A 2007-es esztendőt Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója tiszteletére Kodály-évvé nyilvánították. Ebből az alkalomból a hazai zenei nevelés nehézségeiről Orsovics Yvette pedagógus karnaggyal beszélgettünk.
Orsovics Yvette pályafutását magyar–zene szakos tanárként kezdte a komáromi egyházi, akkor még ének-zene tagozatos alapiskolában, a Marianumban. Jelenleg a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem tanára. Nagy sikereket ér el a nagymegyeri Bárdos Lajos Vegyeskar és a nagymegyeri zeneiskola mellett működő leánykar karnagyaként. Szerzője a nemrég megjelent új zenei nevelés tankönyvnek, amely az alapiskola 1-4. évfolyama számára íródott.
Fotó: @mediaklikk.hu
Kodály Zoltán Kecskeméten született 1882-ben. A zene szeretete már gyermekkorában beléivódik. Szülei zenekedvelő emberek voltak, szívesen zongoráztak, hegedültek és énekeltek a maguk szórakoztatására. A kis Kodály Zoltán hegedülni, majd csellózni tanult.Gimnazista korában két kórusban énekelt, és játszott egy kamarazenekarban is. Alsóbb tanulmányait a galántai népiskolában és a nagyszombati érseki főgimnáziumban végezte (édesapja Galánta, majd Nagyszombat állomásfőnöke volt). 1900-tól a budapesti konzervatóriumban folytatja tanulmányait, ahol 1904-ben végzett zeneszerző szakon.1905-ben magyar–német tanári oklevelet is szerzett. Kereső alkata a korszak egyik leglázasabban kutatott területe, a népdal felé irányítja. Nem ismerte el a városi szerzők népies műdalait.
Ebben az időben köt barátságot Bartók Bélával, aki ugyanezen az úton halad. Népdalgyűjtő körútra indulnak, és 1906-ban nyilvánosságra hozzák első közös munkájukat: húsz népdalt zongorakísérettel. Később létrehozzák az Új Magyar Zeneegyesületet. Zenepublikációikban rávilágítanak a népzene fontosságára. Kodály 1907-től a budapesti Zeneművészeti Főiskola professzora, 1918-tól aligazgatója.1923-ban Bartókkal együtt megbízást kap, hogy ünnepi zenét szerezzen Buda és Pest egyesülésének 50. évfordulójának tiszteletére – a Psalmus Hungaricus hatalmas elismerést hozott Kodály számára, de a következő majd húsz év zenei termései (Háry János, Marosszéki táncok, Galántai táncok, Székelyfonó, Budavári Te Deum, Concerto) is sikert aratnak. Gyermekkórusokra írt alkotásai: Túrót eszik a cigány, Gergelyjárás, Lengyel Lászó. A 30-as években Kodály figyelme a kórusmozgalom megújítása felé fordul. Zenepedagógiai koncepciója Kodály-módszer néven vált világhírűvé. Budapesten halt meg 1967-ben
– Mi a Kodály-módszer lényege?
– Azzal kezdeném, hogy Kodály Zoltán volt az első, aki ráébredt az akkori magyar zenei nevelés alacsony színvonalára. Úgy gondolta, elsősorban a tanítók hozzáállásán kell változtatni. Megdöbbentette, hogy a jövendőbeli pedagógusok mennyire nincsenek tisztában az értékes (a folklór) és értéktelen (az akkor divatos sramli és népies műdalok) közti különbséggel. Elméletének lényege, hogy a gyermek az óvodától kezdve naponta találkozzon az énekléssel, hiszen a napi éneklés ugyanolyan fontos a léleknek, mint a napi torna a testnek. A legjobb zenei anyagot kell neki adni – a gyermek zenei anyanyelve a népdal legyen.
Kodály célja, hogy felnőve ne csak jó előadó, hanem jó zeneértő is váljék a gyermekből, azaz képes legyen különbséget tenni az értékes és értéktelen zene között. Meggyőződése volt, hogy mindennek érdekében tömegeket kell megmozgatni, aminek legjobb módja a karéneklés, a gyermekkórusok kialakítása. Nem véletlen, hogy Kodály annyi kiváló kórusművet írt játék- és gyermekdalokra – ebben az időben ugyanis ezekből hiány volt. Maga a Kodály-módszer valójában több, külföldön már évtizedek, -századok óta használt me-tódusok rendszerezése. Kodály létrehozta ezek kvintesszenciáját: ami jó volt belőlük, azt átvette, és a magyar zenei nyelv jellegzetességeibe öltöztette.– Magyarországon többé-kevésbé megvalósították Kodály elképzeléseit. Milyen sikereket értek el vele? – Kodálynak köszönhetően számos ének-zenei általános iskola alakult, ahol heti három-négy zeneóra mellett kötelező a karéneklés is. Igazán itt beszélhetünk mérhető sikerekről.
Az ide járó gyermekek zeneértő felnőttekké váltak, javult a hallásuk, tisztábban énekelnek. Ami meglepő, és teljes mértékben Kodályt igazolja, hogy jobban tudnak teljesíteni, mint társaik, sőt, jobbak a fizikai képességeik is.
Ez utóbbi valószínűleg azért, mert az énekléshez szükséges helyes levegőbeosztás minden tornagyakorlat alapja. A helyes levegővétel fejleszti a tüdőt is. Ma Japántól az Egyesült Államokig mindenfelől érkeznek Magyarországra szakemberek, akik szemináriumokon, mintaórákon próbálják elsajátítani a metódust.
– Japánt és Amerikát érdekli a módszer, mi pedig, itt a szomszédban mintha nem értettük volna meg Kodály üzenetét...
– Minket is elért Kodály szelleme. De nem véletlenül mondta Kodály: „A zene tanítása állami feladat, a kormánynak pénzt kell rá fordítania.“ Elsősorban Szlovákiában csak elvétve akad zenei alapiskola, közülük is egyetlen magyarról tudok, a dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskoláról. Ráadásul míg Magyarországon heti két óra állt a zenetanárok rendelkezésére, mi itt egy órával küszködtünk. (Sajnos a közelmúltban Magyarországon is visszalépés történt: csökkentették a zeneórák számát.) Heti egy órában nem lehet eredményeket elérni. A zeneórát ráadásul senki sem veszi komolyan – se a gyerekek, se az igazgatóság. Egyrészt ez amolyan „potyatantárgy“, ahol könnyűszerrel lehet „potyaegyest“ kapni. Másrészt kevés az elhivatott zenetanár, aki valóban hisz abban, amit csinál. Aki hajlandó elsajátítani a Kodály-módszert, annak ellenére, hogy nálunk nehéz a megvalósítása. Kodály szavaival élve: „Az iskolákban majd akkor lesz jó zenetanítás, ha előbb jó tanárokat nevelünk.”
– A nyitrai egyetemen leendő óvópedagógusokat, alsó tagozatos tanárokat, valamint zene szakos hallgatókat tanít. Öntől is függ, milyen lesz a jövő tanárnemzedéke...
– Sajnos most már ott tartunk, hogy a leendő óvónőknek és alsó tagozatos pedagógusoknak nem kell felvételi vizsgát tenniük a készségekből. Azelőtt alapfeltétel volt a tehetségvizsga: a tiszta hallás, a valamilyen hangszeren való játszás, a rajzkészség és a torna. Ma már nincs ilyen, és sok diáktól hallom, hogy ő nem szeret sem énekelni, sem rajzolni... Akkor kérdem én: az ilyen tanár hogyan fogja a zene, a művészetek szeretetére megtanítani a gyermeket?
– Szép kilátások! Ráadásul úgy érzem – javítson ki, ha nincs igazam –, zeneiskoláink sem a legmagasabb színvonalúak. Az ide járó gyerekek hét év elteltével sem tudnak eligazodni a világ zeneirodalmában, nem hallgatnak több komoly zenét, mint társaik, nem tudnak hallás után leírni egy zenei hangsort, sőt, magát a hangszeren való játékot is csak kevesen sajátítják el.
– Szlovákiában nem a Kodály-módszer alapján tanítunk. Ha így lenne, először énekelni tanítanánk meg a gyermeket, utána arra, hogy hallás után le tudja írni, amit hall – s csak ezután következne a hangszer. Mi mindent fordítva csinálunk, aztán csodálkozunk, hogy a gyerek két-háromszori eljátszás után is képtelen leírni a dallamot.
– Alapiskolás koromban magam sem rajongtam a zeneórákért. Hogy lehet a gyerekekkel megszerettetni a népdalokat?
– A válasz egyszerű: óvodáskortól kell elkezdeni. Egy ötödikes diákért, akit helytelenül vezettek, egy elhivatott pedagógus is csak keveset tehet. Rengeteg játékkal kell a gyermek szívébe belopni a zene szeretetét. Erőltetni azonban nem szabad! Megfelelő módszerekkel fokozatosan kialakul a versenyszellem, és a gyerekek is egyre többet akarnak. Bár kijött az új tankönyv – módszertani segéd- és feladatlapokkal együtt az interneten is megtalálható–, mégsem vagyok benne biztos, hogy úgy fogják használni, ahogy kellene. Szakmai továbbképzésekre lenne szükség. Viszont eredmény, hogy az ügy egyre gyakrabban szóba kerül.
– Azáltal, hogy az életünkből kimarad a helyes zenei nevelés, deformálódik a társadalom?
– Mai, ösztönökre épülő világunkban, ahol ömlik felénk az olcsó gépzene, különösen fontos lenne a zenei nevelés. A többi esztétikai tárggyal együtt komolyan kéne venni. Ismét Kodályt idézném:
„A zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él. Teljes élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”
„Mit kellene tenni? Az iskolákban úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s beleoltsa a nemesebb zene utáni szomjat. Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket.”
– Köszönöm a beszélgetést!
