igy_latom_en-14.png

Gondolom, azzal mindenki egyetért, hogy a nudizáshoz kell az önbizalom. Nem is kevés. De már régen nem ez itt a kérdés. Bevallom őszintén, nem járok nudista strandra. Nem azért, mert bajom van a saját testem látványával, inkább mások testének látványa üldözne el a helyszínről. (Menekülés közben még a hűtőtáskát is a fejemre húznám.) Bezzeg az ókori rómaiak! Ők aztán imádták magukat mutogatni. Ámde mit csinált a római, ha nem volt kibékülve a testével? Hát plasztikáztatott! Mert bizony már az ókori rómaiak idejében is végeztek szépészeti beavatkozásokat.

Huszonegy éve a 21. századot tapossuk, ha az alapcsomagunkban nincs benne az önbizalom, könnyen vehetünk magunknak belőle – ráncfelvarrás, zsírleszívás, mellimplantátum, sőt, vádliimplantátum formájában. Könnyen hihetnénk, hogy a hiúság a modern világ rémséges agyszüleménye, tekintettel arra, hogy egy 2020-ban készült felmérés szerint mi, európaiak 597 szelfit készítünk évente.

okori-plasztika-kezdo.jpg

Vannak olyan Instagram-profilok, ahol kizárólag a fiók tulajának szelfijeibe botlunk. Jobb esetben ezeken a szelfiken csak egy arc szerepel, rosszabb esetben a szelfizők kényszert éreznek arra, hogy a feneküket kitolva, esetleg a kockahasukat mutatva pózoljanak, mellé köretnek pedig csücsörítő szájat kínálnak. Imádom, hogy a modern kor magasztos szlogenjei – mint az „emberek összekötése” és a „távolság legyőzése” – mára duckface és „nekem jobb életem van, mint neked” életérzéssé satnyultak.

Kés alá feküdni!

A hiúság mégsem ebből a korból datálódik! Jóval régebbre nyúlik vissza, és biztosak lehetünk abban, hogy már Cro-magnoniné Barlanglakó Piroska is tetszeni akart az urának, hiszen már az ősember is viselt ékszert (medálokat, gyöngyöket), és színezte a ruháit. S lefogadom, Piri is posztolta volna a gyűjtögetős meg a paleodiétás szelfiket, csak még nem volt rá platform. Igazából csodálom a szépészeti beavatkozásokat, de csak azokat, amelyek tényleg jobbá teszik az ember életét, és nem csinálnak belőle bőrszínű stresszlabdát. Mert vannak olyan helyzetek, amikor tényleg indokolt – például sérülések vagy velünk született deformációk esetén.

Egészen lenyűgöző, hogy a világháborúk alatt mennyit fejlődtek ezek az eljárások. Rengeteg katona olyan sérüléssel tért haza a frontvonalról, ami lehetetlenné tette számára a normális életet. Ezek a katonák az arcukon vagy testükön viselt borzasztó sebhelyek miatt sok esetben munka és család nélkül maradtak.

Lelkileg is sokan megrokkantak közülük, mert lélekben még mindig a lövészárkokban jártak... Hazatérésük után újfajta háború várt rájuk: az elfogadásért vívott harc! Bár léteztek olyan kezdetleges megoldások, mint a festett maszkok, amelyek távolról azt a benyomást keltették, hogy minden rendben, nyilvánvalóvá vált, hogy rettenetes nagy igény van a helyreállító műtétekre. 

Ezen felismerés után olyan speciális intézetek jöttek létre, ahol éppen ilyen műtéteket végeztek. Olyan volt, mint a varázslat: a katonák egy új életet kaptak. Ebben az időszakban tevékenykedett az az új-zélandi származású orvos, Sir Harold Gillies, akit a modern kori plasztikai műtétek megteremtőjének tartanak. Ő például számtalan katona arcát építette újjá.

web-bannerek-instagram.jpg

Velük szemben ott vannak azok a nők (és férfiak), akik manapság páviánsegget csinálnak a szájukból, kosárlabdát a mellükből, és olyan feneket, hogy ha felszállnának egy körhintára, simán beolvadnának a többi figura közé – ha netalántán valaki rájuk találná ültetni a gyerekét.

Ennél is jobban megdöbbentett az az angol férfi, aki nem azt érezte, hogy rossz testbe született, hanem azt, hogy rossz nemzetiséggel jött a világra: mert ő bizony koreainak érzi magát. Nyilván dél-koreainak. Az ismert kpop banda, a BTS egyik tagjára akart hasonlítani. A végén ez a 31 éves férfi – tizenöt műtéttel és 150.000 dolárral kevesebbel a számláján – mindenre hasonlít, csak koreai emberre nem. De ez maradjon a mi titkunk.

Plasztiksztori

Ahogy azt az elején említettem, már az ókori rómaiak is végeztek szépészeti beavatkozásokat. Akármennyire meglepő, nem ők voltak az elsők. Az Edwin Smith-papirusz i. e. 3000-2500 környékéről származik. Ez az egyik első orvoslással foglalkozó írás. Ebben már említenek egy orr-rekonstrukciót: szóval nagy huncutok voltak már ezek az egyiptomiak is. Az átfogó kutatásoknak, a modern eszközöknek köszönhetően ma már jóval többet tudunk az ókori rómaiak életéről, mint azok a történészek, akik először bukkantak rá az utánuk megmaradt csodákra.

egyiptomi-orrplasztika.jpg
Ókori egyiptomi orrplasztika egy papiruszrajzon

Ma már tudjuk, hogy az ókori római emberek nem éppen úgy festettek, ahogy a filmekben ábrázolják őket. Nem volt mindenki kigyúrt, a gladiátorok meg pláne nem, hiszen a kutatók a csontjaik és a tárgyaik vizsgálataiból leszűrték, hogy a gladiátorok főleg növényi étrenden éltek, gabonán, babon és szárított gyümölcsökön.

Alig ettek húst meg tejterméket, viszont tekintélyes zsírpárnát növesztettek, ami védte őket a sérülésektől: tehát egyáltalán ne úgy képzeljük el az ókori világ tipikus ketrecharcosát, mint a múzeumok jól kigyúrt márványszobrait.

Vagy térjünk be egy római fürdőbe, vagyis thermába, ahol már akkor is számított, hogyan néz ki a vízben áztatott habtest. Tegyük fel, hogy Decimus orvosa azt ajánlja a férfinak, hogy fájó háta meg köhögése miatt térjen be egy thermába. (Akkoriban sok nyavalyát termálfürdőzéssel próbáltak gyógyítani, még azokat is, amelyek cseppfertőzéssel terjedtek). 

Egyszóval Decimus tépelődik, mert nem mondható éppen izmosnak a teste... Olyan a cicije, mint egy lánynak, ráadásul körülmetélték, és a hátán van egy-két heg... Így több szempontból is problémásnak találja a nyilvános fürdőzést. A többi pasi valószínűleg kigúnyolja majd a fickócickói miatt, másrészt illetlenség fedetlen makkal mutatkozni, harmadrészt a hátán lévő hegekből még arra találnak következtetni, hogy egy rabszolgával osztoznak a fürdővízen. És milyen az már?!

Viszont Decimusnak mégsem kellett volna olyan nagyon aggódnia, hiszen egy Aulus Cornelius Celsus nevű illető (i. e. 14 – i. u. 37) a De Medicina című művében már egy olyan műtétet említ, amely során egy elhízott férfi mellét megkisebbítették, illetve beszél még a körülmetélés utáni csinosítgatásokról meg különféle hegek eltávolításáról.

orvosi-konyv-plasztika.jpg
Aulus Cornelius Celsus De Medicina című könyve

A család kicsi (mű)kincse

A plasztikai műtétek ezután sem sokat változtak: az orrplasztikák voltak a legmenőbbek. Az 1840-es években bejött a képbe az érzéstelenítés, ami mindent megváltoztatott, 1895-ben pedig megtörtént az első mellplasztika. Az 1960-as években született meg a szilikonimplantátum ötlete, az 1970-es és 1980-as években pedig berobbantak a piacra a különféle zsírleszívó módszerek. Manapság már egynapos szépítészeti beavatkozásra is befizethetünk, ha a pénztárcánk engedi, virágzik a hamis szépség kora. Más fordításban: a hiúság sosem volt ennyire menő, sőt, elvárt tulajdonság, mint most. A szépség mércéjét olyan emberek állítják be, akik Insta-szűrők és photoshop nélkül semmiben sem különböznek az átlagtól.

A legszomorúbb az, hogy már a kicsi gyerekek szépről alkotott képét is eltorzítjuk. Elég megnézni azokat az amerikai szépségversenyeket, ahol a kislányokat barnító sprayjel fújják le, műfogsort tömnek a szájukba, és még azt is pontozzák, hogyan áll rajtuk a bikini. Szép új világ ez, ahol a gyermekek már akkor elvesztik az önbizalmukat, amikor még csak annyi kurázsi kéne, hogy meg merjék kérdezni a szüleiktől, fentmaradhatnak-e este kilenc után…

Valahogy nagyon másfelé tart a világ, mint a mit a humánum diktál: eltorzult a szép fogalma, folyamatos vereséget szenved a valódi, és győz a hamis.   

Egyébként a gyerekszépségversenyek világát figurázza ki kedvenc filmem, A család kicsi kincse. Elhangzik benne egy mondat, ami nyomdafestéket nem tűr meg eredetiben, ezért inkább nem idézem szó szerint: Az egész élet egy átkozott szépségverseny! Ijesztő állítás, de igaz. Akár Cro-magnoniné Barlanglakó Piroskáról, akár a háborúban megsebesült katonákról, akár Decimusról van szó... Kell a szépség vagy legalább az átlagos kinézet ahhoz, hogy elfogadjanak minket.

Király Anikó
Kapcsolódó írásunk