A színpad az otthona, még akkor is, ha a valódi otthon érzését még mindig keresi.
Germán Zille, a Kassáról Komáromba szerződött színésznő őszintén mesél pályaválasztásról, belső vívódásokról, nőiességről és arról, miért nem tud félvállról venni sem szerepet, sem életet.
Fotó: @Dömötör Ede
–Akárhányszor találkozunk, mindig remekül nézel ki. Szeretsz lépést tartani a divattal?
–Édesanyám kiskoromtól fogva arra tanított, hogy a nő mindig legyen ápolt. Szeretett bennünket a testvéremmel „öltöztetni”. Mellette tanultam meg, hogy némi kreativitással bármit egyedivé varázsolhatunk. Egyébként szeretek odafigyelni minden apró részletre, a lakberendezésben, a tálalásban is.
– Először óvónőképzőbe jártál. Mikor kezdted érezni, hogy ez nem a te utad?
– Nehéz tizennégy évesen eldönteni, hogy mivel szeretnénk foglalkozni egész életünkben. A színház világa is vonzott, de még bizonytalan voltam. Így szüleim tanácsára elvégeztem a losonci óvodapedagógiai középiskolát, majd beálltam Nagyráskán az óvodába dolgozni. Szerettem a gyerekeket, ennek ellenére hiányérzetem volt. Nem többre vágytam, hanem másra! Így kerültem a békéscsabai színművészeti stúdióba, ahol nagyon mozgalmas négy évet töltöttem el. Nyaranta olyan produkciókban vehettem részt, mint az Evita vagy a Jézus Krisztus szupersztár. Utána a Kassai Thália Színháznál helyezkedtem el, és csodálatos éveket töltöttem a nagyságos fejedelem városában. Kipróbáltam magam a különböző műfajokban, kezdve az olyan könnyed, zenés komédiáktól, mint az Anconai szerelmesek, A dzsungel könyve – egészen a komoly darabokig, mint a Tündérlaki lányok, amelyben Boriskát alakítottam. Egyszóval jó szerepeim voltak. Egyik kedvencem a „Van, aki forrón szereti”, ami nagy kihívás volt, hiszen a Marylin Monroe-ról kialakított képnek nem könnyű megfelelni.
– A múltkor egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy heves természeted van. Ezzel szemben árad belőled a nyugalom.
– Igyekszem megteremteni a külső és belső harmóniámat, de nem mindig sikerül. Vívódó alkat vagyok. A pályánkkal együtt jár, hogy rivaldafényben állunk-élünk, így aztán több a támadási felület. Lehet, hogy túlérzékeny vagyok, de nem tudom félvállról venni az életet és persze a színházat, a szerepeimet se. Minden szerep más karakter, új kihívás, ahol magunkból adunk, nem is keveset. S ehhez szüntelenül meg kell újulni, fejlődni.
– Ha jól érezted magad Kassán, akkor miért döntöttél a színházcsere mellett?
– A kassai színházban jó társulat vett körül, az idősebb kollégák sokat segítettek. Persze semmi sem tökéletes, kaptam „rosszat” is, de a kritikák általában előbbre vittek. Egy idő után mégis kezdtem azt érezni: jó lenne, ha egy új, más közegben is megmérettetnék. Megtanultam, hogy a változás általában jó dolgokat hoz. Két éve aztán a barátommal átszerződtünk Komáromba.
– Megszeretted a várost?
– A belváros egy-egy részletére még mindig rácsodálkozom, hogy „jé, milyen szép!”. Igazság szerint mégsem érzem igazán a magaménak. Hiába a szép utcák, terek, néha mégis magányosnak érzem itt magam. Hiányzik a nyüzsgés é s leginkább a családom! Nagykaposon születtem, szüleim máig is ott élnek. A húgommal, édesanyámmal különlegesen jó a kapcsolatom, napi szinten beszélünk. Meg aztán, mint minden nő, én is vágyom igazi otthonra. Azt viszont, hogy hová, merre sodor még az élet, nem tudom.
– A városban nem érzed igazán otthon magad, de mi a helyzet a színházzal?
– Jól érzem magam a színháznál, ami részben annak köszönhető, hogy sikerült beilleszkedni, igaz barátokra leltünk. Másrészt rendszeresen vagyunk foglalkoztatva, és mivel a színház repertoárja tág palettán mozog, így igencsak különböző alakításokra van lehetőségem. A Chicago, Vérnász, Macskabaj más-más műfaj. Ez utóbbival kellett a legjobban „megdolgoznom”. Mairead a darab elején még egy szégyenlős, naiv kislány, míg a végén terrorista, gyilkos.
– Decemberben volt Charlotte Keatley „ Anyám azt mond-ta, hogy ne” című színművének magyar nyelvűősbemutatója, melyben te a történet mesélőjét, Jackie-t alakítod.
– Úgy érzem, a szerep testhezálló számomra. Jackie összetett figura, hiszen el kell játszanom gyermekként, anyaként, unokaként. Lévay Adina rendezőnő sokat segített nekünk a próbák során: helyzetgyakorlatokkal, stílusgyakorlatokkal. Ezek segítségével kihozta belőlünk a maximumot. Azt hangsúlyozta mindig, hogy a darabbal „szárnyalni” kell. Reméljük, hogy sikerül vele eljutnunk különböző fesztiválokra.
– El tudnád képzelni, hogy valami mást csinálj?
– A színház teljesen kitölti az életemet.
Persze, biztosan tudnék színház nélkül is élni. A kérdés csupán az, hogy mennyire lennék boldog.
– Akkor most, jelenlegi élethelyzetedben boldog vagy?
– Az ember nem lehet szüntelenül boldog. Igen, néha boldog vagyok,és ha a boldogság elillan, várom a csodát. Egy újabb szerepet, apró kedvességet, mindennapi történést, ami majd jókedvre derít. Elégedett? Talán. Ami leginkább zavar, hogy itt Komáromban nem kapunk elég visszajelzést. Kassán megszoktam, hogy az utcán odajönnek hozzám a nézők. Mindig tudtam, hogy mi a közönség véleménye az alakításomról.
–Az őszinteség nem mindig „kifizetődő” jellemvonás. Neked mennyire fontos?
– Nálam az őszinteségen áll vagy bukik minden. Én is mindent megmondok nyíltan, őszintén. Nem szeretem elkendőzni a gondokat, szerintem igenis jobb mindent megbeszélni! Szerencsére könnyen megtalálom a hangot a környezetemmel, mert szeretem az embereket.
