Elmondom az életemet

A nyolcvanas évek végén a Pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karán szereztem diplomát. Még valamikor serdülőkoromban megfogalmazódott bennem, hogy a legszebb dolog a világon kutatónak lenni, fölfedezni a titkot, ami alapján a világegyetem működik. Kedvenc tantárgyam a fizika volt, mégis az emberi értelem legcsodálatosabb megnyilvánulásának a matematikát tartottam. Azt is meg kell mondanom, hogy ebben nem kis szerepe volt osztályfőnökömnek és matematikatanáromnak, akit 15 éves koromban a középiskolában ismertem meg.

A mi osztályunk matek osztály volt, a négy középiskolás év alatt millió példát kiszámoltunk, matematikai lapokkal leveleztünk. Akkoriban éreztem meg az összefüggések fölismerésének örömét, s mondhatom, ezen élmény utáni vágy a lelkemben mind a mai napig elevenen él. Emellett versenyekre jártunk, nagyon-nagyon sokat beszélgettünk, és valahogy mindig Einstein relativitáselméleténél kötöttünk ki. Emlékszem, a matekkört még azok az osztálytársaim is szívesen látogatták, akik bizony a fölvetett témából vajmi keveset érthettek.

Az egyetemi évek alatt többünknek megadatott, hogy egy nemzetközi kutatási program részesei lehettünk. Egy űrszonda akkoriban értékes adatokat szolgáltatott a Mars plazmakörnyezetéből, mi pedig a plazmaadatok földolgozásában segédkeztünk, s a napszéllel való kölcsönhatást vizsgáltuk. Önkéntes, lázas érdeklődéssel végzett csoportmunka volt. A kilencvenes évek elején úgy tűnt, hogy idehaza az alapkutatásoknak befellegzett, ezért tanári képesítést szereztem. Közben férjhez mentem, s a következő időszakban hatéves korkülönbséggel két gyermekem született. Idősebbik fiam megszületése után három évig otthon maradtam, majd munkába álltam. Mivel abban a városban, ahol élek, középiskolában nem volt hely, falura jártam tanítani, ahol főóraszámban rajzot és etikát, helyettesítési jelleggel pedig matematikát oktattam.

A fizetés kevés volt, rajzolni mind a mai napig nem tudok, így három év után nagy örömmel vettem tudomásul, hogy újra kisbabát várok. Aztán letelt a második gyermekgondozási szabadság is, és ismét egy falusi alapiskola jutott nekem. Ahhoz, hogy a háromnegyed hetes buszt elérjem, a gyermekeket negyed hatkor ébresztenem kellett, az egyiket óvodába, a másikat iskolába cipeltem. Idősebbik fiam sokszor még fél órát várt az üres osztályban, mire a társai szállingózni kezdtek. Az enyémek voltak az elsőérkezők, és ők maradtak a legtovább. Az óvodából, az iskolából mindig utolsóként hoztam el őket, hiszen a busszal negyed ötre érkeztem vissza a városba.

A férjem nem segíthetett, tornatanárként dolgozott a határ másik oldalán. Edzéseket meg sportköröket vezetett, és a reggeli foglalkozások igen korán kezdődtek, a délutániak meg az estébe nyúltak. Egyszer kitört a botrány, mert szülői értekezlet volt, és én nem értem el a buszt, a férjem meg nem hagyhatta félbe az edzést, s a kicsiért nem ment senki. Egymást okoltuk, veszekedtünk, végül a férjem elismerte, hogy keveset van a gyerekekkel. De ha egyszer már így alakult, hogy apjuk nem lehet, legyen legalább anyjuk.

Mivel az én fizetésem elenyésző volt, ráálltam könnyen, hogy fölhagyjak a tanítással.Így történt, hogy kimaradtam a munkából. Reggelente mindannyian elindultak, csak én maradtam otthon főzni, mosni, takarítani, délután tanulni, játszani a gyerekekkel... A férjem életéből ezután sem vettem ki a részem. Ám még sok időnek kellett eltelnie addig, hogy fölismerjem: a család cselédje lettem.

A férjem egyre ingerlékenyebb, követelőzőbb lett; esténként ízetlennek találta az ételt; elvárta, hogy a zoknija olyan legyen, mint a patyolat, és megengedte magának, hogy a trikóján vasalási hibát keressen. Szinte mindenbe belekötött.

Elismertettem magammal, hogy neki a sok mozgáshoz tényleg kalóriadús ételekre van szüksége, s ha egyszer a sportfoglalkozásokból élünk, tényleg elvárhatja, hogy a zoknija olyan legyen, mint a patyolat, s a trikója is rendesen ki legyen vasalva. Igyekeztem, de ő kérni nem tudott, s rákapott arra, hogy késő éjszaka bömböltesse a tévét. Egy ízben, amikor megemlítettem, hogy én mégis inkább munkába állnék, a legmeglepőbb választ kaptam. Azt mondta: ne is próbálkozzam, és azért nincs nekem munkám a városban, mert ide a jó tanárok kellenek.

Egy kicsit sírtam, aztán ugyanúgy folytatódott az életünk. Ha a gyerek rossz jegyet kapott, azért én voltam a hibás. Mindez oda vezetett, hogy a nagyobbik fiam egyszer megkérdezte: „Anyu, te félsz az aputól?” És ekkor anyu, aki sikerrel végzett a pozsonyi egyetem természettudományi karán, ráébredt, hogy fél. Fél attól, hogy nem sikerül beosztania a rábízott pénzt; hogy anyósa váratlan betoppanásai egyikén esetleg nem találja majd elég tisztának a lakást; fél, hogy valaki férje baráti köréből esetleg nem találja elég okosnak a gyerekeket. Aznap éjjel, mikor a férjem újfent hangoztatta, hogy én őt sem testileg, sem lelkileg kielégíteni nem vagyok képes, csak annyit mondtam: meglehet, nem is erre születtem.

Hajnalra kiderült, hogy neki komoly kapcsolata van, de válni nem akar. Nem telt bele sok idő, és azt is megtudtam, ki a kedvese: az egyik lány, akit gyermekkora óta versenyekre készített fel, s akinek nemrég ünnepelték 18. születésnapját. Az is nyilvánvalóvá lett, hogy a viszony már évekkel korábban elkezdődött. Szembesültem azzal a ténnyel, hogy az én férjem a rábízott gyermeklánnyal évekig szexuális viszonyt folytatott. Beadtam a válópert. A férjem el szerette volna érni, hogy a lakást neki ítélje a bíróság, emiatt kérvényezte, hogy a gyermekeket az ő felügyelete alá helyezzék. Az indoklásban az állt, hogy nekem nincs önálló keresetem. A pereskedés folyt, a férjem elköltözött otthonról – ahogy ő mondta, ideiglenesen –, és én tudtam, nagyon-nagyon gyorsan tennem kell valamit.Minden tekintetben megalázva, harmincnyolc évesen munkába álltam a Dél-komáromi Ipari Parkban. A műszakok idejére anyukám elvállalta a gyerekek felügyeletét.

A tényleges munkavégzést egyhetes tanfolyam előzte meg. Az első két nap még valahogy elment, a cég igazi nagyvállalathoz méltóan frissítővel és szendvicsekkel fogadott bennünket, s a különböző biztonsági előadásokat is iparkodtak színessé tenni. A harmadik nap igen nehezen kezdődött, rosszul aludtam, átbőgtem az éjszakát, és egyáltalán nem voltam én abban az állapotban, hogy akár egy cseppet is át tudtam volna adni magam a mobilgyártás elméletének. Kérdőíveket osztottak ki, amelyen egy pont az iskolai végzettséget tudakolta.

– Ide csak annyit írjanak, hogy általános iskola – mondta az előadó, majd hozzátette: – Már amennyiben tényleg itt szeretnének dolgozni.

Mivel a finn tulajdonú NOKIA vállalatnak más országokban is vannak gyárai, a gyártáshoz szükséges alapszavakra angol nevezéktant használnak, ami kb. 40-50 kulcszszót jelent a gyártáson belül. A nap ezeknek a kulcsszavaknak az elsajátíttatásával telt. Az oktatónő csoportosan és egyenként is százszor elismételtette velünk a legfonto-sabb kifejezéseket, ám nem tudtam én arra odafigyelni, s valahányszor rám került a sor, annyiszor nem mondtam semmit. Igen butának látszhattam. A felnőttek, ha visszakerülnek az iskolapadba, két percen belül fegyelmezetlen diákokként viselkednek; valaki a hátsó padokból egy papírrepülőt hajított felém, s én ezt a repülőt hagytam magam előtt elszállni, s az egyenesen az előadónőasztalán landolt.

A hölgy széttekerte a papírt – kézzel írott kétsoros versike állt rajta –, előbb nagyot nevetett, aztán hangosan fölolvasta:

– Mért kéjmat a billentyűzet?

– Mert ujjaid kéjelegve matatják a billentyűket.

Derült az osztály, és kisvártatva mindenki, még maga az előadó is rímeket faragott. Ilyesmik jöttek ki:

– Mért fogynak a mobilok?

– Igénylik az ordasok.

(order – megrendelő)

Leírják, hogy mit akarnak.

Pontosan egy „PON”-száma van

minden egyes leiratnak.

(PON-szám: az adott megrendelést azonosító számsor).

Megverseltük NOKIA-nyelven magát a készüléket is:

B-KÚVER a hátsó lapja,

A-KÚVER az előlapja,

Benne fekszik egy dzsinn,

Úgy hívják, hogy: ENDZSIM.

Jó játék volt, föloldotta a feszültséget. Nem lehetett ebbe a játékba nem bekapcsolódni, önfeledten élveztük a magunk fantáziatermékeit, és délutánra az összes idegen szót versbe szedtük.

Aki veszi, hogy használja,

hogyan nem tesz benne kárt,

megadja a „júzsö gard.”

(user card: használati utasítás)

Csak miután az egyhetes tanfolyam végeztével sikeres vizsgát tettünk, mehettünk be a gyártásba. Ott álltunk fölsorakozva a gyár pavilonjának bejáratánál, szemben a biztonsági őrökkel, akik közül az egyik végtelen szellemesnek gondolhatta magát, mert így szólt: „Meghozták az új rabszolgákat.” Erre közülünk egy férfi az őr elébe lépett, és hangosan, mindannyiunk számára érthetően a következőket mondta, miközben mélyen a másik szemébe nézett:„Ha enyém lenne ez a cég, Ön holnaptól már nem ácsoroghatna itt.”

Az őr zavarba jött, zavarában meghajolt, és úgy nyitotta ki előtte az ajtót, mintha csak a gyárigazgatót tessékelte volna be. Ez volt az a férfi, akivel néhány hónap múlva összekötöttem az életemet. Önérzet ide vagy oda, győztes szócsata jobbra vagy balra, tény, hogy az óriásvállalat és a neki bedolgozó alvállalkozók több ezer embert foglalkoztatnak; a foglalkoztatottak heti három-négy alkalommal 12 órát dolgoznak nappalos és éjszakás műszakban. Egészen nagy körzetből szállítják a munkásokat az ipari parkba, így sokan a hat órás műszakkezdéshez már fél négykor úton vannak. Az alkalmazottak közt több a nő, mint a férfi.

Találkoztam olyan asszonyokkal is, akik a munkavégzés idejére a kisebbik gyermek felügyeletét rendre a nagyobbikra bízták; kockáztattak azért, hogy valamiképpen létezni tudjanak. Mindezzel együtt az anyacég vezetőgárdája látványosan dolgozik azon, hogy az effajta őrök szájából elhangzott kijelentésekre rácáfoljon. A gyáron belül például bámulatosan magas szintű a szociális ellátás, s talán a „lelki gondozás” része lehet, hogy a munkásokat fehér köpenybe bújtatják (ami önmagában is tartást ad az embernek).

A dolgozók drága műszerekkel, számítógépes berendezések előtt dolgoznak, és nem rutinszerűen, mert egy-egy elvégzendőfeladat sok különböző mozdulatsorból áll, és odafigyelést igényel. Amíg az ember egy kicsit bele nem jön, annyi új meg új részfeladattal találkozik, hogy el sem hiszi: mindezt általános iskolát végzett emberekkel el lehet végeztetni. Hány felsőfokú végzettségűember dolgozik operátorként az ipari parkban, megsaccolni sem tudom. A mi térfelünkről érkezettek közül több olyannal találkoztam, akik korábban tanítottak. Beszéltem végzett mikrobiológussal is, és mint mondtam, itt ismerkedtem meg második férjemmel, aki jogi diplomával rendelkezik. Hogy hogyan került ő a céghez, az egy másik szomorú történet.

Négy éve annak, hogy első férjemtől elválasztottak. Gyermekeimmel együtt a lakásban maradhattam. Második férjemmel a válást követő harmadik vasárnapon házasságot kötöttünk. Még gyári munkásokként megragadta figyelmünket az árut elszállító kamionok sora, és akkor született meg bennünk egy szállítmányozó cég alapításának ötlete. Házasságunknak első hónapjától már mindketten a belvárosban nyitott saját irodánkban dolgozunk. Gyermekeim második férjemet elfogadták, és kiegyensúlyozott családi életet élünk. Az értelmes, alkotó munkavégzés öröme nem adatott ugyan meg nekem, de van helyette más: megkaptam a segíteni tudás nagy ajándékát.

Kucsora Ibolya