Nemrégiben jelent meg Antal Tamás könyve Úton lenni jó címmel.

A Dunaszerdahelyen élő Antal Tamás (aki „civilben” vállalkozó) arról nevezetes, hogy újra és újra nekiindul egy hátizsákkal a hátán, barátokkal vagy akár egyedül, és hetekig járja a világ messzi tájait.

antal-tamas-kezdo.jpg
Kuna indiánok között

– Éveken át nyaraltam kényelmes szállodákban – kezdi. – Bejártam a világ legattraktívabb turistaparadicsomait, Brazíliától Egyiptomig. És nagyon meg voltam elégedve, mert akkor még nem tudatosítottam, hogy mindaz, amit így látni tudunk, csupán kirakat. Hat évvel ezelőtt aztán volt egy komoly lovasbalesetem. Hat hétig feküdtem otthon, és akkor elgondolkodtam az életemen. Úgy éreztem, szeretném tudni, ki vagyok. Ki vagyok, és mit bírok, kíváncsi voltam a saját teljesítőképességem határára. Úgy éreztem, kihívások elé kell állítani magamat. A legtöbb emberben ott él az álmodozó kisgyerek. Álmaikat azonban csak kevesen valósítják meg. Én az álmaim után eredtem.

– A világnak melyik pontjára vezetett az utad?

– A Kilimandzsáróra. Eredetileg nem Tanzániába készültem, de közben jelentkezett egy magyarországi alpinista barátom, hogy nem lenne-e kedvem vele tartani. Belelkesültem, már láttam magamat, amint a forró afrikai napsütésben, nyíló virágok közt felballagok az 5895 m magas hegyre. Megvettem életem első turistabakancsát, szép zöld színe volt, nagyon tetszett. Indulás előtt még leakasztottam a szögről a fiam meleg sapkáját – ezzel részemről el volt intézve a felszerelés kérdése.

A többieknek speciális felszerelésük volt, olyasmik, amikről addig még csak nem is hallottam: poláris meg aláöltözet, valamint csúcscsoki (erről azt hittem, piramis alakú csoki, de hogy az minek kell?!). Mikor viccesen bejelentettem, hogy én is edzettem – futógépen, de meg volt döntve 15 fokos szögben! –, a többiek döbbenten néztek rám. Én azonban úgy gondoltam, hogy minden az agyban dől el.

– Még mindig ez a véleményed?

– Igen, mert hét nap után mégiscsak ott találtam magam a Kilimandzsáró tetején. Igaz, hátul botladoztam, s örökre megtanultam, hogy nagy magasságokban is csak úgy van, mint az életben: nem szabad sietni. 3500-4000 méter magasságban szörnyű érzésekkel szembesül az ember: fejfájás, szívverés, hányás, remegés. S erre nem lehet edzeni, mert genetikailag adott, ki mennyire bírja a nagy hegyeket. Szerencsére én jól bírtam. A lejutás ezerszer rosszabb volt, a hegyi balesetek zöme ugyanis lefelé menet következik be. Az ember lába megbicsaklik, csúszkál, közben a nap szétégeti az arcát. Nekem lefelé már vizem sem volt, mert pökhendi módon lenn hagytam a termoszom, és odafönt belefagyott a víz a műanyag üvegbe. Nem tudtam enni, mert a szám kiszáradt, képtelen voltam nyelni.

– A legnagyobb gondom az ivóvízzel volt: sok vizet kell inni, hogy a vérünk ne sűrűsödjön be. Csak felfelé menet annyira gyorsan kellett levegő után kapkodnom, hogy ha ittam volna, összeesek. Az ivás alatt nem tudtam a zihálástól levegőt venni. És a levegő egyre kevesebbnek tűnt, minél feljebb haladtunk. Sokan bizony rosszabbul jártak: lefagyott az orruk, vagy lefelé jövet az állandó nyomástól a körmük levált az a bakancsban. Én lenn hálát adtam minden szentnek, hogy élve megúsztam a kalandot, és megfogadtam: soha hegynek még a közelébe se megyek. Hét hónapra rá már a Pireneusokban voltunk, majd pedig a Himalája Cala Pater nevű csúcsát vettük be.

hirlevel_web_banner_2_439.jpg

– Rájöttem ugyanis, mennyi mindent tanultam a hegytől. Amikor már úgy érzi az ember, nincsen tovább, az ereje fele még benne rejtőzködik. Egyszóval más ember lettem, mint az út elején voltam. A Himaláján találkoztunk két amerikai sráccal, akik buliból úgy vitték a csomagjaikat, mint a serpák: fejükön pánttal. Hangoskodva, óriási tempóban előzték meg a többieket, kis fél mosollyal a szájuk szegletében: ők itt a menők! Pár nap múlva egy sziklánál láttam viszont őket, megtört tekintettel. Megelőztük a két hőst, de nem mosolyogtunk. A hegy alázatra tanít! A Himalája kiszámíthatatlan, mert van, aki többször feljut a csúcsra, de elég egy rossz lépés, és kész a tragédia. Kevés nagy hegymászó éri meg a tisztes öregkort. Itt maradnak, ahol a legjobban érezték magukat. A nagyobb csúcsok útjai tele vannak fagyott holttestekkel.

– Mi az, ami miatt az ember mégis nekivág meghódítani a hófödte hegyeket?

– 5000 méter fölött a levegő ötven százalékkal kevesebb oxigént tartalmaz, ezért nem kap elég oxigént az ember agya, ami különleges, bódult állapotot okoz. S ez utána már hiányzik. Mindegyik utam után azt mondtam, „soha többé”, de nem bírom megállni. Vonz, hív a veszély.

antal-tamas-szalagos.jpg
Himalája

– Melyik volt a legérdekesebb utad?

– Mindegyik rendkívüli volt. A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor a San Blas-szigeteken jártunk, a Karib-tengeren. Itt egy panamai ismerősömnek köszönhetően a kuna indiánok közt éltünk öt napig. Halásztunk, halat pucoltunk, és ettük a tenger gyümölcseit. Fehér homok, türkiz tenger, pálmafák. Homárt és csupa olyasmit esznek, amiért nálunk rengeteget kell fizetni. Villany, tévé nincs a faluban, egyszóval: paradicsomi körülmények. A kunák kókuszdiót, halat árulnak a panamai és columbiai kereskedőknek.

– A pénz megjelenésével az addig idilli, kerek világon megjelentek az első repedések. Egy-két indián vett magának motorcsónakot, és abba, ugye, benzin kell. Ami szintén pénzbe kerül, tehát az indián elkezd erején felül még többet árulni, hajtja a pénzt. S ezzel belekerül a pénzhajhászás csapdájába. Ugyanezt tapasztaltam Costa Ricában, az őslakos bribri indiánok közt. Ami viszont nagyon érdekes: itt még a mai napig erősen él a régi indián hiedelemvilág. Nekik sikerült szokásaikat autentikus formában megőrizniük. A kérdés csak az, hogy meddig.

A kuna indiánok között indián törvények uralkodnak. Ha valakit rajtakapnak, hogy elveszi a másét, mézzel bekenik, és hangyabolyba forgatják. Ezért itt nincs bűnözés.

– Peruban az egykori inka birodalom romjait, a Machu Picchut és az Andokat jártad be.

– Itt is pár napig a kecsuák (az Andok indiánjai) között laktunk. Az itthoni mélyszegénység ehhez képest jólétnek tekinthető. A kecsuák  többségének nincs semmi bevétele. Csak az van nekik, amit megtermelnek, amit előállítanak. Mozgásszegény életmódot folytatnak, miközben rengeteget esznek, ezért a felnőttek zöme betegesen elhízott. De a gyerekek is betegesek, szinte egyfolytában folyik az orruk, köhögnek. Pedig még egy egészséges embernek is nehéz a légzés ezen a tengerszint feletti magasságon, ami fejfájást, szédülést okoz. Erre ott egyetlen ellenszert ismernek: a kokateát. Az utóbbi időben egyre többen mennek el szerencsét próbálni a városokba. Hátat fordítanak eddigi életüknek, és beköltöznek Lima nyomornegyedeibe. Az itt élők szemében csak reménytelenséget és kilátástalanságot lehet látni.

– Jártál a dél-amerikai őserdőben is?

– Igen, többször is. Az őserdő egy európai ember számára: a borzalom helye. Pontosabban szólva: ez az a hely, ahol minden csíp meg szúr. Mindig résen kell lenni, mert az ember soha nem tudhatja, hol lapul mérges kígyó, nyílméregbéka vagy más veszélyes állat. Közben egyfolytában csorog róla a verejték, mert a fák rétegekre tagolt sátra alatt megáll a levegő: olyan a klíma, mint az üvegházakban.

antal-tamas-tancos.jpg
Perui kavalkád

– Fel lehet erre előre készülni?

– Vannak szabályok, amelyeket meg kell tanulnia az embernek, ha másképp nem, a saját kárán. Engem legutóbb minden óvatosság ellenére megcsípett egy pók, amitől pár napig nem láttam az egyik szememre. Azt hittem, örökre megvakultam: borzalmas volt. Majd pedig megszúrt valami, s a szúrás helyén egy 30 centis égő-viszkető folt keletkezett. Nem mertem szólni, mert féltem, még bevisznek egy ottani kórházba. Rengetegszer voltunk veszélyben – de szerencsére sohasem féltem igazán. Vagyis egyszer igen, Iránban – neveti el magát. – A Demavend hegyet mentünk megmászni, és a tábori bódénk tele volt megrágott kenyérdarabkákkal. Mindjárt tudtam, hogy itt bizony egerek garázdálkodnak. Egész éjjel azon imádkoztam, nehogy valamelyik rám szaladjon. Irtózom az egerektől.

– Utazásaid során eljutottál Tibetbe. Milyen benyomásokkal tértél haza?

– Nagyon érdekes volt, amikor eljutottunk Nyugat-Tibet Ladak tartományába, ami az egyetlen hely, ahol még él az igazi, autententikus buddhizmus. Ezt össze sem lehet hasonlítani a kínai mcdonaldsos buddhizmussal. Napokig éltem a szerzetesek között. Mindenütt imamalmok forogtak, imazászlók lengtek, miközben a szerzetesek a mantrákat mormolták. Még napokkal később is az orrunkban éreztük a jakvajas teamécsesek illatát. És a látvány! Maguk a kolostorok 6-7000 méter magas, hósapkás csúcsokon, legelésző jakok közt állnak. A kolostorokban egyébként kegyetlen körülmények uralkodnak.

Nincs rendes áram, naponta megharcolnak az élelemért, és dermesztő a hideg. Igaz, jaktrágyával fűtenek, de ez inkább büdös, mint meleg. És bizony a tisztasággal, személyi higiéniával is komoly gondok vannak, de ott mindez nem fontos. Nem ettől boldogok.

– Hanem mitől?

– Nem tudom. Az élettől, attól, hogy élnek. Maga az élet az érték számukra. Tény, hogy ahány elmaradott, szegény helyen jártam, több mosolygós, elégedett arcot láttam, mint idehaza valaha is. Az ottaniak azzal, hogy számukra nem létezik az idő, mint olyan, vagyis nem tartozik a használatos fogalmaik közé: eleve kizárják az életükből a rohanást, a stresszt. Ezeken a tájakon az öt perc ugyanazt jelenti, mint a három óra. A belső időérzékükre sem nagyon hallgatnak. A világ ezen a pontjain az emberek életét és cselekedeteit nem az anyagi dolgok, a harácsolás, az igények és a vágyak irányítják, hanem a mély emberségesség és spiritualitás. S ettől boldogabbak.

– Négy éve tartó utazásaidról könyvet is írtál, melyet a magyar iskolákban előadásokkal népszerűsítesz. Mit válaszolsz, mikor megkérdik tőled a gyerekek, miben látod a legnagyobb különbséget az” ő” világuk és a „mi” világunk között?

– Mikor a hazatérésem után az ismerősöm panaszkodott, hogy „Jaj, tegnap egész nap nem volt meleg vizünk”, akkor elcsodálkoztam. Ez is ok lehet az idegességre? A világ nagy részén az embereknek még tisztességes ivóvizük sincs. Azok, akik mindig panaszkodnak, nem tudatosítják: nagyon jó kis helyen élünk mi itt. Ha az embernek van mit ennie, van lakása és munkája, akkor az nagy dolog, legalábbis a világ nagyobbik részén.

antal-tamas-konyv.jpg
A könyv élvezetes olvasmány: felfedező, kicsit humoros és végtelenül őszinte.

– Sokan erre azt mondanák: de nem érzik magukat egzisztenciálisan biztonságban...

– Indiában százezrek járják az utcákat úgy, hogy egy műanyag zacskóban hordozzák magukkal a vagyonukat. És közben mosolyognak. Láttam halott csecsemővel kolduló nőt, adtam gyerekeknek cukorkát, mire megrohantak még vagy százan. Olyan nyomorban élnek az ottaniak, hogy ahhoz képest nálunk a legszegényebb ember is király. Mivel nekem is van két fiam, mikor rászoruló, kiszolgáltatott helyzetben lévő gyerekekkel találkoztam, befelé sírtam.

– Miben változtatott meg téged az utóbbi négy év?

– Megláttam, hogy a mi itteni világunk a lehetséges jó világok legjobbika. Kicsit dühös is vagyok, mikor a keleti világokról úgy beszélnek, mint ahol a kizárólagos boldogság lakozik. Van egy mondás, miszerint aki egyszer felmegy egy hegyre, az már jobb ember lesz. Ebből szeretnék adni másoknak is, ezért írtam meg ezt a könyvet. Ezért járom végig a magyar iskolákat is, hogy a gyerekeink tudatosítsák: itthon lenni jó, s ezt leginkább távolról látjuk meg.

Részlet a könyvből:

,,Az Amazonas felett repülőről is láthatóak a helyek, ahol ipari szinten irtják az őserdőt. Olvastam, hogy azonnal be is telepítik fákkal. Aki már volt őserdőben, az tudja, hogy ez badarság: azt a sokfajta növényt, ami egyetlen négyzetméteren nő, nem lehet két fával pótolni. Ennek szomorú példáját láttam az Andokban. Kipusztították az őshonos növényeket, és a helyükre gyorsan növő eukaliptuszfákat ültettek, melyeket pár év múlva ki lehet vágni. Csak az eukaliptuszfa kipusztít minden növényt maga körül! Sok ilyen mesterséges erdő van az Andokban, és a helyi lakosság ennek a fáit használja tüzelésre. Engem még soha nem zavart ennyire az eukaliptusz illata, mert már tudtam, milyen úton került az Andok lejtőire''

Nagyvendégi Éva
Kapcsolódó írásunk 
Cookies