Betegség adja meg az ízét! Nem csak az egészségnek. Sok minden másnak is. Többek közt a naplementének, az esőnek és megannyi apró pillanatnak a szürke hétköznapokban.
Néha elég egy kóbor kis betegség, hogy rálépjünk a fékre. Amikor megbetegszünk egy influenzában, kizökkenünk a megszokott kerékvágásból. A komfortzónánkból. S ez még jobban lesújt bennünket, mint maga a betegség. Első gondolatunk az: hátha átmegy rajtunk. Külön gond, ha gyerek betegszik meg. Főleg, ha otthon van még két másik gyerek.
A kezdet
A gyanús piros pöttyök a legkisebb lányom, Tildus arcán és nyakán jelentkeztek... Bizakodtunk, hogy majd elmúlik, de csak nem múlt. Hiába, el kell menni orvoshoz. Gyerekorvosunkat egy kedves doktornő helyettesítette. Kaptunk tőle egy beutalót a bőrorvoshoz, valamint egy krémet száraz bőrre. Igazság szerint én valami komolyabbra számítottam. Ám a családi kupaktanács megegyezett abban, hogy a gyerekorvos csak tudja, mit csinál.
Reggelre újratervezés következett, mert Tildus arca egyre pirosabb lett, szinte véresre vakarta, és a szeme is bedagadt. S nekem ez volt az első munkanapom az új munkahelyemen. Mi legyen? A gyerekek a háttérben zsongtak: mindenki készülődött, öltözködött, ágyazott, fogat mosott. Végül bementem az iskolába, hisz ebéd után már itthon is vagyok... Különben is, a bőrorvos csak két nap múlva rendel. Egész nap Doktor House módjára agyaltam: mi okozhatja a bőrirritációt? Kezdődött a bűnbakkeresés. A vádlottak padjára került az orvos, a macskáink és a túlkemizált tisztítószerek. A következő reggelre Tildus arca felpuffadt, a férjem maradt otthon vele. Már csak egy nap a bőrorvosig, a könnyeimet törölgettem. Éjszaka nem aludtunk, másnap aztán úgy döntünk: nem lacafacázunk, irány Léva. Gyorsan sorra kerültünk az orvosnál, ám hátravolt még a feketeleves. Most engem ültettek a vádlottak padjára, a doktornő alapos nyomozást végzett a kamrámban. Az izzasztó kérdésözön után közölte: be kell feküdnünk a pozsonyi bőrklinikára, viszontlátásra a kontrollvizsgálaton. Síri csendben lifteztünk lefelé a férjemmel, megint a könnyeimmel küszködtem. Még kiváltottam az allergiaellenes krémet, közben morogtam egy sort, hogy miért nem kaphattunk ilyet már az elején. Majd csúnyán elkapott minden szülő paranoiája: mi van, ha komoly a baj? Hiába, így működik az emberi psziché: először nem akar tudomást venni a bajról, mert csak macera van vele, aztán meg pánikba esik.
Hazaérve az amúgy is pörgős élet még inkább felpörgött... Bepakoltam kettőnk holmiját, összeütöttem a másnapi ebédet, majd bejelentettem a többi gyereknek: anyuci egy hétig nem lesz. (Csak miattam voltak szomorúak, a kistesó távolléte nemigen rázta meg őket.) Férjemmel éjjel keltünk, szótlanul kortyolgattuk a kávénkat, majd bevackoltuk magunkat az autóba. A hosszú úton lassan ránk hajnalodott. Aggódtunk. A klinikán némi bóklászás után a regisztrációs pultnál kötöttünk ki, majd jó ideig egyik helyről a másikra pattogtunk. Olyan gyorsan ment minden, hogy Tildusnak fel sem tűnt, reggeltől semmit sem evett. Végül egy váróteremben találtuk magunkat, aminek falán egy hatalmas képernyő terpeszkedett, még reptéri kijelzőnek is elment volna. Férjem lelkes volt: végre nekünk is felkelt a nap, ez alapján majd tudunk tájékozódni... Közben felváltva esztrádműsort adtunk Tildusnak, hogy kibírja a várószobát. Bent a rendelőben is kikérdeztek, de már józanabb tónusban. Tildusnál lassan elszakadt az ékszíj – pedig még el sem kezdődött, amiért jöttünk. Felváltva lépcsőztünk vele, élvezte, hogy szabadon mozoghat. Majd következett a vér- és törletvétel, az egész emelet a lányom sírásától zengett. Kis fürdőzés tette fel a koronát a napra, a fürdőszoba is remek hangvisszaverőnek bizonyult. A betegszobába érve farkaséhség tört ránk. Kótyagosan pakolgattam, a férjem sorban behordta a cuccainkat, Tildus összeomlott a kiságyban. Lassan mindent elrendeztünk, aláírtunk, megértettünk. Azt hittem, nehéz lesz a búcsú a férjemtől, de apátiában voltam, már minden mindegy volt.
Betegszoba
Kettesben maradtunk Tildussal. Ránk csukódott az ajtó, s ezzel új időszámítás vette kezdetét. A kórház továbbra is zajos volt (sőt!), én viszont elcsendesedtem. Senki nem hívott, senki nem kért semmit se tőlem, a munka miatt sem kellett izgulni. A második nap elteltével új ritmust vettünk fel a lányommal – s itt valahol megáll az idő kereke.
Átálltunk!
És igazából erről akarok írni, a megállóról. Olyan volt, mintha kis időre mellékvágányra terelték volna a vonatunkat. Otthon mindig csak keresztülcsörtettünk az olyan apró-cseprő tevékenységeken, mint a felöltözés, fésülködés és a reggeli tej és kávé kikészítése. A kórházban az ilyesmiket komótosan végeztük. A közös játékot sem zavarta meg semmi. Már az elégedettséggel töltött el, hogy a napi két alkalommal felmosott, patyolattiszta padlón játszhattunk Tildussal. Tisztaság vett körül bennünket, amiért nem nekem kellett gürizni. Persze, persze, a hangzatos jelszavak – miszerint takarítás helyett inkább legózzunk a gyerekkel – igazak. Csak! Vannak anyukák, akiket mondókázás közben igenis zavarnak a szétrobbant konyha látványának képkockái. Lehet persze, hogy az anyuka nem mindjárt, csak később válik harapóssá, de akkor is oda a flow, a tiszta belefeledkezés abba, amit csinálunk.
Halogatunk! Nem is annyira a munkában, hanem az időzsonglőrködésben merülünk ki. A modern technikának hála, már nem kell egy teljes napot mosásra szánni, egyszerre mehet az összes háztartási gép – miközben mi csak telefonálunk. Egyszerre három dolgot csinálunk, „multitaskingelünk“. A pillanat meg közben elsikkad. Hogyan tudnánk lelassítani? Tudom, ha valaki két műszakban húzza az igát, annak nehéz megcsodálni a pókhálón tündöklő harmatcseppeket. Ráadásul rossz hír, hogy azokért a dolgokért, melyek igazán boldoggá tehetnének minket, keményen meg kell dolgozni. Ha azt szeretnénk, hogy ne kapkodva induljon a reggel, és nyugodtan elszürcsölhessük kávénkat, legalább fél órával korábbra kell állítani az ébresztőt. Ha délután a játszótérre szeretnénk vinni a gyerekeket, a bevásárlást estére kell időzíteni. És ha azt szeretnénk, hogy ne robotok módjára éljünk, bizony beszélgetni kell. Bele kell adni apait-anyait. Valamit valamiért. Másképp marad a mókuskerék.
A rendrakás az egyik leggyakoribb beszédtéma az anyukák közt, ami épp azt bizonyítja, hogy nem könnyű káoszban élni. Otthon is mindig játékkal indult a napunk, ám közben pörgött az agyam: hol a bevásárlólistán agyaltam, hol a mosógép zúgására figyeltem, nehogy elkéssek a teregetéssel. (Ha rögtön leállás után teregetek, megúszhatom a manapság feleslegesnek kikiáltott vasalást). De itt a kórházban csak játszottunk! Kivirágoztam, mint a pünkösdi rózsa, új és még újabb játékokat találtam ki. A recept: Fogjunk egy-két játékot (ne tizenötöt), üljünk le a gyerek mellé (ne csak tíz percre), és akkor se csüggedjünk, ha nulla reakciót mutat. Előbb-utóbb meg fog törni a jég, és annál nagyobb lesz az öröm. Persze otthon nehezebb ezt megtenni, mert vagy kedvünk, vagy türelmünk nincs hozzá... Csábítanak a valódi vagy épp mondvacsinált kötelességek. Pedig ott, a kórházban is voltak nehéz helyzetek. A délutáni altatás meglehetősen komikus volt, ám nem reménytelen. Valahogy így kezdődött: a szomszéd szobában egy huncut kisfiú kitartóan ütötte a plexiüveget (csak ez választott el minket egymástól), a zörgésbe kínai altatódal vegyült, majd rázendített egy csecsemő. A folyosón fel-le tologatták az óriásporszívót, vízvezetékcsövek súgtak-búgtak, egy nővérke hangosan vihogott. Az utolsó percben még berobogott a takarítónő, hogy lesz még egy gyors felmosás... Aztán csitulni kezdett a kakofónia, Tildus végre elszunnyadt a kiságyban, és következhetett az igazi luxus: egy bögre kávé és a magazinok lapozgatása. Bűntudat nélkül. Otthon mit csinál egy anyuka, mikor elalszik a baba? Úrrá lesz rajta a zavarodottság: mosogasson, vagy válaszoljon az íméljeire, amit már legalább egy hete illett volna megtenni... Vagy hagyja az egészet, és nézzen meg egy jó filmet? Aztán a nagy kapkodásban mindenbe belefog, és semminek sem ér a végére. A kórházban még a telefon is hallgat, ami nagy szó a mai világban. (Az ismerősök valahogy érezték, hogy most nem ildomos zavarni bennünket.) S itt tudatosítom újra meg újra, hogy ezzel a nagy elérhetőségünkkel pont a szabadságunkat veszítjük el. A mobil ott van az éjjeliszekrényünkön, félbeszakítja beszélgetéseinket, a szabad játékot. A kórházban még az unalmas pillanatokat is megéltük. Amikor az ember csak egy kicsi ablakon keresztül látja a kinti világot, azt csodálja meg, amit éppen lát. S annyi érdekeset lát! Sötétben végeztük a reggeli kötelező fürdetést, utána végignéztük, ahogy a hajnal első sugarai előtörtek a ködből, és a kórház fényei lassan elhalványodtak. Mosolyogtunk a fenyőágak közt vitatkozó szarkákon, meglestük a kutyát sétáltató embereket. Hát még a késő délutáni nap fáradt ragyogása... A szemközti lakóház törött ablakában lebegő fóliát az alacsonyan eső sugarak csillámló víztükörré változtatták. Mennyi szépség, egyetlen ablakból nézve! Még egy borongós őszi reggel is különlegesnek tűnik, mikor be vagyunk zárva egy szobába... Mosolyogtam magamon, hogy milyen költői érzések kerítettek a hatalmukba. Majd eszembe jutott, hogy anno mennyire lenyűgözött bennünket a balkonunkról a naplemente... Szerencsésnek tartottuk magunkat a férjemmel, hogy ezt nézhetjük majd esténként az új házunkból. Vajon azóta hányszor álltunk ki csak úgy az ablakba? Egyszer se. Miért is szalasztjuk el a szép pillanatokat? Mert épp a gyerekek vacsoráját készítjük, vagy fürdetünk? Ott és akkor, a kórházi ablaknál állva ünnepélyesen megfogadtam, hogy ezentúl igenis rendszeresen kiülünk a férjemmel a balkonra, és megcsodáljuk a naplementét. A mi szépséges naplementénket! Ezentúl minden másképp lesz.
Otthon
És másképp is lett? Hát nem tudom. Hazatérésünk után, a küszöböt átlépve először minden olyan idegen, és mégis simogatóan ismerős. A lányok átölelnek. Visszacsöppenünk a mi kis taposómalmocskánkba, s máris jönnek és mennek a telefonok. Próbálom magam kijózanítani, lassabban pakolászni, de valahogy össze kell „gyűjteni” a gyerekeket az oviból és a suliból, vacsorát kell adni, pontosan fürdetni, mesélni, majd mosogatni és helyrepofozni a házat. Tempó, tempó! Mikor úgy néz ki, hogy végre ágyat fogunk, felsóhajtok: megint elfelejtettem megcsodálni a naplementét!
Nem baj, majd holnap. „Mondottam, ember, küzdj, és bízva bízzál!“
Deák Csáky Julianna, Ipolyság
