Hogyan élnek az arisztokraták? Manapság a nevük az, ami különlegessé teszi őket, meg hogy sok nyelven beszélnek, s főleg egymás közt házasodnak. De a többség ugyanúgy dolgozik vagy tanul, mint mi, s már nem laknak kastélyokban. Mészáros Péter (Somorja) jól ismerte Edelsheim Gyulai Ilonát, Horthy István feleségét. Hogyan élt Ilona asszony, miben különbözött a gondolkodása a szürke tömegétől: ilyeneket kérdeztünk tőle.
Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István özvegye kilencvenöt éves korában halt meg. Nem mindennapi nő volt, sokban különbözött a korabeli grófkisasszonyoktól: vitorlázó-repülőgépet vezetett, a háború alatt műtéteknél asszisztált, és bőven nyolcvan felett is szélsebesen repesztett a portugál autópályákon. Olyan burokként vette körbe arisztokratikus kiválasztottsága, hogy félelem nélkül tudott élni. Pedig őt is jócskán kóstolgatta az élet: például két év házasság után özvegyen maradt (miután férje lezuhant vadászgépével a keleti fronton). Sokszor sújtotta balsors, de az újrakezdések ellenére megőrizte méltóságát.
Mészáros Péter 1991-ben végzett Nyitrán, tanított Nagymagyaron, Csallóközcsütörtökben, Dunaszerdahelyen. Jelenleg a somorjai Corvin Mátyás Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatója.
Mészáros Péter (59) több nyarat töltött nála Portugáliában, s fiatal tanítóként egy olyan tartással találkozott, melyet megtanulni nem, csupán örökölni lehet.
„Én egyszerű falusi gyermekként nőttem fel – kezdi Mészáros Péter. – Ilona grófnő által egy másik világ ajtaja tárult fel előttem. Kíváncsi ember vagyok, szerettem volna megismerni ezt a másik világot, a végén pedig írtam róla egy könyvet.” A szerző sokáig nem tudta, hogy Edelsheim Gyulai Ilona és Horthy Istvánné egy és ugyanazon személy. Igazából semmit nem tudott róla.
– Hol találkoztál először Ilona asszonnyal?
– 1988 nyarán kezdődik a történet, a gímesi művelődési táborban – kezd bele a mesélésbe. – Nyitrai főiskolás voltam, s bejelentkeztem az egyik programra. Ellátogattunk a közeli Felsőelefántra, hogy megtekintsük a nagy kastélyt, amelyik akkor még tüdőgondozóként működött. Az egyik beteg azt mondta: ha igazán érdekeset akarunk látni, nézzük meg az Edelsheim Gyulai család sírboltját. Bizarr látvány fogadott bennünket az erdő mélyén, mindenütt emberi testrészek, bebalzsamozott lábak, karok, szétszórt csontok hevertek. Később kiderült, hogy ez Közép-Európa legnagyobb klasszicista kriptája.
– Márványkripta az erdő közepén, emberi maradványok... Senkit nem büntettek meg ezért a vandalizmusért?
– A kommunizmusban az ilyet elnézően kezelték, a grófokat pedig osztályellenségként. Az ötvenes években egy falusi mulatság után a részeg falusiak szétverték a sírokat, a koporsókból kirángatott holttestekből pedig máglyát raktak. Később a márványszarkofágok lapjait megpróbálták vasrudakon elgörgetni, közben emberi maradványokon tapostak. Érdekelni kezdett az Edelsheim Gyulai család, elhatároztam, hogy feldolgozom a történetüket. Hamar kiderült, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Akkoriban még nem volt internet, csak a Tolnai- vagy a Révai-lexikonban kutakodhattam. Volt viszont buszjárat, a Darázs utcai kollégium elől indult az autóbusz, és a kastély udvarán tett le. Én pedig szorgosan lefényképeztem a márvány sírboltokat, leltárt készítettem a tárgyi leletekről.
A kripta körül mindenütt emberi testrészek, bebalzsamozott lábak, karok, szétszórt csontok hevertek. Mészáros Péter minden egyes csontot, minden egyes koponyát lemért és dokumentált. Közép-Európa legnagyobb klasszicista kriptája lassan szétmállik. Sorsa ma senkit nem érdekel, pedig formája kivételes, az ókori templomépítészetet követi.
– Kinek a tulajdona volt a kripta?
– A kripta az enyészeté, jelenleg is meg lehet venni az erdőt, ahol áll, potom 80 ezer euróért. Senkit nem érdekel azóta sem. Én viszont buzgólkodtam, elmentem a polgármesterhez, aki rengeteget segített, majd elkezdtem a levéltárban kutakodni, összeállítottam az elhunytak névsorát, történetét, utánanéztem a még élő leszármazottaknak. Kiderült, hogy négy nővér nevelkedett a kastélyban, s ők még mindig élnek. Igazság szerint két-három évig úgy kutakodtam, hogy nem tudtam, Edelsheim Gyulai Ilona és Horthy Istvánné egy és ugyanazon személy.
– Hogy derült ki? Ki nyitotta fel a szemedet?
– Végzősként bejelentkeztem egy diákversenyre az Edelsheim Gyulai családról írt munkámmal.
S ott megkérdezte Révész Bertalan tanár úr, tudom-e, hogy Edelsheim Gyulai Ilona Horthy Miklós fiának, Horthy Isvánnak az özvegye. Hát nem tudtam. Mai fejjel nem tudjuk elképzelni azt az információs szegénységet, ami az időben volt.
– Végül hogy kerültél kapcsolatba Ilona grófnővel?
– Már dőlt a kommunista rendszer, szabadabban tudtunk lélegezni, amikor Budapesten bementem egy telefonfülkébe egy marék kétforintossal. Elhatároztam, addig nem jövök ki onnan, amíg nem találok hozzá kapcsolatot. Rengeteget telefonáltam, végül a külügyminisztériumban sikerrel jártam: megígérték, hogy elküldik az adatokat. A tervem az volt, hogy írok egy levelet a grófnőnek, mert még rengeteg kérdésem volt az Edelsheim Gyulai családdal kapcsolatban. Később megtudtam, hogy Ilona grófnő három nővére is aktív: ő Portugáliában, Éva Belgiumban, Maritta Németországban, Alexia Monacóban élt. Akkorra már nagyjából dokumentáltam a kripta körüli állapotokat, amiben nagy segítségemre volt Krascsenits Géza, aki videófilmet készített a helyszínről. Utána találkoztam Ilona asszonnyal és Alexiával Nyitrán, majd később a másik két testvérrel is. A család úgy döntött, hogy finanszírozza a kripta rendbehozatalát. Összegyűjtöttük a maradványokat (még ma is előttem van, hogyan méregettem a csontokat), koporsóba helyeztük, a márványlapokat pedig átszállítottuk a Csarada család templom melletti kriptájába.
Az Edelsheim Gyulai család kriptája Felsőelefánton.
– Az első találkozáskor milyen embernek láttad Ilona grófnőt?
– Figyelmesnek. Mikor először vittem el őket Felsőelefántra, fura volt, hogy magázzák egymást Alexiával. Azt mondták, hogy a szüleik is magázták egymást, ők is magázták a szüleiket, csak a cselédséget tegezték. A régi magyar filmekben láttam hasonlót – ám ők emellett rendkívül gyakorlatiasak voltak. Minden vagyonukat elvesztették, de olyan mentalitással rendelkeztek, hogy minden helyzetből fel kell állni. Ilona grófnő mindig tipp-topp volt, összeszedettség jellemezte. Ez a neveltetéséből adódott. Tudni kell, hogy ő és a nővérei soha nem jártak iskolába, az iskola járt hozzájuk. Beszéltek magyarul, emellett volt angol, német és francia nevelőjük. Ilona asszony egyszer elmondta, hogy tizenöt éves korában jött rá, hogy a nyelvtanulás munkával jár – ekkor kezdte tanulni az olaszt. Utána még megtanult spanyolul és portugálul, egyszóval nem lehetett őt eladni. Az arisztokrata neveltetésben a nyelvtanulásé volt a főszerep, meg az etiketté, de a zongoraoktatást is szigorúan vették. A többi nem volt fontos, mert természetes volt, hogy a lányok úgyis férjhez mennek egy hozzájuk hasonló rendű vagy még előkelőbb arisztokratához. A grófnők a báli szezonra mindig felköltöztek Felsőelefántról Budapestre. Automobil szállította őket, mert mindenük megvolt, mi szem-szájnak ingere. Nevelőanyja egyik novellájában például arról írt, hogy milyen jó korban élünk, mert van villanyunk, táviratozhatunk, automobillal járhatunk. Ilona 1918-ban született, s úgy nőtt fel, hogy a kastélyukban villanyvilágítás volt, mert egy vízi erőmű működött a közelben.
Ilona vitorlázó repülőgépet vezetett, a háború alatt műtéteknél asszisztált, és bőven nyolcvan felett is szélsebesen repesztett a portugál autópályákon. Burokként vette körbe arisztokratikus kiválasztottsága, félelem nélkül tudott élni. Pedig két év házasság után özvegyen maradt...
– Mit tudtál meg tőle a család történetéről?
– Ilona asszony ez időben írta kétkötetes önéletrajzát Becsület és kötelesség címmel. A feje búbjáig elborította a sok papírmunka, de látta, hogy mennyire érdekel a családja. A végén felkért, hogy kutassam a család hivatalos dokumentumait. A családi irattár egyrészt Vágsellyén van, másrészt Budapesten, a Nemzeti Múzeumban. A vágsellyeit kutattam én, s mikor végeztem egy fejezettel, továbbítottam neki az anyagot. Közben egyre többször találkoztunk. Amikor Budapestre jött, mindig felhívott. Később vett is magának lakást Budapesten.
– Hogy jutottál el hozzá Portugáliába?
– Egyszer Felsőelefántra autóztunk, s panaszkodott, hogy mekkora rendetlenség van az otthoni könyvtárában, nem érkezik a munkájával. Mire viccesen megkérdeztem: „Menjek ki, és vágjak benne rendet?” „Eljönne?” – kérdezte. „Hát persze!” Így mentem ki hozzá először másfél hónapra a nyári szünetben. Malveira da Serra elegáns, mondén település Lisszabontól nem messze, Ilona asszony villája az óceánra nézett, és a városra, Cascaisra. Én pedig rendbe raktam a könyvtárát, és az irattárát is rendeztem. Rengeteg fényképe volt, még Horthy Miklós könyvei is nála voltak. A grófnő volt az egyetlen ember, aki pontosan ismerte az Edelsheim Gyulai családot, és a Horthy családot is. 1944-ben őt is magukkal hurcolták a németek Németországba, miután sikertelenül végződött a kormányzó kiugrási kísérlete a háborúból. 1949-ben pedig együtt emigráltak Portugáliába.
Gróf Batthyány Gyula képe Edelsheim Gyulai Ilonáról. Nyolc évvel ezelőtt a Kieselbach Galéria aukcióján 64 ezer euró volt a festmény kikiáltási ára. Batthyány korának egy felkapott arisztokrata festője volt.
– Mi volt az a közös pont, ami miatt Ilona asszony a bizalmába fogadott?
– Tudni kell, hogy a fia csatlakozott egy subud nevű spirituális közösséghez, amelyik Indonéziából indult az ötvenes években. Ez nem vallás, lényege a latihán nevű önátadási gyakorlat, mely révén kapcsolódni lehet egy felsőbb erőhöz, s választ kapunk a kérdéseinkre. A grófnő az én megjelenésemet a subudhoz kötötte. Az önéletrajzát írja, s hirtelen megjelenik egy fickó, aki a család történetével foglalkozik. „Ez Isten ujja!” – mondta. Ilona asszony fia tizenhét évesen csatlakozott a subudhoz, ő pedig megijedt, hogy szektába keveredett. Addig-addig kísérte a fiát, míg a végén ő is csatlakozott a közösséghez. Volt egy subud-szobája, rendszeresen eljárt Lisszabonba és Budapestre a csoportos gyakorlatokra, nemegyszer én is elkísértem.
– Mennyi idős volt a fia?
– Egy évvel volt idősebb az édesanyámnál, a grófnő pedig a nagymamámmal volt egykorú 2002-ben, mikor először kimentem hozzá. 1918-ban született.
– Mit gondolt a grófnő a világ változásairól?
– Idős kora ellenére remekül tudott alkalmazkodni. A kezdetektől fogva például e-mailen keresztül tartotta a kapcsolatot az unokáival. Rengeteget utazott repülővel, de borzalmasan hiányolta a családját, főleg a fiát. „Miért van öt unokám, ha szinte soha egyikük sincs a közelemben?” – írta nekem egyszer. Ő Portugáliában élt, az unokái pedig Indonéziában, később pedig az Egyesült Államokban. Ilona asszony semmitől sem félt, nyolcvanéves korában is százharminccal repesztett az utakon. Mikor Horthy Istvánnal megismerkedtek, épp vitorlázórepülő-tanfolyamra járt. Hiányzott belőle a félelemérzet – egyedül a fiát és az unokáit féltette, magát sosem.
Az arisztokrácia magyarul a legjobbak uralmát jelenti. Már az ókori társadalmakban a leggazdagabbak csoportját nevezték így az állam vezetésében. Az arisztokrácia elnevezés a 18. századtól terjedt el Magyarországon.
– Milyen benyomást tett a grófnő az emberekre?
– Élete utolsó pillanatáig elegáns, szép nő maradt. Le sem tagadhatta volna arisztokrata származását, előkelő tartása volt, ám soha nem nézett le senkit. Idős korára is fitten tartotta a testét és az elméjét is. Szabad szellem volt, aki tűzön-vízen át véghez vitte, ha a fejébe vett valamit. Nagyon szerette a kézzelfogható dolgokat, a háború alatt műtéteknél segédkezett, nem félt se a vértől, se a szikétől. Németországban titkárnőként helyezkedett el. Két lábbal állt a földön... Egyszerre volt spirituális – az életének fontos részét képezte a subud közösség – és praktikus ember. Egy alkalommal, amikor túl gyorsan hajtott az autópályán, kértem, hogy egy kicsit lassítson. Mire ő azt felelte: „Ne feledje, Péter, én pilóta voltam!” Erre én pedig azt válaszoltam: „Rendben, Ön viszont ne feledje, hogy nem repülőgépen, hanem autóban ülünk!” Nyitott gondolkodású ember volt, bár konzervatív.
– Voltak konfliktusaik?
– Igen. Egyszer például, amikor Fatimába utaztunk, rábeszéltem, hadd vezessek én. Egy kilométer volt a lehajtóig, előttünk 120-szal haladt egy autó. A grófnő elkezdett bökdösni, hogy előzzem meg. Mondtam neki: „Ilona asszony, mindjárt letérünk!” A saját szabályai szerint élt, számára nem léteztek korlátok. Azzal lehetett kihúzni nála a gyufát, ha valaki az anyósát és az apósát, a Horthy házaspárt bírálta. Számára mind a kettő szent volt. Hozzáteszem, érthető indokból. Ilona asszonyt kislányként az édesanyja elhagyta, elment egy nemesemberrel, nevelőanyja pedig elég ridegen viselkedett vele és a nővéreivel. Aztán jött Horthy Magda mama, akit teljes szívéből, anyjaként szerethetett. Apósa lelkiereje, akitől az emigrációban egy panaszszót sem hallott, óriási hatással volt rá. Egyszer valamilyen kérdéssel álltam elő Horthyék kapcsán. Másnap csak annyit mondott: „Péter, ha nem lennék a subud tagja, tegnap akár vérig is sértődhettem volna.”
A négy nővér, Alexia, Éva, Ilona és Maritta
– A vagyonukból Ilona asszonyék nem kaptak vissza semmit. Hogyan tudta végig tartani az életszínvonalát?
– Horthy Miklós azt mondta a menyének, hogy a család Ilona új választottját is fiául fogadja, hiszen őt is lányukként szerették. Horthyék betartották az ígéretüket, ugyanis nagyon jóban voltak Ilona második férjével, Guy Bowden angol ezredessel. A férfi is özvegy volt, felesége és gyermeke meghalt a szülés során. A két fiatal özvegy egymásra talált – ez 1952 környékén történhetett. Az ezredes nyugdíjba vonulása után egy ingatlanközvetítő irodát vásárolt, ennek a jövedelméből élt a család, Ilona asszony is élete végéig. Malveira da Serrában a felső réteghez tartoztak, Ilona asszony a piacon évtizedeken keresztül ugyanannál a standnál vásárolt, szerette a kendőket, melyeket Cascaisban szerzett be. Lisszabonban a subud-összejöveteleken fontos személyiségnek számított. A portugálokat szerette, mondván, hogy soha nem alattomosak. „Ígérgetnek, vagy akár füllentenek is, de soha nem sunyik.”
– Milyen státuszban tevékenykedtél a villában?
– Volt egy lakrészem, fürdővel, egy kis raktárral, ahol a dokumentumokat rendezgettem. Az iskolai szüneteket rendszeresen ott töltöttem. A szobából pazar kilátás nyílt az Atlanti-óceánra. A pompás kertet és úszómedencét a kertész, José tartotta rendben, felesége, Fernanda a házimunkát végezte. A házaspárt, akik egyszerű, jószívű emberek voltak (a férj írni-olvasni sem tudott) a grófnő emelte ki a nyomorból. A hármas garázs felett lakást alakíttatott ki számukra, később pedig lakást vett nekik a faluban.
Fernanda segített az ezredes ápolásában, mikor az idős férfi már fekvőbeteg volt. Az egyik éjjel Ilona asszony hálóingben kopogtatott be hozzám – ez volt az egyik ritka alkalom, amikor nem kiöltözve láttam –, mert a férje leesett az ágyról, vissza kellett emelni.
– Összesen hányszor jártál kint náluk?
– Nyolcszor, de az utolsó három alkalommal nem jutottam be a kapun. Régen vaskerítés vette körbe a villát, a kapu mindig nyitva volt. Ilona asszony akkor már eladta a villát, de én akkor is elmentem Cascaisba, onnan pedig busszal Malveira da Serrába. A grófnő az utolsó két évet Angliában töltötte, mert a fiáék is átköltöztek. Fura kontraszt, hogy addig a végtelen óceánt nézte egy mesebeli villából, a végén pedig egy alagsori lakásban élt, ahonnan csak lábakat lehetett látni.
– Miért a Zajló kövek címet adtad a könyvednek?
– Mindig ellátogattam a Cabo da Rochához, ami a kontinentális Európa legnyugatibb csücske. A könyvem címét is ez ihlette, a „zajló kövek” az óceánba zuhant szikladarabok, amelyeket a víz dagálykor egymásnak csapdos. Ez a morajlás a természet legtisztább hangja. A könyv egyes részeit gyöngyvirágmotívumok választják el, mivel Ilona asszony kedvenc virága a gyöngyvirág volt.
– Mi a kedvenc emléked a grófnőről?
– Ilona asszonynak hála, a történelem egy széles szeletével ismerkedtem meg: rengeteg felfedezés, hatás ért általa. A születésnapján például Habsburg-leszármazottakkal ismerkedtem meg. Az én világomat – iskolaigazgató vagyok Somorján – nem lehet összehasonlítani azzal a világgal, amelyet ők képviseltek. Mert ők úgy élnek, hogy van egy arisztokrata világ, és egy másik világ, ahová én tartozom. Azért senki ne gondolja, hogy nem vagyok elégedett a világban elfoglalt helyemmel, mert mindegyik életformának megvan a maga gazdagsága – az én csallóközi paraszti örökségemnek is, és az övéknek is. A grófnő nélkül azonban nem élhettem volna meg azt a sok élményt, amelyeket könyvem, a Zajló kövek morajlása tartalmaz.
Innen indult Mészáros Péter története! A nagy kastély Felsőelefánton. Itt nevelkedett Ilona az akkor már Csehszlovákiához tartozó Felsőelefánton. A kastély előtte pálos kolostor volt, majd megvette és átépítette Ilona apja, Edelsheim Gyulai Lipót.
A vagyon sorsa
„Volt egy érdekes jelenetünk: Ilona asszony bejelentkezett a lisszaboni szlovák nagykövetségen, mert tudni szerette volna, mit kaphatnak vissza a kárpótlásban. A hölgy, aki fogadott bennünket a követségen, nem beszélt portugálul. Helyette a franciát ajánlotta, de kiderült, hogy franciául sem beszél. Summa summarum: kiküldtek valakit, aki semmilyen idegen nyelven nem beszélt. Mellesleg a grófnő és családja semmit nem kapott vissza a vagyonukból.”
Részlet Mészáros Péter Zajló kövek morajlása c. könyvéből
„A kis szardíniák jól át vannak sütve, de én, köszönöm szépen, maradok a húsuknál, az üres szemüregű, gerinchez kapcsolt fejük, mely egy ropogós farokuszonyban végződik, nálam a tányér szélén végzi. Nem lehet nem észrevenni, hogy a történések elrendezése némi rendezetlenséget vált ki az idős hölgyben. – Péter, maga nem szereti a sült hal csontjait elropogtatni? – kérdi. – Nem szokásom – válaszolom, és nyitott bal tenyeremen átnyújtom halacskáim maradványait elfogyasztásra étkezőpartneremnek. A teljesen átsült halcsontok, mint iratmegsemmisítőben a papír, bevégzik sorsukat.
2002 nyara volt ekkor. A helyszín Malveira da Serra, Portugália, az idős hölgy pedig özv. Horthy Istvánné, született Edelsheim-Gyulai Ilona. Jómagam Mészáros Péter vagyok, ennek az elbeszélésemnek a témája pedig annak a »következménye«, hogy 1988-ban az akkor még csehszlovákiai Felsőelefánton megálltam egy tönkretett családi kripta előtt.”
Fekete Magdolna, Nagyvendégi Éva
