Lea leemelt néhány könyvet az irodai könyvesszekrényről, kvízkérdéseket fogalmazott meg a holnapi feladathoz. Egy idő után azt vette észre, hogy fázik, megkereste a szekrényben a vékony kanárisárga szvettert, s a vállára terítette. Bár kint olyan meleg volt, hogy ebéd után a gyerekekkel a fa alatti árnyékot keresték, most mégis dideregni kezdett.
Rossz a vérkeringése – gyerekkora óta hallja ezt a mondatot, mert a keze szinte mindig hideg, de a lába is fázni tud akár a legmelegebb nyári napokon is. Az alagsori kis iroda tájolása nem a legjobb, szinte be sem jut a nap melege a pinceablakon. Lea nem sietett haza, hiszen otthon csak a négy fal várja, mégis egy szatyorba dobálta a tankönyveket, s az esti órákra halasztotta a kvízkérdések befejezését.Táskája mélyéről előhalászta a napszemüvegét, úgy lépett ki a napos iskolaudvarra.
Keresztülvágott rajta, és elégedetten állapította meg, hogy ma is egy jól sikerült munkanapot tudhat maga mögött. Neki ez nagyon fontos volt, bár százszázalékosan sosem volt elégedett a munkájával. Mindig volt mit javítani rajta. Azért azt észlelte, hogy míg ő az osztályával fél lábon ugrálva kerülgeti a nagy műanyag gúlákat, csapzottra izzadva magát, a kolléganők a sarokban pletykálnak vagy mobiloznak. Lea ezért nem szólt meg senkit, ő is szívesen csatlakozott hozzájuk egy-egy péntek délutáni kofolázásra. A szüleitől viszont azt tanulta, hogy minden tudását bele kell adnia abba, amivel éppen foglalkozik. Ez a kötelessége. S ez éppúgy vonatkozik a vasalásra és a főzésre, mint az orvosi műtétre. Elégszer hallotta ezt otthon, beleivódott a tudatába.
– Anya! Halló! Ott vagy? – szólalt meg a mobilja.
– Szia, Rebekám, itt vagyok, persze, épp fordulok ki az iskolaudvarról.
– Már megint túl sokáig voltál bent. Pedig senki nem fizeti meg – feddte meg anyját Rebeka. Számtalanszor segített édesanyjának díszletet festeni egy újabb színdarabhoz vagy Pexeso- lapokat nyírni a másnapi foglalkozáshoz. Mindketten szerették ezeket a közös elfoglaltságokat, noha tetőtől talpig festékesek voltak, vagy ragadt a kezük.
– Inkább azt mondd, mi a helyzet veled. Veletek – javította ki gyorsan magát Lea, mert Rebeka a tavaszi szünetben elárulta, hogy megismerkedett egy fiúval, és most együtt járnak. Janusz, a lengyel fiú is a koppenhágai egyetemen tanul közgazdaságtant. Lea kíváncsi volt az új fejleményekre.
– Éppen ezért hívok, anyu. – Rebeka hangja kissé lehalkult, de határozottságából nem veszített. – Idén nyáron nem leszek otthon.
– Tessék? Nem értettem, mondd hangosabban. Valahogy vacakol a vonal.
– Anyu! Értetted te azt. Ne rémülj meg, éppen azért hívlak. Mivel nyárra más terveink vannak Jannal, egy hétre hazaugrok. Most.
– Na de a vizsgák… Mi lesz a vizsgáiddal? És Jan? Jan is jön veled? Egy hét? Az nagyon kevés! – Lea kétségbeesetten fogalmazta meg a kérdéseket, egyiket a másik után, majd elővette a legnagyobb ütőkártyáját. – Hogy gondolod, kislányom, hogy a negyvenedik születésnapomon nem leszel itthon? – Ez már szinte nem is kérdés volt, hanem szemrehányás.
– Anyuuuu, anyuci. Tudod, hogy szeretlek. Az utolsó vizsgám pénteken lesz, szombaton már utazhatok is haza. Jannal pedig Európa körüli útra megyünk lakókocsival. Elrepülünk a szüleihez Varsóba, onnét pedig mindent bejárunk, amit győzünk. Tervezhetjük úgy, hogy még nyár végén megállunk nálad is egy-két napra. Na, mit szólsz? Jó, jó, tudom, a születésnapod. Majd videóhívásban leszünk a nagy napon, nem hagyunk magadra. Együtt fogunk ünnepelni, megígérem. Anyu? Ott vagy? – Furcsa volt a csend a vonal másik oldalán.
– Igen, kincsem, itt vagyok. – Lea az iskola kerítésének támaszkodott, nem volt ereje továbbmenni. – Rendben, várlak haza. Nagyon. Majd írd meg, mikorra menjek ki érted a reptérre. Janusz is jön most veled?
– Nem, anyu, egyedül megyek. Jan még vizsgázik. Majd valamikor később megismered, meglátod, milyen jó pasi. Nem félts engem már annyira. – A túloldalon semmi reakció, csak a nagy csönd. – Anyu, anyuciiii. tudod, hogy szeretlek. Mindig én maradok az egyetlen kislányod, ugyeeeee? – Rebeka engesztelő üzemmódba kapcsolt, jól ismerte ezt az anyja. Kiskorától tudta, hogyan érje el, amit akar.
– Mennem kell, majd megírom, mikor landol a gépem. Szia, anyucikám. És ne nagyon haragudj rám. Kééééérleeeeek.
– Szia, kincsem.
Rebeka talán már nem is hallotta anyja halk köszönését, mert vonalat bontott. Lea még nem dolgozta fel a hallottakat, túlélőüzemmódba kapcsolt, gyorsított a léptein, és már szaladt is fel a második emeletre. A kulcs landolt a kerámiaedényben, a táska a sarokban, és úgy, ahogy volt, ruhástul, cipőstül ledőlt a szépen bevetett, makulátlan ágyra. Még soha nem csinált ilyet. Álomba zuhant.
Kába volt, amikor feleszmélt. Hirtelen nem is értette, mi történt vele. Lassan jöttek vissza az emlékek a beszélgetésről. Rebeka hazajön – most ebbe kapaszkodott, a többi infót kiszorította az agyából. Nem, most nem képes a friss hírek rosszabb felével foglalkozni. Mosolyogva, sokkal jobb kedvvel vonult a fürdőszobába, s a jóleső vízsugár alatt már tervezgette is az együtt töltött hetet. A bútorüzletbe biztosan elugranak, azt a közös programot soha nem hagyják ki. Mindig találnak valami újdonságot, és ha csak egy-két apróságot vásárolnak is, jól érzik magukat. Lea még emlékszik, amikor a lakás felújítása után végre volt egy kis pénze, hogy lecserélje az ócska kanapét, a szétfeslett szélű szőnyeget. Rebeka igazi csajos szobabútorát is itt választották ki, majd együtt bújva a papírokat, össze is rakták. Mennyit hülyültek közben!
Ha valamivel nem boldogultak, áthívták a szomszédból Imre bácsit, de ő csak furcsán forgatta a papírt, majd eldobta, és a saját feje szerint szerelte össze az íróasztal kifelé húzható lapját. Imre bácsi elégedetten nézett a művére, majd elfogyasztotta a kapott kávét, amit nem felejtett el jól megrakni cukorral. Megköszönte az együtt töltött időt a két kisasszonynak, és hazament a hárpiájához. Így emlegette a feleségét, de természetesen csak viccből, mindenki ismerte Icuka néni jóságát. Rebeka sokszor töltötte náluk a délutánt, ha neki volt még valamilyen elintéznivalója munka után. Tanultak vele, szórakoztatták, keresztrejtvényt fejtettek vagy puzzle-t raktak ki.
A szüleimhez is el kell látogatni, karácsony óta nem találkoztak az öregek egy szem unokájukkal. De mikor? – Lea gondolkodik, s magában mérgelődik, mert ő egész héten dolgozni fog, még nincs vége a tanévnek.
– Ha Rebeka szombaton jön, a legjobb lenne mindjárt vasárnap lemenni a szülőkhöz falura. Még át kell tanulmányoznom a jövő heti moziműsort is, a nagy adag taco sajtszósz sem maradhat el. – Lea boldogan tervezget, de közben tudatosan próbálja elhessegetni legnagyobb félelmét. Mihez kezd egyedül teljes két hónapig? Ilyen még nem volt. Na és a szülinap! Így már nem is várja annyira. Ibus biztosan kitalál valamilyen fantasztikus meglepit, csak hogy ne szomorkodjon épp a negyvenesén, de az nem az igazi.
Mélázásából a mobil rezgése zökkentette ki. Sikerült ráülnie, mivel a zuhanyzás előtt csak ledobta az ágyra. Pedig nála a „rend a lelke mindennek” volt a jelszó. Rebeka ezerszer skandálta anyjával, ha Lea nem talált meg valamit a helyén. Rengetegen vitáztak ezen.
– Szia, szia, épp rád gondoltam – mondta a telefonba, mivel a kijelzőn Ibolya neve villant fel.
– Jót vagy rosszat gondoltál? – csipkelődött azonnal Ibi, de megérezve barátnője szomorúságát, abbahagyta a tréfálkozást. – Mi a baj, drágám? Mondjad.
– Rebeka szombaton jön haza. Egy hétre. – Lea ezt olyan fád hangon közölte, hogy Ibolya valóban megijedt.
– Baj van? Gondja van? Mondjad, az istenért! Lea, ne kelljen minden szót kihúzni belőled! – Ibolya ismerte már annyira a barátnőjét, hogy tudta, ilyenkor nem szabad vele együtt elemeznie a fájdalmát, mert még mélyebbre süllyed benne.
– Nincs gond, ne ijedezz, örülök, hogy jön, csak… – Lea összeszedte magát, mielőtt Ibolya rázúdította volna a következő kérdéscunamit. – Szóval nyáron viszont nem lesz itthon. Egész nyáron. Érted? Két hónapon keresztül egyetlenegy napig sem.
– És? Ez a gond? Ezért szomorkodsz? Hát te javíthatatlan vagy, drága barátném. Felnevelted a lányodat, nem is akárhogyan, le a kalappal előtted. Végre szabad vagy ennyi év után. Lehet bulizni, piálni, pasizni, mit akarsz még? – próbálta viccesre venni a figurát, de közben pontosan tudta, hogy Lea nem az ilyen dolgokra vágyó nő kategóriába tartozik.
– Ha-ha-ha – reagált Lea gúnyosan, de azért egy mosoly megbújt az arcán. – Vegyél komolyan, légy szíves – dorgálta meg a mindig harsány Ibit, s eszébe jutott, hogy valójában fogalma sincs, hogy ők hogyan lehetnek barátnők. Két ilyen ellentétes személyiség ritkaság a földön.
– Basszus, most már értem! A negyveneseden sem lesz itt? Nem hozza a lengyel legénykét? Ajaj, sajnálom, barátnőm. – Ibolya hangja lágyabb lett, tudta, hogy ez Lea érzékeny pontja. Még egy kicsit dühös is lett Rebekára, akit ő csak úgy hívott, hogy Pimpilla. Anyád túlságosan elkényeztet, Pimpilla – mondja mindig, ha találkoznak, s nagy szeretettel megölelik egymást. Rebeka nagyon bírta a harsány, olykor csúnya szavakat is kimondó Ibolyát. Kicsi kora óta amolyan pótnagyi, pótnagynéni szerepet töltött be nála. Sok kényes kérdésben először Ibolya véleményét hallgatta meg, aztán fordult az édesanyjához. De ez mindig a kettőjük titka maradt.
– Nem gond, tényleg, semmi baj. – Lea hangja nem volt annyira meggyőző, de valahogy arra sem volt hangulata, hogy Ibolya valamilyen extrém ötlettel álljon elő. – Rebeka megígérte, hogy videóhívásban leszünk, úgyhogy aznap nem vagyok hajlandó sehova se menni – tette hozzá még nyomatékosan. Az évek alatt már megtanulta, hogyan kell Ibolyát leföldelni.
– Persze! Otthon fogsz ülni egész nap, és várod, hogy a kisasszony mikor szánja rá magát felhívni anyuciját két kettyintés között.
– De Ibolya!
– Mi van? Fiatalok, dugjanak. De ne hidd, édesem, hogy mi ezt otthon fogjuk várni a négy fal között unalmas szendvicset majszolva a tévé előtt. Na, azt már nem! Kirándulni megyünk, persze előtte még veszünk neked egy szexi fürdőrucit.
Ibolyát, úgy látszik, nem lehet eltántorítani a szándékától, hogy emlékezetes szülinapot szervezzen drága barátnőjének.
– Na persze, pont arra van pénzem.
– Ide figyelj! Elég a károgásból! Veszek ki egy hét szabit, és irány a tengerpart. Ja, és mindent én fizettek. Ez lesz a szülinapi ajándékom.
– Bolond vagy!
Lea felnevet, Ibolya pedig elégedetten nyugtázta a vonal túloldalán, hogy elérte, amit akart.
– Na pá, megyek beszerezni néhány szexi cuccot az útra.
– Azt sem tudod még, hová megyünk – figyelmezteti mindig szétszórt barátnőjét Lea, de már jó a hangulata.
– Ja, igaz! Felmegyek a Bookingra, aztán majd lesz valami. Addig pusziiii. Csao.
Lea határozottan jobb kedvvel fogott neki az elmaradt munkának. A gyomra megkordult, jelezve, hogy a délutáni tejszelet óta semmit nem evett. Szendvicseket készített, majd bevackolta magát a kanapé sarkába. Gyártotta a jobbnál jobb kérdéseket a holnapi kvízhez, s közben elhatározta, hogy csak a jó dolgokra fog koncentrálni. 1. Pár nap múlva itthon lesz Rebeka. 2. Nyáron kirándulni megy Ibivel. Persze nem engedi, hogy az egész utat a barátnője fizesse, de ha belegondol, hogy még nem volt tengerparton, izgalom fogta el. Azon kapta magát, hogy nagyon várja ezt a kirándulást.
Lea másnap is nagyon elégedetten sétált az iskolaudvaron. A kvízdélután fergetegesre sikeredett. A gyerekek nagyon élvezték, ment a harc a csapatok között. Persze a végén mindenki kapott egy kis édességet, így megvolt az elégedettség.
Lea sietett haza, mert végre ezen a délutánon volt egy kis szabad ideje, hogy az ablakuk alatti apró virágoskertet rendbe tegye. A panel tövébe tűző nap ellen fejére húzta Rebeka egyik rózsaszínű sildes sapkáját, majd munkához látott.
– Jó napot! – köszönt rá valaki. Lea számára nem volt ismerős a mély férfihang. Megfordult, s egy ősz hajú férfi mosolygott rá kedvesen – Itt tetszik lakni?
– Jó napot. Igen, lassan már tizenkilenc éve – válaszolta Lea udvariasan. – Én meg a leányom – tette hozzá a férfi kérdő tekintetére reagálva.
– Segíthetek? – érdeklődött a férfi. – A szomszéd lépcsőházban megürül egy lakás, arra vetettem szemet. Milyen környék ez, ha kérdezhetném?
– Kedves, segítőkész emberek laknak errefelé, csendes a környék, Mi nagyon szeretünk itt lakni – vette le Lea kissé kopott munkakesztyűjét. – Csak reggelente meg délután van egy kis ricsaj, mert erre mennek a gyerekek a buszállomásról az iskolába. Egyébként ott tanítok – tette hozzá, maga sem tudta, miért. – Melyik az a lakás? – kérdezte zavarában.
– Fent, a negyediken. Egy fiatal házaspáré, ha jól tudom.
– Igen, emlékszem rájuk. Az első babájukat várják, falura készülnek költözni, családi házba. Ezek szerint sikerült nekik. A babakocsit macerás felcipelni a negyedikre.
– Nekem pont megfelelne, egy kis testmozgás nem árt. Egyébként Gábor vagyok. Tegeződhetünk?
– Igen, szia. Lea vagyok. A lányom, Rebeka külföldön tanul.
Gábor mosolygott Lea kislányosan piruló arca láttán.
– Meleg van. – Lea az órájára nézett. – Bocsánat, mennem kell. Napköziben foglalkozom a gyerekekkel – mondta, miközben összeszedte kerti szerszámait. – Te mivel foglalkozol?
– Vállalkozó vagyok, van egy kis nyomdám.
Gábor segített a konténerhez vinni a gazzal megtömött műanyag vödröt. – Szép a virágoskerted. A rézvirág a kedvenc virágom.
