Kevés magyar előadás öregedett úgy, mint az István, a király. Negyvenhárom év alatt lett belőle kultusz, kötelező ünnepi műsor, politikai hivatkozási alap, mémforrás és a házibulik lejátszási listáinak elmaradhatatlan része. Nem rossz teljesítmény egy rockoperától.
1983. augusztus, 18 óra 20 perc. Budapest, Városliget, Királydomb. Az aznapi meteorológiai adatok szerint 27 Celsius-fok, felhőtlen égbolt és gyenge légmozgás várta az előadásra érkező tömeget. Az alkotók akkor is igazi nagyágyúnak számítottak – ma pedig már kikerülhetetlen legendák. Szörényi Levente zenéje és Bródy János szövege szelíd erőszakkal minden ember bőre alá beköltözött.
Koppány egyik jelenete a rockoperából
Eredetileg egyetlen előadást terveztek. Abban az évben hatszor csendült fel az örökké aktuális sor: „Mondd, te kit választanál?” Aztán megszámlálhatatlanul sokszor. A próbafolyamat alatt készült interjúban Bródy János így nyilatkozott: „A darab örök magyar problémáról szól. Olyan konfliktushelyzetekről, amik ezt az országot, ezt a nemzetet szinte a kezdetektől fogva végigkísérték. És ilyesformán a mához is szól.” Nem kell messzire lapoznunk visszafelé a naptárban, hogy lássuk ennek aktualitását.
Két lemez, egy ország
A kilencvenes évek második fele. Kócos gyerek ugrál az ágyon. Kezében dupla bakelitlemez kinyitható tokja. A nagy madarat az elején még csak-csak érti, de a karmai között révedező ruhátlan nőt már egyáltalán nem. A másik oldalon furcsa jel. Tudja, hogy ez István király aláírása. Eltökéli, hogy mire felnő, majd ilyen különlegeset talál ki magának. Felteszi a második lemezt. Ezen az oldalon van a kedvenc dala. A Te vagy a legszebb álmunk. Abból is Koppány része, ami 1:32-nél kezdődik. Megkérdőjelezhető választás, de azt meg kell hagyni, hogy a vezért alakító Vikidál tud valamit. Legalábbis énekelni biztosan.
A kócos gyerek felnőtt. Zsúfolt műhelyében magnós rádió. Az Isván, a király ott is szól. Nem hagyja nyugodni a történet. Ebben áll az István, a király egyik legnagyobb trükkje. Hogy miközben egy egész ország történetét meséli el, valahogy mindenki talál benne egy dalt, egy mondatot, egy szereplőt, ami és aki a sajátjává válik.
A híres lemezborító
Döntéskényszer – kié lesz az ország, a hatalom?
Az esemény olyan időszakban játszódik, amikor egy egész ország sorsa múlik azon, ki ülhet a fejedelmi székbe. Géza halálával ugyanis nemcsak egy uralkodó távozik, hanem vele együtt egy régi rend is meginog. István vagy a rokonság legidősebb tagja, Koppány örökölje a hatalmat? A konfliktus hátterében két különböző hagyomány áll.
István a nyugati, keresztény Európában elterjedt primogenitúra, vagyis az elsőszülött fiú öröklési joga alapján tart igényt a hatalomra. Eszerint a fejedelem halála után a trón a fiára száll. Koppány viszont egy másik, a magyar törzsi hagyományokhoz kötődő rend szerint tekinti magát jogos utódnak: a szeniorátus alapján a nemzetség legidősebb, rangidős férfi tagja követi az elhunyt vezetőt. A vita azonban nem csupán arról szól, hogy kié legyen a trón. Arról is, hogy milyen ország szülessen a döntés után. Koppány a régi hitet, a pogány hagyományokat és az ősi rendet képviseli.
István ezzel szemben a kereszténység és a nyugati típusú államszervezés felé fordul. Az ő uralkodása azt jelentené, hogy a magyarság végleg belép a keresztény Európába, és ezzel együtt egy új politikai és társadalmi rend alapjait is lerakja.
A történet végét persze mindenki ismeri. István győz, Koppány elbukik, és Magyarország a nyugati kereszténység útjára lép. A történelem eldönti, melyik irány marad meg. De talán éppen ez az érdekes: a darabot valójában nem az foglalkoztatja a leginkább, hogy kinek volt igaza. Hanem az a néhány pillanat, amikor már nem lehet tovább halogatni a döntést. Amikor választani kell. És bármelyik irányba indulunk, valaki biztosan csalódni fog. Néha mások. Néha mi magunk.
A történet ugyan a 11. században játszódik, de meglepően kevés köze van a naptárhoz. Valahogy azóta is a határmezsgyén állunk. Kelet és Nyugat, hagyomány és változás, biztonság és szabadság között. És újra meg újra meg kell próbálnunk eldönteni, merre tovább.
Nőként pedig különösen ismerős ez a történet. Család vagy karrier? Saját út vagy a már kitaposott ösvény? Gyerek most, később vagy egyáltalán? Kimondani, amit gondolunk, akkor is, ha nem mindenki örül neki, vagy inkább csendben maradni a vasárnapi ebédnél, mert az egyszerűbb?
A döntések ritkán érkeznek egyetlen nagy pillanatban. Többnyire apránként gyűlnek körénk, míg egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nincs hová hátrálni. Valamit választani kell. És bármelyik lehet jó döntés – csak éppen nem lehet egyszerre mindkettő.
Talán ezért olyan makacsul kortalan az István, a király. Mert nem azt kérdezi tőlünk, hogy kinek az oldalán állunk. Hanem azt, hogy mit vagyunk hajlandók feladni azért, amit választunk. És hogy tudunk-e együtt élni azzal, hogy minden döntésünk mögött ott marad egy másik, meg nem élt lehetőség.
A nők nem maradnak csendben
Hajlamosak vagyunk úgy emlékezni a darabra, mint két férfi összecsapására, ahol a nők legfeljebb a díszlet részei. Pedig ha egy pillanatra lehalkítjuk a kardcsörtetést és a gitárszólót, meglepően erős női hangokat hallunk.
Sarolt például messze nem az aggódó királyné vagy a túlféltő édesanya szerepében marad meg. Politikus. Stratéga. Pontosan látja, hogy a tét nem csupán a fia jövője, hanem egy egész országé. Céltudatos. Néha már annyira, hogy az ember kényelmetlenül fészkelődni kezd tőle. Mert miközben Istvánt terelgeti, óhatatlanul felmerül a kérdés: hol végződik a segítség, és hol kezdődik az a pont, amikor egy szülőnek már el kell engednie gyermeke kezét? Ismerős dilemma. Csak ma ritkábban jár koronával.
Réka egészen másféle erőt képvisel. Nem a jövő, hanem a múlt felől érkezik. Az ősi hit, a hagyomány, a gyökerek hangja. Nem egyszerűen Koppány oldalán áll, hanem emlékeztet arra, hogy minden változás magával visz valamit abból is, amit addig természetesnek hittünk. Hogy a harcok veszteséggel járnak. És hogy néha nem azért kapaszkodunk a múltba, mert félünk az újtól, hanem mert tudjuk, milyen könnyű elfelejteni, honnan indultunk.
És ott van Gizella is, akit hajlamosak vagyunk elintézni annyival, hogy a bajor hercegnő, akit „importáltak” István mellé. Pedig ennél jóval érdekesebb figura. Nemcsak feleség, hanem szövetséges. Nemcsak idegen, hanem híd két kultúra között. Olyan nő, akinek ugyanúgy meg kellett tanulnia otthont találni egy új világban, mint ahogy annak az új világnak is meg kellett tanulnia elfogadni őt. Nem harsány szereplő, mégis ő testesíti meg talán leginkább azt a változást, amelyet már senki sem tud megállítani.
És talán ez a női szereplők közös ereje is. Egyikük sem csupán valakinek a felesége vagy az anyja. Mindannyian egy-egy gondolatot képviselnek. Egy-egy lehetséges választ arra a kérdésre, hogy mit kezdünk azzal a világgal, amely éppen a szemünk előtt változik meg.
Gyerekként még azt akarjuk tudni, ki a jó és ki a rossz. Később már inkább azt, hogyan lehet úgy döntést hozni, hogy közben ne veszítsük el magunkat. Ami – lássuk be – sosem egyszerű. Az István, a király viszont velünk marad. Hogy emlékeztessen, és mellünknek szegezze a kérdést: mondd, te kit választanál?
