Van egy gyönyörű kálvária Feketenyék szívében! Ha kinyitjuk a stációkhoz vezető zöld kaput, olyan érzés kerít minket hatalmába, mintha egy titkos világba léptünk volna be.
Ha valaki még nem járt Feketenyéken, annak elmondom, hogy egy teljesen egyszerű falu. Nyugalom van, nénik és bácsik vannak, meg focizni járó gyerekek (ez néha engem is meglep). Szép a folyó környéke, a földek meg a sok zöld. Ja, és van egy gyönyörű kálvária a falu szívében! Ha kinyitjuk a stációkhoz vezető zöld kaput, olyan érzés kerít minket hatalmába, mintha egy titkos világba léptünk volna be. Ennek ellenére nem sok embert látok arrafelé barangolni. Valamiért elfelejtjük, hogy létezik, esetleg túlontúl régi történetnek találjuk, amit már nem tudunk ráhúzni a modern életünkre. Meg amúgy is, kinek van egyáltalán ideje arra, hogy megálljon, és elgondolkodjon a saját keresztútján? Mert mindenkinek van keresztje, amit cipel. Nyilván nem olyan, ami keresztre feszítéssel végződik, de a súlya alatt többször is a földre zuhanunk. Akár vallásos valaki, akár nem, azt be kell látni, hogy ebben nagyon hasonlítunk Jézusra.
És ha fel tudnánk méltósággal egyenesedni is, akkor ragyognánk csak igazán!
Mivel a Biblia nemzetközi bestseller (csak éppen nem ragasztották rá a borítójára), nagyjából mindenki ismeri a csattanóját. Ha nem az eredeti szövegekből, akkor a képeskönyvekből, esetleg a Mel Gibson-féle feldolgozásból. Jézus utolsó fájdalmas földi útját mesélik el a kálváriák stációi. Mivel régen nem mindenkinek adatott meg, hogy eljusson Jeruzsálembe, az igazi Golgotához, a Szentszék engedélyezte, hogy máshol is keresztutakat állítsanak, ahol a keresztények végigjárhatják a stációkat.
Az egyes stációkat
le lehet fordítani a mai rohanó ember nyelvére (hogy ne csupán a galambok legyenek a falusi keresztutak egyetlen látogatói...). Tehát nyissuk ki azt a zöld kaput, és lépjünk be abba a titkos világba, ami – jobban meggondolva – annyira nem is titkos. Csak kissé feledésbe merült...
A templom tornya körül szálló galambok suhogását pár pillanatra elnémítja a zöld kapu nyikorgása. Az ősz ellenére is kitartó napsugarak utat törnek a nyírfák és a hársfák lombjai között, sejtelmes árnyakat rajzolva a takaros és rendezett stációkra. Minden egyes dombormű a saját kis „barlangjában“ bújik meg, arra várnak, hogy rájuk pillantsunk...
Ilyenkor, tél elején a fájdalmas narratíva ellenére megmagyarázhatatlanul békés érzés költözik az ember szívébe. A hátunk mögött a Szentháromság szobra vigyázza utunkat. Hiszen már az 1870-es évektől ez a dolga.
Furcsa belegondolni, hogy régebb óta velünk van, mint a templom, ami előtt áll.
Miközben komótosan végigjárjuk a stációkat, elgondolkodunk a saját dolgainkon: bal lábbal keltünk föl, elkéstünk a munkahelyről, a pékségben elfogyott a kedvenc sonkás szendvicsünk. Ahogy Jézus szenvedő arcába nézünk, már-már elszégyelljük magunkat, hogy ilyen nevetséges apróságokból is képesek vagyunk problémákat kreálni…
Nézzünk őszintén magunkba,
és gondolkozzunk el azon, hogy mennyi üdvösség van a mindennapi bosszúságainkban. Nem túl sok. Éppen ezért nem szabad, hogy azokat cipeljük a hátunkon. Meg kell találni az életben azt, amiért érdemes szenvedni. Kell az embernek egy magasztosabb cél, ami túlszárnyalja a materiális boldogságot. Egy olyan cél, amiből akkor is erőt nyerhetünk a folytatáshoz, amikor a földre kerülünk. Mert ez a mi keresztutunk elkerülhetetlen része! Mindig lesznek olyanok, akik elítélnek, de minden ítélkezőre jut egy olyan, aki megvigasztal. Mindig lesz olyan, hogy összerogyunk a gondok súlya alatt, de minden egyes botlásnál lesz valaki, aki segít cipekedni. Mindig lesz olyan sérülés, amibe picikét belehal a lelkünk, de minden ilyen sérülés értelmet nyer, ha a valódi földi üdvösség fejében szereztük. Az üdvösség alatt nyilván nem a Monacóban lehorgonyzott jachtot, a mélygarázsban parkoló sportkocsit, netán a vállunkon fityegő márkás ridikült kell érteni. Biztos, hogy nem rossz érzés, ha a ridikülben ott van a slusszkulcs mindkét járgányhoz, de mennyivel jobb érzés, ha van családunk, vannak barátaink, egészségesek vagyunk, jóízűen tudunk nevetni. A család, a barátok, az egészség és a nevetés a bankkártyás reklámból is ismert „megfizethetetlen” kategóriába tartoznak.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy néha mi vagyunk azok, akik ítélkeznek és bántanak. Törekedjünk arra, hogy inkább azok legyünk, akik vigasztalnak, és segítenek a cipekedésben. Ezektől a dolgoktól vagyunk igazán emberek, és ha eszerint élünk, akkor talán jobb üzletnek tűnik ezekért az emberekért meghalni, mint az elfogyott sonkás szendvicsért. Mert mi más lenne a több ezer éves történet tanulsága, ha nem ez?
Ennek a megértéséhez nem kell kemény kereszténynek lennünk, elég, ha morálisan jól kalibrált emberek vagyunk.
A feketenyéki kálváriát 1994-ben szentelték fel. Szép példája a hívek és a község önkormányzata összefogásának. Egy falubeli hölgy még a szentelésről készült felvételt is megmutatta nekem. Az akkori plébános szenvedélyes meggyőződéssel magyar golgotának nevezte a frissen épített kálváriát, és hangsúlyozta, hogy mi, emberek is sokszor cipelünk nehéz keresztet az életünk során.
Király Anikó • fotó: Dömötör Ede
Kapcsolódó írásunk: Magyarázzuk a stációkat
