A színpadi verselést a nyolcvanas években indította el Marc Kelly Smith (Slampapi). A slammer verseket ad elő, az egész csakis szóban és élőben hatásos. Kicsit rap, mert az utca nyelvén szól, s rólunk szól, hétköznapi emberekről és az aktualitásokról. Ám kicsit színpadi műfaj is, mert a versek előre begyakoroltak. Az előadók az egész testüket bevonják az előadásba, s alig három percük van, hogy sikert arassanak. Ma már slambajnokságok is zajlanak.
A komáromi esték legtöbbször mozdulatlanok. Az üres utcákon hangosan visszhangzik egy-egy járókelő lépte. Mintha Csipkerózsika-álmát élné a város, s vele együtt lakói is. Ezen a nyár végi estén azonban egyre több a mozgó árnyék, egyre több tornacipő hagy nyomot a járda porában, egyre több lelkes mondatfoszlány kergetőzik a háztetők felett... Egy az irányuk: a Magyar Kultúra Háza. Benn már rengetegen vannak, szinte szétfeszítik a falakat. S aztán tekintetében kis rácsodálkozással (mintha még mindig nem akarná hinni, hogy igen, csakis miatta vannak itt) mikrofonhoz lép Laboda Róbert tanár, költő. A slam poetry felvidéki meghonosítója, akinek Túlzások című verseskötete egy hét alatt az eladási listák élére került.
– Én úgy érzem, hogy sikerült megmaradnom ugyanannak a palóc gyereknek, aki voltam. Tudom, hogy sok fiatal követ, idézik a verssoraimat, hamuba sült pogácsaként viszik magukkal a kötetemet, de ez a népszerűség. Még nem siker! Siker majd az lesz, ha hűségesek maradnak a magyarságukhoz, a magyar nyelvhez, a magyar iskolákhoz. És mindezt teszik majd békében. Eleget bántottuk már egymást mi, magyarok. Viharszaga van még a némaságnak is.
– Slam poetry szövegeidben erős a társadalomkritika. A tartalom talált a műfajra vagy a műfaj a tartalomra?
– Nem hiába mondják a műfajra, hogy három perc szabadság, mert itt olyan szavakat is használhatunk, persze kizárólag a nyomatékosítás végett, melyeket a papír nem viselne el. Sokszor az eredeti vers már egy kötetben nem állná meg a helyét. Ahogy a verseimnek, úgy a szövegeimnek is legalább az egyharmada a szerelemről, a szülőföldemről, az Ipolyról és a nagyapámról szól.
A nagyapám különleges ember volt. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, pedig már tíz éve, hogy váratlanul elment. Nem tudom elengedni. Talán, mert „hagyatékom lett a mondhatnékom“.
– Négy évvel ezelőtt egy kis kávéházban álltál ki először slammelni. Azóta olyan elismert költőket utasítottál magad mögé, mint Karafiáth Orsolya, Simon Márton, Kemény Zsófi, Pion István... Szinte mindig, amikor elindultál, nyertél vagy dobogón álltál a magyarországi slambajnokságokon. Mi az a többlet, amit adni tudtál?
– A színészi véna... Már a füleki gimnáziumból jártam szavalóversenyekre, aztán a nyitrai egyetemisták Kínjátszó Körének voltam a tagja. Majd a pozsonyi HomoDram tagjaként a legjobb férfi-női alakítás összevont fődíjával jutalmaztak a Jókai Napokon (párhuzamosan játszottam egy orosz kéjlányt és a szolgát). Nagyon sokat adtak nekem ezek az évek. Mégsem bánom, hogy annak idején – puszta gyávaságból – nem jelentkeztem a színművészetire. Most már tudom, nem lennék olyan boldog, mint most vagyok tanárként, gyerekekkel körülvéve.
– Az elmúlt öt évben, amióta elindítottad a Munka Utcai Alapiskola színjátszó körét, a Pogácsakedvelőket, már többször nyertetek aranysávos besorolást, külföldi fesztiválokra kaptok meghívást. Az országos szemlén elnyerted a legjobb rendezőnek járó díjat, két diákod pedig megnyerte az országos szavalóversenyt. Rád nem vonatkozik a kicsengetés?
– Még jó, mert abba belebúsulnék. Szerettem színpadon lenni, de a helyem mégis a másik oldalon találtam meg. És nincs annál csodásabb dolog, mint amikor a gyerekekkel a semmiből hozunk össze egy előadást. Szöszölünk, csiszolgatjuk, ha kell, délután négyig, ha kell, ötig. Szerencsére a párom, aki egyben a kollégám is, igen támogató, megértő. Ha ő nem lenne, nem üzenhetném nagyapámnak, hogy szót fogadtam neki – boldog ember vált belőlem.
