Király Anikó egy kis szlovákiai községből, Feketenyékről származik, történetei azonban a határon innen és túl is elrabolják az olvasók szívét. Csodálatos belső világával és színes képzelőerejével minket is elvarázsolt a somorjai Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban tartott író-olvasó találkozója során.
Anikó vitathatatlanul a könyvek szerelmese – legyen a történetek írója vagy olvasója. A budapesti Ünnepi Könyvhéten kígyózó sor állt dedikáló standjánál, könyvbemutatóin és író-olvasó találkozóin pedig csillogó szemekkel hallgatja őt a közönség. Hiszen a csendes, visszahúzódó lányból ilyenkor csak úgy árad a szó, és belátást enged humoros, néha kissé morbid, de annál szeretnivalóbb belső világába. Anikót, ha könyvekről van szó, még a kamera lencséje sem hozza zavarba. Könyvkibeszélős videósorozatunkban, az Új Nő könyvajánlójában izgalmasabbnál izgalmasabb olvasmányokat mutat be.
– Honnan ered a könyvek iránti szeretet? Mindig is írói ambíciókkal rendelkeztél?
– Nálam minden a könyvekkel kezdődött. Gyerekkoromban a szüleim és a nővéreim minden este felolvastak nekem, imádtam hallgatni a különféle meséket, történeteket. Később a hatásukra kezdtem el képregényeket rajzolni. Nyolcévesen készítettem el az elsőt, amely egy munkanélküli medúzáról szólt. (Nevet.) Ezek adták az alapot az általam írt és illusztrált, Mangalucával Kukkóniában című mesekönyvhöz. Az első ifjúsági regényemet 2018-ban adtam ki Strand, papucs,szerelem címmel, amit három évig írtam. Most már körülbelül három hónap alatt készül el egy új könyvem, szóval a gyakorlattal felgyorsult a folyamat.
– Ha bemegyünk egy könyvesboltba vagy könyvtárba, a mű már kész állapotban vár ránk. Hogyan ölt egy történeted fizikai formát?
– Egy könyv mögött rengeteg ember munkája van, sokan mégsem tudják, hogyan válnak az író gondolatai kézzelfogható, lapozható könyvekké. A kész kéziratot először elküldöm a szerkesztőmnek, aki átolvassa, majd „pingpongozunk” egyet a szöveggel. Néha kisebb viták is származnak abból, hogy mit húzzunk ki belőle és mit ne, de ma már összeszokott csapatot alkotunk, így hamar egyezségre jutunk.
Ezután következik a szöveg formai alakítása, azaz a tördelés, majd a lektor ellenőrzi a helyesírást, végül mehet a szöveg a nyomdába. Na, meg persze a borító megalkotása sem lekicsinyelni való feladat.
– Mennyire van beleszólásod abba, hogy milyen legyen a könyved borítója?
– Az írás mellett a rajzolás a másik kedvenc tevékenységem, így fontos számomra, hogy milyen a könyvem borítója. A grafikus általában szabad kezet kap, de ha van egy konkrét elképzelésem a dizájnról, akkor én is bele tudok szólni. Például a Strand, papucs, szerelem borítójának tervezésekor az én ötletem volt, hogy az földre dobott strandcuccokat ábrázoljon. A bazilika titka és második része, Az Ordasverem éneke borítóját szintén én gondoltam ki. A borító az esztergomi bazilika kupolájának rezes fényét adja vissza, mivel az egy rendkívül fontos helyszín a történetben. Egy könyv borítójának megtervezése nagy munka. Az író általában iránymutatást ad a grafikusoknak arról, hogy milyen korosztálynak szól a mű, valamint a fontos elemekről, karakterekről és tárgyakról, amik a történethez kapcsolódnak – ezek alapján alkotják meg a dizájnt.
– Mesélnél egy kicsit arról, hogy mi minden ihlet meg?
– A Strand, papucs, szerelem című regényemet a család balatoni nyaralásai ihlették. A Balaton számomra egyszerre a csodás és furcsa élmények elegye. Nemcsak a hűsítő fagylalt és a vidám lubickolások emléke égett az emlékeimbe, hanem például a lépcsőn talált döglött hal (amelynek egy cigarettacsikket nyomtak a szájába), vagy a járda közepén (félpucéran) napozó idős néni látványa is. Az ilyesfajta élmények mind beépültek a történetbe. Szintén a balatoni emlékeimhez nyúlok vissza A balatoni sellő című alkotásomban. Ez az 1870-es években játszódik, Jókai Mór idejében. Ezt a könyvet nagymamámnak, Ágotának ajánlottam, mert a nála töltött nyarak inspirálták.
‒ Tehát a saját életed a legnagyobb múzsád?
‒ Igen. Nehéz elkerülnöm, hogy életem eseményei ne köszönjenek vissza a lapokon, de nem is igazán szeretném kirekeszteni őket. Hiszen a környezetem, a körülöttem mozgó emberek mind-mind inspirálnak. Megörökítem a Balaton partján beszélgető horgászokat, vagy a szülőhelyemen élt és élő figurákat.
A Semmi pánik! trilógiában például a szülőfalum, Feketenyék szerepel, és az ottani karaktereket, valamint különféle, gyerekkoromat meghatározó eseményeket örökítettem meg benne.
– Tehát a valóság és a fantázia kéz a kézben jár a műveidben?
– Pontosan. A való életből merített ihleteimet fantáziaelemekkel egészítem ki. Ez teszi számomra izgalmassá a történeteket. Nagyon szeretem a történelmet is, így született meg első történelmi fantasym, A bazilika titka. Ferenc József uralkodásának idejébe természetfeletti elemeket csempésztem, valamint különféle mondabeli lényeket és legendákat szőttem a történetbe. Halottlátók, boszorkányok, garabonciások szerepelnek benne, de kedvencem a domovoj nevű kis szőrmók. A második részben pedig említésre kerül Tokaji Rebeka legendája is. Az enyingi lány állítólag elcsábította a falubeli férfiakat, és halála után többször is kivetette magából a föld, kísértete pedig a mai napig a temetőben bolyong.
– Mennyire volt szempont a történelmi hitelesség?
– A mű fantasy jellegének ellenére igyekeztem hű maradni a korhoz. Olyan dolgoknak néztem utána például, hogy a 19. század végén miként utaztak az emberek Európából Amerikába, milyen vasútvonalak működtek, vagy be volt-e a házakba kötve az áram. Szerencsére imádok az ilyesfajta részletekben bogarászni. Az is fontos volt számomra, hogy a női szereplők ne csak díszletek legyenek a történetben. Hedvig például férfinak öltözve próbál bekerülni egy irodalmi laphoz, Lili pedig a tradicionális szerepekből igyekszik kitörni. Szerettem volna, hogy a karaktereim történelmileg hihetőek, de közben inspirálóak és erősek legyenek a mai olvasók számára.
– Mi tesz egy ifjúsági könyvet igazán jóvá a te szemedben?
– Számomra a humor és a jól kidolgozott karakterek a legfontosabbak. Szeretem, ha a könyvben a gyerekeknek a felnőttekkel való kapcsolata is megjelenik, valamint van bennem egy kis szentimentalitás az idős figurák, illetve azáltaluk kreált vicces, szívhez szóló jelenetek felé. Emellett fontos, hogy a problémák – iskolai, magánéleti, útkeresési kérdések – hitelesek legyenek, de ne tegyék a történetet túl komorrá. Mindig csillanjon fel a remény egy jobb élet lehetősége felé.
– Van kedvenc „gyermeked” a könyveid közül?
– Mindegyik közel áll a szívemhez, de az első, a Strand, papucs, szerelem mindig különleges marad számomra, hiszen három évig dolgoztam rajta. Nagyon húz a szívem a Semmi pánik! trilógia felé is, ami a szülőfalumat és az ottani valós arcokat jeleníti meg. Egy vonatút inspirálta egyébként a történetet, amikor egyszer egy kókuszillatú fiú ült le mellém, s ebből az „élményből” született a könyv egyik kedvenc figurája. (Mosolyog.)
– Utólag mennyire vagy elégedett a műveiddel?
– Soha nem vagyok teljes mértékben elégedett. Többször átolvasom a művet, de megjelenés után általában már nem, nehogy helyesírási vagy tördelési hibával találkozzak, amik nagyon tudnak bosszantani.
Egy könyvsorozat esetében viszont muszáj visszaolvasnom az előző részeket, ilyenkor mindig új ötletek születnek. A szereplők gyakran „megmondják”, merre haladjon a történet, így bár az eltervezett fővonal megmarad, a mellékszálakat a karaktereim alakítják.
– Mit olvasol, amikor nem írsz?
– Mindenevő vagyok! Képregénytől kezdve az ifjúsági irodalmon át bármit elolvasok. Sarah Addison Allen mágikus realista regényei éppúgy a terítéken vannak, mint ahogy Oscar Wilde klasszikusai is. De a könnyedebb olvasmányokat is kedvelem. Ez jellemző az olvasási szokásomra: egy komolyabb, elmélkedőbb mű után ellensúlyozásképp szükségem van egy „habos-babos” sztorira. Ha azonban épp a saját könyvemet írom, kerülöm az irodalmat, nehogy az olvasottak akaratlanul is bezavarjanak a történetembe. Sőt, ilyenkor csak olyan filmet vagy sorozatot nézek, amelyeket már legalább egyszer láttam.
‒ Van kedvenc történeted?
‒ Ha kedvenc műveket kell választanom, akkor mindenképpen köztük van az Egy ropi naplója és a Harry Potter-sorozat. Nagyon szeretem Michael Crichtontól Az elveszett világot is, ami alapján a Jurassic Park-filmek készültek, de a japán Durian Sukegawa Édes palacsinta című rövid regényét is. Imádom, hogy minden mű más hangulatot ad, és másképpen tesz hozzá az életemhez. Olvasónaplót is vezetek, azaz minden könyv olvasásakor írok róluk egy-egy apró gondolatot, kedvenc idézeteket gyűjtök, illetve jellemzem a szereplőket, helyszíneket. Ez segít kikapcsolni, mint egy mini pihenés az írás mellett.
– Mit üzennél az olvasni, illetve írni vágyóknak?
– Azt üzenném, hogy ne mindig az internetre támaszkodjanak, ha érdekli őket valami egy történet megalkotásához. Amennyiben mégis az interneten nézelődnek, bizonyosodjanak meg arról, hogy hiteles oldalról tájékozódnak, és mellette mindenképpen maradjanak meg a fizikai forrásoknál is! Sok hamis információ kering online, a könyvek viszont biztos tudást jelentenek. Ez is egy erős indok arra, hogy miért van még a mai modern világunkban is szükségünk a könyvekre.
