Rézvirág – 1. rész

Lea a reggeli hideg kávéját kortyolgatva bámészkodott az ablakban. Csak úgy, a függönyön keresztül. Nem azt figyelte, éppen ki zárja lakatra a kerékpárját a lépcsők mellett. Lili néninek sem intett, aki Nyuszit, a kis kócos csivavát vitte ki a dolgát  végezni. Lea nem kifelé, hanem befelé nézett, míg lassan kortyolgatta a hideg, keserű kávét. Félórája sincs, hogy megölelte a kislányát. Igyekezett minél hosszabb időre kinyújtani a pillanatot, hogy sokáig tudjon rá emlékezni.

Az utolsó percek káoszában nem sikerült olyan nyugodtra a pillanat, mint azt eltervezte, de jólesett neki, hogy – bár a taxi már a bejárat előtt várt – mindketten megadták a pillanatnak, ami jár. Rebeka mozdult először, puszit nyomott anyja homlokára, és kiszaladt a lakás ajtaján. Lea nem ment utána, a nagy bőrönd már a taxiban volt. A kézipoggyászba csak az utazáshoz szükséges dolgok kerültek, bár még becsempészett egy kis csokis kekszet, lánya kedvencét. 

Lea sokáig állt az ablak előtt, a függöny lebbenése hozta vissza a valóságba. Nahát – nézett most már az ablaka előtt elterülő apró virágoskertre –, hogy elszáradt a rézvirág! Le kell vágnom a fejeket. Keresni kezdte a mobilját. Szokás szerint a folyosó kisszekrényén találta meg a kulcsok, töltők, csavarhúzók és egyéb szerszámok mellett a nagy kerámiatálban. Ezt a tálat még ő hozta Erdélyből, mikor kislányként az osztályuk buszkirándulásra ment. Anyja, meglátva az ajándékot, összecsapta a két tenyerét: „Kislányom, ekkora tálat cipeltél haza? Csoda, hogy nem törött össze.” S mivel a robusztus tálat a szekrény tetejére száműzték (nehogy leessen és darabokra törjön), Lea elkérte édesanyjától, amikor a városba költözött. Neki tetszett a hanyag ecsetvonásokkal kipingált, népi motívumos nagy tál. 

„Írj, ha a reptérre érsz. Meg majd jelezd, mikor szállsz fel. Jó?” – pötyögte a szöveget Lea, s rögtön választ is kapott rá. – „Rendben, anyu. Ne izgulj. Nagylány vagyok már.” 

Nagylány – mélázott el Lea. – Mikor lettél te nagylány? Ő még a kis Rebust látta benne, hallotta csilingelő kacagását, amikor együtt bohóckodtak a nagyágyon. Hallotta a szisszenéseket, amikor reggelente a makacs fürtöket próbálta két fonott copfba rendezni. Huszonegy éve, amikor megszületett a csöpp kis babácska, nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan el tud telni az a néhány év. Mintha csak tegnap lett volna.

Merengéséből a mobil zizzenése riasztotta fel. „Szeretlek, anyuuuuu” – jött az üzenet, amire Lea egy szívecskével válaszolt, majd gyorsan a táskájába süllyesztette a mobilt. Kényelmes nyári ruhába bújt, lábára bőrsarut kötött. Még rengeteg dolga volt, és Gáborral is mára beszélték meg a közös kávézást.

Nem randi – magyarázta a lányának –, csak segítek az új lakónak beilleszkedni. Rebeka ráhagyta, de mindketten tudták, hogy ez nem eléggé meggyőző érvelés. Aztán érzékeny szemére helyezte méregdrága napszemüvegét, és kifordult az ajtón. 

Két héttel korábban…

– Figyelj, Andikám, hiába mondom én a főninek, hogy egy csomó felesleges papírmunkát megspórolhatnánk, nem hallgat az senkire. Minden tanévzáráskor eljátsszuk ezt, nem bírom, már nem bírom! 

Balázska fel-alá járkált a tanáriban. Lea örömmel nyugtázta magában, hogy csak egyszer-egyszer kell idejönnie az egész tanév alatt. A napközis tanító néniket ugyanis száműzték egy alagsori helyiségbe. Ő ezt egyáltalán nem bánta, mert egyébként egész nap hallgathatná a pedagógus kollégák panaszkodásait. Mindennel elégedetlenek voltak, bár így június derekán ez már érthető is. Hol a diri, hol a minisztérium, hol a szülők, de valaki mindig megnehezítette a munkájukat, s közben még legyünk kedvesek, empatikusak és türelmesek a gyerekekkel. Ez volt Balázska kedvenc szavajárása. Ha százszor nem hagyta el a száját naponta, akkor egyszer sem. Balázskát amúgy mindenki szerette a tanári karban, mert azonkívül, hogy állandóan sajnáltatta magát, lelkiismeretes tanárként alaposan felkészült a tanórákra. A biológia- és kémiaórák érdekesek voltak, a gyerekek szerették a sok gyakorlattal és megfigyeléssel teli közös projekteket. Mindenki tudta, hogy a tanító bácsi egy férfivel él együtt, de senki nem csinált belőle ügyet. A szülők is nagyon megszerették a fiatal, agilis tanító bácsit, az igazgató egyenesen tűzbe ment volna érte.

„Ilyen fiatal pedagógus ritka kincs – nyilatkozott róla a nyugdíj előtt álló, ősz hajú diri. – Az meg, hogy kivel kávézik reggelente az ágyban, az az ő dolga. Pont.”

Lea most is csak Zsuzskához szaladt be, hogy megkapja az aznapi matekpéldákat. Kellett a délutáni pluszfoglalkozás, hogy a negyedikes lurkók fejében maradjon valami a tananyagból. A szülők hálásak voltak a Zsuzska–Lea párosnak, mert összmunkájuknak hála sokkal hatékonyabb volt a tanulás. Otthonra szinte nem is maradt megoldatlan feladat. Zsuzska határozott, éles hangú pedagógus volt, még a folyosó végén is megállt a gyerek, ha elkiáltotta magát.

Lea csendesebb személyiség volt. Minden év elején lefektette a szabályokat, s amíg a gyerekek ahhoz tartották magukat, addig nem volt gond. A tanórák után ebédelni vitte őket, majd uzsgyi, ki a nagy iskolaudvarra. Lea mindig készült valamilyen labdajátékkal, ügyességi játékkal, légzőgyakorlatokkal, hogy a padban összeszorult kis tüdőcskék újból megteljenek friss levegővel. A poros ruhákat egyáltalán nem bánták a szülők, örültek, hogy friss levegőn mozogtak a gyerekek. A csoportszobában szeretetkörrel folytatódott a foglalkozás minden délután. Akinek mondandója volt, meghallgatták. A gyerekek szerették megosztani Lea nénivel az élményeiket, érzéseiket. Ezután Lea az otthonról hozott konyhai stopperórát felhúzta hatvan percre, abból lehetett tudni, hogy ez a tanulás ideje.

Aznap a matekot kellett gyakorolni. Egy példát közösen vezettek le a táblán, majd a gyerekek megkapták a következő példát önálló munkára. Lea a padok között sétált, bele-belenézett a füzetekbe. Majd kiküldte Matyit az első padból, hogy vezesse le a táblánál a feladatot. Matyi hálás volt, mert ez volt az az egy dolog, amihez értett. Kellett neki a megerősítés, mert kétbalkezes, ügyetlen, apró termetű fiúcska volt. A tornaórákon sokszor vált a gúnyolódások céltáblájává. Sajnos, a tornatanár is partner volt ebben, mert meggyőződése volt, hogy csak úgy lehet motiválni az ilyen kétbalkezes szerencsétlenségeket, ha nyilvánosan megalázza őket. Lea néhányszor már szólt a tornatanárnak, de nem talált megértésre. 

A gyerekek ügyesen elvégezték a feladatokat. Mint általában. Mire megszólalt a stopperóra csörömpölése, már mind a tizenkét lurkó a szőnyegen pihent. Lea mosolyogva nézett körül.

Ennyi fiú már régen nem volt egy osztályban. Persze voltak kakaskodások, de Lea a szolid, nagy szemével és végtelen türelmével igyekezett mindent békésen megoldani. Megengedte, hogy az udvari játék során vagy a tanulási idő után hangoskodjanak a gyerekek, hiszen eleget vannak csendben az egész nap folyamán. Engedjék ki a gőzt magukból.

Mire az utolsó gyerkőcért is beszaladt a szülő, Lea elrendezte a csoportszobát. Közben már azon jártak a gondolatai, hogy holnapra milyen meglepetéssel készül a gyerekeknek. Nemsokára vége a tanévnek, a pedagógus és a gyerek is már fáradt, ezért úgy döntött, hogy kvízdélutánt tartanak, s a kérdéseket a második félévben tanult új ismeretekből állítja össze. Az alagsori irodában még összefutott Grétivel, a fiatal kolleginával, aki élénk érdeklődést mutatott Lea módszerei iránt. „A napközi egy gyerekmegőrző.” Gréti apja így nevezte, amikor kiderült, hogy a kitűnőre érettségizett lányának eszébe sincs egyetemre menni. „Csak zsebpénzt lehet ezzel keresni.” Gréti mindig meghallgatta az öreg morgását, puszit nyomott szeretett apja homlokára, és boldogan ment minden áldott nap a gyerekek közé. 

– Tulajdonképpen miért nem végeztél egyetemet? Biztos vagyok benne, hogy a kisujjadból kiráztad volna az öt évet – kérdezte Lea. 

– Ezt te mondod nekem? – nevetett a mosolygós, szőke fürtös Gréta, aki csak egy évvel idősebb Rebekánál, Lea lányánál. 

Lea meghökkent a válaszon. Régen gondolt arra az időszakra, amikor a pici lányára az anyja vigyázott, hogy el tudja végezni az esti iskolát. Az érettségijével ő sem ment volna sokra, hiába volt színjeles a bizonyítványa. Szeretett volna tanulni, hogyne, de az élet más kártyákat osztott. Terhes volt már, amikor letette az érettségi vizsgát, továbbtanulásra gondolni sem lehetett. Megszületett a kislánya, de a falu és a szülők szorítását egyre nehezebben viselte.

Tervet kovácsolt: Elvégzi az esti iskolát, beköltözik a városba, s a nagyitól örökölt kis pénz mellé kölcsönt vesz fel. Otthont szeretett volna teremteni magának és a lányának. A szülei mellett erre nem volt lehetőség, mert az ő szemükben továbbra is csak gyerek maradt, úgy is bántak vele. Nem hibáztatta őket, de máig emlékezett arra a felszabadító és egyszerre hatalmas felelősségnek érzett pillanatra, amikor mindez valóra vált. Mire Rebeka betöltötte a harmadik életévét, papír volt a kezében s egy lerobbant kis lakás a birtokában.

Rebeka ovis lett, ő meg napközis tanító néni. Délelőtt takarítást vállalt, majd sietett az iskolába. Bár állandó lelkiismeret-furdalással küzdött, mert szinte minden nap utolsó szülőként futott az oviba, de hála istennek Rebeka szeretett az oviban lenni. Még a szakács nénikkel is beszélgetett, akik majd megették az állandóan csacsogó és magyarázó kislányt. Lea, hogy lelkiismeretét csillapítsa, a hétvégéket teljesen a lányának szentelte. Szülei sokszor sértődötten hívták fel, hogy „most se jöttök haza”? Ilyenkor Lea kedvesen felajánlotta nekik, hogy hét közben valamikor feljöhetnének, legalább egy kicsit korábban hazahozhatják Rebekát az oviból, és estig játszhatnak vele. 

– Hahó! – Gréta hangja hozta vissza a valóságba. – Egyébként nagyon egyszerű az ok, hogy miért nem mentem egyetemre. A párommal a város szélén vettünk egy nagy telket, ahová egy konténerházat álmodtunk magunknak. Kis ház, kevés tárgy, kevés munka, de az udvar már most tele van kecskékkel, nyuszikkal, csirkékkel. Takarmányt is saját kezűleg termelünk. Laci otthon dolgozik a számítógépén, és az én napközis állásom mellett mindezekre van idő. Mi így szeretünk élni – mosolyodott el kedvesen Gréta. 

– De gyereket? Gyereket azért csak akartok, nem? – Lea érdeklődve fordult a lány felé, mert meglepte, amit megtudott róla. Ki sem nézte volta a mindig tipp-topp csajsziból, hogy ilyen az életstílusa. 

– Persze. Majd. A tízéves tervben benne van – nevette el magát Gréta. – Te hány éves voltál, amikor Rebeka megszületett?

– Tizennyolc.

– Hát, kedvesem... – Gréta olyan hangot ütött meg, mintha barátnők lettek volna. – Nagyon bevállalós vagy. Főleg hogy egyedül nevelted fel a lányodat – emlékezett vissza egy korábbi beszélgetésükre a tantestületiben, amikor az volt a téma, hogy kinek mit segít a férje az otthoni munkákban. Gréta megölelte a meglepett Leát, majd sietve távozott. 

Tizennyolc

 A mai napig talány számára, hogy miért történt mindez az életében. Csak egy magyarázata volt saját maga számára. Rebeka. A kislánya egy kincs, őt választotta anyukájának, a körülményekről mit sem tudva. Az a hideg januári este jutott eszébe, amikor Feri szerelmes ábrázattal hátradöntötte a Škoda ülését, és simogatni kezdte a mellét. Lea nem azért volt megrökönyödve, mert nem akarta, hanem hogy nagyon is akarta. Bátortalanul Feri fülébe súgta, hogy még nem volt fiúval… Feri nagyon gyengéd volt, pár percig tartott az egész, de azalatt a Škoda ablakain csorgott lefelé a kilélegzett pára. Akkor már érezték, hogy nagyon fáznak. Kint fagy­pont alatt volt a levegő. 

– Most mit csináljunk? – kérdezte Lea, mert tényleg nem tudta, mi a teendő. 

– Hát, a biztonság kedvéért szerezz egy esemény utáni tablettát, ne legyen baj. Bár az első alkalomkor nem áll fent a veszély, hogy teherbe esnél. Úgy tudom – tette hozzá Feri, s gyorsan startolta az autót, hogy maximumra húzza fel a fűtést.

Lea hazaért, de aznap este nem mert beszámolni anyjának a történtekről. Így is elég kába volt az átéltek után. Másnap, amikor hazaért a gimiből, rémülten látta, hogy mentőautó áll a házuk előtt. Aput vitték a hordágyon, a mentős annyit mondott, hogy valószínűleg szívinfarktust kapott. Lea anyja beszállt a mentőbe, fogta az alig pislogó férje kezét. Estére jobban lett, de anyja csak pár órára jött haza aludni egyet meg tiszta ruhát vinni a férjének. Hála istennek, nem lett az egészből nagyobb baj, és néhány nap múlva hazaengedték az édesapját. 

A hetek csak úgy rohantak. Egyik reggel arra kelt, hogy hányingere van, de a vécé fölé hajolva semmi nem jött ki a gyomrából. Anyja érdeklődésére a dolgozatokat nevezte meg a stressz okának, melyeket érettségi előtt pár héttel előszeretettel írattak a tanárok – akár naponta többet is. Lea egyre fogyott, az arca beesett. 

– Nem tetszel nekem, te lány. – Anyja áprilisban elcipelte az orvoshoz, hogy kapjon valami gyógyszert ebben a stresszes időszakban. A gyerekorvos megvizsgálta Leát, majd miután a kartonjából kiolvasta, hogy csak júliusban lesz nagykorú, ezt mondta:

– Leának nem írok fel semmit. Viszont menjenek el egy nőgyógyászhoz. A kislány terhes.

Folytatjuk!