El sem tudok képzelni szebb mesterséget, mint amit Stredák Zsanett űz. Zsani olyasmit lop a házakba, ami nélkül nem létezik „édes otthon“.
Mert bizony a négy puszta fal nem elég, azokat valamivel fel kell melegíteni: sok puha textíliával, lágyan omló kárpittal és függönnyel.
– Vágjunk mindjárt a közepébe. Hogyan talált rá erre a szép mesterségre? És a másik, fogasabb kérdés: honnan jött rá, hogy ebből meg is lehet élni? Mert az elmúlt évtizedek bizony elfeledtették velünk, hogy a szilonfüggönyön és a sötétítőn kívül más is létezik...
– A kezdet nagyon nehéz volt, mert jól lemaradtunk a világ mögött. Az emberek elfelejtették, hogy nem csupán bútorral – kelmével is lehet lakberendezni. És a szép függönynek ára van, akárcsak egy mutatós tálalónak. A függönyök, kárpitok szerepe a lakberendezésben azért pótolhatatlan, mert tőlük a térmélységet kap, és olyan gazdagságot adnak, amelyet falfestéssel nem lehet elérni. A kelmével való díszítés külön művészet, melynek valamennyi fortélyát csak hosszas tanulással lehet elsajátítani.
– Mégis hogyan talált rá erre a csodára?
– Mindig is érdekelt a lakberendezés. A történelmi regényekben nagyon szerettem a lakásbelsők leírásait. S ha a klasszikus kelmékről találtam könyvet, azt mindig megvettem. De hazudnék, ha azt mondanám: ez volt a gyerekkori álmom. Nálunk, a családban kétszáz évre visszamenőleg mindenki szőrmével foglalkozott: a nagyapám is, a nagymama is, az apukám is. A szülővárosomban, Újvárban mindenki így ismert bennünket. Én ott nőttem fel az apukám mellett az üzletben. Enyém volt a fordulat után az első maszek szőrmeüzlet. Igazából még a forradalom előtt kezdtem az engedélyek intézését...
Ma még nálunk kevesen tudják, hogy a régi textíliáknak is értékük van, a gyűjtők úgy kezelik őket, mintha műalkotások lennének. Mint ahogy azok is.
– S már akkor sikerült?
– Először minden ajtóból elküldtek azzal, hogy mit akarok. Ilyen még nem volt, mit képzelek?! Végül mégis kigyúrtam: aznap nyitottam ki a boltot, mikor elkezdődött a gyengéd forradalom.
– Megérezte, hogy más szelek fújnak, új világ kezdődik?
– Nem vagyok én olyan okos. Inkább véletlen volt, bár tudom, hogy véletlenek nincsenek. Az anyu erre azt mondaná: Az apu akarta így! Pedig ez sem igaz, mert ő rendkívül óvatos ember volt: féltett volna. Én nagyon korán mentem férjhez,19 éves koromban szültem az első lányomat. Rehabilitációs nővérnek tanultam, de az mellékvágány volt, mert nem bírom látni a fájdalmat. A pesti nénikém, aki szintén szőrmével foglalkozott, mindig azt mondogatta: Te, Zsani, neked még közöd lesz a szőrméhez! Huszonvalahány éves voltam, és azt gondoltam: miért is ne? Soha nem szerettem az állóvizet, izgő-mozgó ember voltam. Apu akkor már nem élt, ott maradtak utána a gépek. Emlékszem a nyitás előtti vasárnapra: az emberek manifesztálni mentek, s mi ott söprögettük az üzlet előtt a havat.
– Gondolom, a siker nem maradt el....
– Nagyon szép időszak volt. Éjjelekig dolgoztunk, de nem számított, mert úgy éreztünk: érdemes. Gyönyörűséges dolgokat lehet szőrméből készíteni, csak ma a szakmának nincs becsülete. Az állatvédők felléptek a szőrmeviselet ellen, s ez jócskán visszavetette az ipart. Amíg ment a szekér, hajtottam, mint az őrült, de a kilencvenes évek elején már láttam: leszálló ágban vagyunk. Ilyenkor váltani kell, ez minden vállalkozás aranyszabálya. Én azért az összes gépemet meghagytam, semmit nem adtam el – ki tudja?!
– Ekkor alapította a stúdióját?
– A stúdiót 2003-ban kezdtem, de mikor Pesten dolgoztam (egy cseh ruházati cég, az OP Prostejov gazdasági igazgatója voltam), a baráti körnek már varrtam függönyöket. Akkor már kacérkodtam a lakástextíliával. Nem vágtam bele hűbelebalázs módjára, évekig érleltem a gondolatot. Pesten a munkámat szerettem, csak megerőltető volt a napi ingázás Újvárról. 320 kilométerre volt a házunktól a munkahelyem – tudom, mert lemértem. Mindennap hajnali ötkor indultam. Közben építettem a házamat, napi tizenhat órát dolgoztam. Másfél évig bírtam.
– Mikor döntötte el végleg, hogy marad a függönyök mellett?
– A kilencvenes évek közepétől négyszer jártam egymás után Amerikában. Szerettem volna a lányaimat kivinni nyelvtanulás céljából: afféle előőrsnek mentem ki, felderíteni a terepet. Az egészből aztán nem lett semmi, mert kinn véglegesen beleszerettem a lakástextílíába. Véletlenül találkoztam egy amerikai családdal: manufaktúrájuk volt, saját termékprogrammal. A függönyeiket az áruházláncokban is árulták, de egyedi termékeik is voltak. Igaz, nem nagyon beszéltem a nyelvet, de az is elég volt, hogy ott foroghattam a műhelyükben. Mikor visszajöttem, azonnal szétnéztem, mi a helyzet nálunk. Magyarországon kerestem beszállítókat, mert ott előrébb tartottak a szakmában. Először csak a ismerősök körében próbálkoztam. Majd elmentem az első lakástextilkiállításra Milánóba, s ott láttam: szlovák cégek is vannak, amelyek ezzel foglalkoznak. Egy év múlva megnyitottam a stúdiómat Nyitrán, de már akkora vevőköröm volt, hogy a stúdió inkább csak prezentálásra szolgált – és szolgál azóta is. Ma már hetven szállítóval dolgozunk, és elkezdtük a nagykereskedést is, egy spanyol cég termékeit áruljuk Szlovákia-szerte.
Ez is a mi munkánk...
–Azt mondta egyszer, a lakberendezés az örök tanulásról szól...
– Ez így igaz – közben én is elvégeztem egy lakberendező-kurzust Pesten. Nemrégiben volt egy megbízásunk: fekete-fehér fotók alapján kellett berendeznünk egy kastélyt. Gyönyörű szép munka volt, bár rengeteg utánajárást igényelt. Sok könyvet át kell studírozni ahhoz, hogy korhűen berendezzünk egy szobát. A társammal rendszeresen járunk kiállításokra, mert a trendek szezononként változnak, újabb és újabb technikák és anyagok jönnek. Ebbe pénzt, időt, energiát kell beruházni. Tartani kell az iramot, mert aki lemarad, az kimarad. Elég, ha kihagyunk egy kiállítást, s már elveszítettük a fonalat. Ma már nem az van, hogy a raktárkészlettől kell megszabadulni, hogy azt kell eladni, ami az üzletben van. Ha a vevő két méter kasmír- vagy paisley kendőt szeretne Indiából, behozzuk. Bármit be tudunk szerezni, a világ legszebb kelméit. Egyetlen hátrányunk, hogy a szlovák piac kicsi, ezért a magyarokkal és a lengyelekkel kooperálunk. Másrészt nagyon szolid árakon kínálunk nagyon szép dolgokat, a nagy konkurencia ugyanis a vásárlónak kedvez.
– Mi az álma, meddig szeretné fejleszteni a céget?
– Egyedül kezdtem, társ nélkül. Az volt az elképzelésem, hogy én fogom végezni a felmérést, a dekorálást. Ehhez a mai napig tartom magam. A helyszíni munkákat mi ketten végezzük a társammal. Nem akarok kommersz üzletet csinálni ebből, mert az már a minőség rovására menne. Igaz, hogy úgy sokkal több pénzt keresnénk, viszont így nyugodtan alszom, mert tudom, hogy mit adtam át. A társam szintén szakmabeli, egy német cégnél kezdett. Jól kiegészítjük egymást, aprólékosan szétosztottuk a feladatokat. Ma már családi vállalkozás vagyunk, mert a stúdióban a felesége és a nagyobbik lányom váltják egymást: és ez így van jól. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fejlesztjük az üzletet, hisz már szőnyegeket, tapétákat is kínálunk, méghozzá nagy sikerrel: a pozsonyi belsőépítészek rendszeresen használják a tapétakönyveinket.
– Hány órát dolgozik naponta?
– Reggel hétkor kezdem a műhelyekkel, sorba látogatom a varrónőinket. Egy olasz termékprogramot is viszünk, ágyneműket, párnákat varrunk Olaszországba. Ezt inkább csak azért csináljuk, hogy a varrónőink ne jöjjenek ki a gyakorlatból, mert az olaszok nagyon kényesek a minőségre. Utána nyolc óra körül a stúdióban találkozunk a társammal, megbeszéljük a fontosabb feladatokat és a pénzügyeket. Aztán kiutazunk, a hétből két napot szerelünk, két nap pedig a felméréssel telik. A csütörtök pedig a nagykereskedésé: szétosztjuk a Spanyolországból megérkezett árut, lekönyveljük. A legfárasztóbb az egészben a rengeteg utazás: a fél életemet autóban töltöm. Helyszínre ki, helyszínről be, közben az a rengeteg telefon! Épp a múltkor mondtam a társamnak: negyvenéves vagyok, nem lesz kissé fura tíz év múlva, hogy még mindig a létrát mászom? De abban maradtunk, hogy ezt csak így lehet. Mint a mondás mondja: vedd el, és fizesd meg az árát! A kreativitásnak ez az ára.
– Mikor pihen?
– Szombat-vasárnap. Már pénteken örülök, hogy jön a hétvége, mert imádom az otthonomat. Nyáron kiülök a hintaszékbe, a virágaim közé – nagyon szeretem a kertemet –, és ez a tíz perc teljesen áthangol. Hét közben a lányok elvannak, a kisebbik lányom Pestre jár gimnáziumba, a nagyobbik Nyitrán egyetemista (ő az, aki kisegít a stúdióban). Mi a férjemmel naponta ingázunk Nyitrára – ez barátok közt is napi két óra plusz a sok kiszállás mellett. Este nyolc óra van, mire hazaérünk. Ezért a szombat reggel azzal telik, hogy szépen felöltözködünk, beülünk egy kávéra, és megbeszéljük az egész hetet. Utána bevásárolunk s jön a hétvégi verkli: mosás, vasalás, főzés, mert a lányoknak pakolni kell. A vasárnap este kicsit szomorú, mert kiürül a ház. Itt-ott befizetünk egy wellness-hétvégére, télen síelni járunk. A férjem nemzetközi futballbíró, sokat utazik: igazán csak a hétvége a miénk. Ilyenkor anyu is velünk van. Ő hetvenkét éves, és nagyon drukkol nekem-nekünk. Igazi régi vágású dáma, aki megfedd, ha nincs frizurám, vagy nincs rajtam rúzs. Mindig mellettem állt, biztatott, ha megakadtam. Nagyon szeretem.
– A lányok mit mondanak? Átveszik majd az üzletet?
– Még korai erről beszélni. Szerintem az ilyesmit nem lehet erőltetni. A nagyobbik lányom (ő már 21 éves), újságírást tanul, és mint említettem, szabad napjaiban a stúdióban dolgozik. A kisebbik még csak tájékozódik...
– Egyedül nevelte a két gyereket. Hogyan győzött mindent?
– Az első szerelmemhez mentem férjhez, még szinte gyerek voltam. A válás tiszta helyzetet teremtett abban az értelemben, hogy tudtam: senkitől semmit nem várhatok. De ez inkább előre hajtott, mert nem vagyok kesergő típus. Igaz, voltak nehéz időszakaink a lányokkal, és már csak azért sem volt egyszerű, mert mindig sokat dolgoztam. Egy 13 éves kamasztól pedig nem lehet elvárni, hogy belássa, ami az ő szempontjából beláthatatlan – ő az anyját akarja, hogy mindig mellette legyen! A lányok megtanulták mellettem, hogy erőfeszítéseket kell tenni, ha el akarunk érni valamit. Ez fordítva is igaz: én is megértettem, hogy nem csak az én akaratom létezik. A gyerekek egyszer megnőnek, az ő vágyaikat is tolerálni kell.
Mindig a tökéletességre törekszem, nem tagadom. Javíthatatlan vagyok ebből a szempontból.
– Nemrégiben újra férjhez ment. Gondolom, ezzel sok dolog megváltozott az életében. Nem gondolkozott azon, hogy kicsit lazít, rábízza magát a párjára...
– Én mindig azt mondom, kétfajta nő létezik: az egyik, aki nyelni tud, és a saját kényelme végett mindent eltűr. Ez nálam nem működött. Én mindig tudatában voltam, hogy az én sorsom az én kezemben van. Soha nem tudtam volna elfogadni, hogy a férjem tartson el – bár a férjem szívesen gondoskodna rólam. Készségesen elhiszem, hogy egy nő tud attraktív lenni, sok pénzt keresni, boldog házasságban élni – de olyan nincs, hogy ez mindig összejöjjön. Nem szabad azt hinnünk, hogy az életben mindennek sikerülnie kell.
Az élet nem szentimentális regény, és nem kaphatunk meg mindent. Én most egy nagyon szép házasságban élek. Talán az a sok rossz, kudarc előtte mind azért volt, hogy a végén megkapjak valami szépet, amire már nem is vágytam, mert azt hittem, más az én utam. A férjem egyedül élt, mikor megismerkedtünk: addig a sport volt az élete. A barátaink ismertettek össze egy partin, és az elején bizony nem vettem komolyan. Már nem akartam új kapcsolatot. S lám, nálam is bejött, hogy mindig akkor kapunk meg valamit, mikor már semmit nem várunk.
– A lányok mit szólnak hozzá?
– Nagyon jó a kapcsolata a gyerekeimmel és az édesanyámmal. Ennek is nagyon örülök.
– Ezek szerint elégedett ember?
– A férjem megtanított kompromisszumokat kötni. Régen úgy hittem: ha valami nem úgy van, ahogyan én elképzelem, az már nem is lehet jó. Azelőtt soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tudok majd a családért élni. Másrészt jó látnom, hogy a gyerekeim és a férjem büszkék arra, amit csinálok. Akarhatok ennél többet?!
Fotó: Dömötör Ede
