasítja el az új párt, mert így akarja megvédeni a szülőjét, nehogy megismétlődjön a múlt. Ezért nagyítóval vizslatja az új társ hiányosságait, mert félti az anyukáját vagy az apukáját a csalódástól, s a maga módján szembe akar szállni ezzel a „jöttmenttel”. Egy idő után azonban, ha senki nem sietteti, általában megbékél a helyzettel, és kinyílik a szeme az új lehetőségekre, melyeket épp a mozaikhelyzet kínál. Apu új párja nagyon szorgos és igyekvő, a tinédzser lánynak az anyukája nem ilyen volt. Önkéntelenül felfedezi apja új párjában a pozitív tulajdonságokat – idővel akár egy szép kapcsolat is szövődhet köztük. Viszont az élet nem fenékig tejfel, végül a mostohaanya hibázik egyet, ami nem tetszik a lánynak, mire kitör belőle minden látens sérelem, amit addig magában hordozott. Hosszú idő eltelik, mire ezek a kapcsolatok stabillá válnak, sokáig törékeny marad a szív.
– Elég egy gyenge fuvallat, és összedől a kártyavár...
– Így van. Ez a mondat nagyon jól érzékelteti, hogy amikor sebeink még nem gyógyultak be, a legkisebb ütés is képes felszakítani a vart. A szív mélyén hordozott trauma, a sérülések mentális programként működnek, eltorzíthatják a látásunkat. Ezek a sémák előre meghatározzák, hogyan fogjuk értelmezni a velünk történt eseményeket. Ha az új, aktuális eseményt bele lehet szuszakolni a régi trauma sémájába, úgy fogjuk érezni, mintha a múltbeli fájdalom megismétlődne – ez nevezzük retraumatizációnak. Az említett példában is pontosan ez történt: a lányban akkor indult be a retraumatizáció, amikor az apa új felesége másként reagált, mint ahogy várta tőle. A gyenge fuvallattól egy kártya kidőlt, s a kártyavár összeomlott. A lány belső egyensúlya megingott.
A hagyományos családot idealizáljuk. Igen, régen nem volt válás, ám mégis volt mozaikcsalád, sőt! A magas halandóság miatt a mostohacsalád akkor is gyakori volt.
– A gyerek a válás után melyik traumát viseli legnehezebben?
– A legsúlyosabb a fészekvesztés traumája. Egy haláleset bekövetkeztekor létezik egy társadalmilag elfogadott rítus, a temetés. Ez segít az elengedésben, idővel így csillapodik a veszteség fájdalma. A család szétesésekor viszont hiányzik az elengedés rítusa, a lélek vergődik, mert elmarad a gyász. A gyermeki lélek pedig sérülékenyebb, hiszen még nem alakultak ki nála a megküzdési stratégiák, amelyek segítenek a trauma feldolgozásában. Ezért a fészekvesztés komoly következménnyel járhat, hosszú távon is.
– Hogyan léphetünk ki a traumák által kreált sémákból?
– A terápia első szakaszában el kell jutnunk odáig, hogy elfogadjuk a valóságot. Nem kell, hogy tetsszen, csak fogadjuk el: igen, most ez van! Mindig a szülőkkel, a felnőttekkel kezdem a sort. Lehetnek szomorúak, elmondhatják a gyerekeiknek, hogy sajnálják, ami történt. Vanegy hölgy, aki a párja elvesztése után új kapcsolatot próbált létesíteni. Nagyon érdekes volt az ő szájából hallani, hogy rájött: új ismeretségei nyomába se érnek volt párjának. Most tudta csak meg, hogy mit veszített a válással... Ki kellett mondania: ettől a felismeréstől még nem hiányzik kevésbé az, ami abban a kapcsolatában hiányzott; viszont most már teljesebb képe van a volt férjéről. Ilyenkor persze mindig előjön a Mi lett volna, ha... kérdés, ám ezeket a mondatokat a „ha” szócskával be is zárhatjuk. Tanulhatok a múltból, de ha még fáj, akkor nem jött el az ideje annak, hogy a múltamból tanulni tudjak.
A pozsonyi Scherz Fülöp családja 1835-ből.
– Melyek akkor a helyes kérdések az új realitásban?
– Feltesszük a gyereknek a kérdést: Én nem vagyok az apád, de ki tudok neked lenni? Miért jó az neked, hogy én itt vagyok? Miben jó? Ha nincs jó légköre az effajta beszélgetésnek, ha a gyerek dühös rám, akkor még nincs értelme beszélgetni. Annyi lehet a válaszom, hogy nem fogsz kihozni a sodromból, nem fogom engedni, hogy felégesd a jó szándékomat.
– Először a felnőttnek kell betonpillérként támogatni a gyereket?
– Igen. Még akkor is, ha a sérült gyermek nem mindig tudja ezt elfogadni – sőt, megpróbál belém rúgni ott, ahol a legérzékenyebb vagyok. Ez természetes, hiszen a fájdalom feszültséget szül, és a gyerekek tesztelik, meddig lehet elmenni. De én akkor is jelen maradok és kitartok, mert a stabilitás segíti a gyerek gyógyulását (és az enyémet is). A lányok és a fiúk más módon próbálják megingatni a betonpillérünket. A fiúk gyakran a fizikai erő, a tesztoszteron révén tesztelik a határokat, a lányok finomabb, szociális eszközökkel – például flörtöléssel játszanak. A suliban kapott jegyeket a lány csak anya párjának mutatja meg, az anyának nem. Ez a tánc stratégiai próbálkozás: a lány a kokettálással csupán ura akar lenni a helyzetnek.
Fontos viszont, hogy a normális családban a határokat sosem a gyerekek, hanem a felnőttek szabják meg. A stabil keretek adják meg azt a biztonságot, ahol a sebek behegednek. A felnőttnek a betonpillér szerepét kell betöltenie: erősnek, kitartónak és megbízhatónak kell maradnia.
– Miért van az, hogy míg a fiúk elüldözni akarják az új apát, addig a lányok magukhoz édesgetni?
– Kiskamaszkor környékén a gyerekek elkezdik keresni saját identitásukat, és próbálják megérteni, hogyan illeszkednek a világba – különösen a férfiak és a nők közötti kapcsolatok világába. Amikor egy édesapa eltűnik a családból, a veszteség mély nyomot hagy a gyermek lelkében, különösen a lánygyermekében. A lányok gyakran nem az édesanyjukra haragszanak – hiszen látják, hogy az anyjuk szenved. Magukat hibáztatják azért, hogy apjuk elhagyta a családot: úgy érzik, apjuk azért hagyta el őket, mert nem voltak elég jók. Márpedig ezek a lányok elég jók akarnak lenni, hogy alkalomadtán meg tudják tartani a férfi figyelmét és szeretetét. A belső vágy, hogy egyesítsék a szétesett családot, arra készteti őket, hogy az anya új párjához is közel kerüljenek. Be akarják bizonyítani maguknak, hogy ők igenis képesek hatást gyakorolni a férfira, és ezzel megakadályozni azt,hogy az új apa is elmenjen.
– Elég bonyolult áttétekkel működik ez a tánc...
– Ez a viselkedés valójában egy mély retraumatizációs folyamat. A lányok úgy érzik, hogy most mindent jól kell csinálniuk, hogy megtartsák ezt a férfit, hogy ne akarjon mást szeretni vagy elhagyni őket. Ilyenkor a trauma sémája vezérli őket. Ezzel szemben a fiúk más stratégiát választanak: az elutasítás, a távolságtartás taktikáját, mintegy védekezésképp az eget rengető változások ellen. Ez is kontrollgyakorlás, megpróbálják kimozdítani az új apát a családi rendszerből, így próbálnak visszakapni valamit a korábbi biztonságukból. Mindkét viselkedésforma a gyermek mély belső sérülésének kifejezése.
– Mit tehet ilyenkor a felnőtt, az apa új felesége, az anya új párja?
– Ha nem bagatellizáljuk el a problémákat, ha időt és energiát fordítunk a gyógyulásra, akkor eljön a megpihenés ideje. Felnőttként nekem kell keresnem, hogyan tudom a párom gyermekét szeretni, miben tudom gazdagítani az életét. Édesapja vagy édesanyja nem tudok lenni, de lehetek valaki más, akire számíthat, és aki mindig ott van, mikor szüksége van rá.
