A színészmesterség technikáját meg lehet tanulni, de Színésznek születni kell. És Ő, Szabó Viktor született színész. Kamaszos lazasággal lép be a Komáromi Jókai Színház művészbejáróján, nagy léptekkel, kettesével hagyja maga mögött a jól ismert lépcsőfokokat, szinte repül fel az öltözőbe, hogy a ruhájával együtt az igazi énjét is levesse, és szenvedélyes szerelmessé vagy éppen boldogtalan pingvinné alakuljon át a következő két órára... Mert azt mondják, csak akkor működik egy szerep, ha mélyen viszed magadban.
– Remélem, nem késtem, de éppen költözködés előtt állunk! – szabadkozik Viktor nagy lendülettel. – Marci fiam születése óta elég szűkösen férünk el, ezért lakásvásárlásra adtuk a fejünket. Két szoba! Két nagy szoba! Ráadásul a szomszédunk az egyik jó kollégám, Attila lesz (Mokos Attila)! Tőle kaptam az infót, hogy eladó a lakás. Jó barátok vagyunk, és nem csupán a szakmánk, de a szülőföldünk, az iskoláink, egész lázadó ifjúságunk összeköt.
– Ezek szerint harminchárom éves korodra eldöntötted, hogy végleg a Komáromi Jókai Színház társulatának tagja leszel?
– Valahogy így. Én itt, Komáromban szerettem meg a színházat! Nekem ez volt a gyerekkori álmom. Már kisiskolás koromban, amikor elhoztak minket a színházba, azt mondtam a tanító néninek, hogy egyszer én is fent fogok állni a színpadon. Pedig nem ment simán. Egyáltalán nem. Az egyetemről az első rosta után kipenderítettek. Igazuk volt. Nem készültem. Azt hittem, hogy én már tudok mindent, mert sorra nyertem az iskolai szavalóversenyeket. Hogy ne lógjak a levegőben, nagybátyám (Fazekas István színművész) tanácsát megfogadva, jelentkeztem a zalaegerszegi színház stúdiójába. A hároméves képzés befejezése után felmentem felvételizni Budapestre. Abban az évben Gállfi László nyitott osztályt. Csodával határos módon valahogyan bejutottam a második körbe. Teljesen lefagytam, amikor megláttam a felvételiztető bizottságban a nagy színészlegendákat. Innentől kezdve nekem nem volt tovább.
– A legtöbb ember itt, ezen a ponton feladja...
– Én, ha kitűzök magam elé egy célt, azt teljes erőbedobással megpróbálom elérni. Nem adom fel. Bár a felvételi után letört szarvakkal mentem haza, és egy évig otthon ültem, Csatán. Próbáltam megtalálni a válaszokat a „Miért? Hogyan? Merre?” kezdetű kérdésekre. Végül bekopogtattam Tóth Tiborhoz, a Komáromi Jókai Színház igazgatójához, hátha. Felvenne, ha lenne diplomám, mondta ő. Majd azt tanácsolta, hogy próbálkozzak Pozsonyban. Az volt a szerencsém, hogy a szlovák színházi világot nem ismertem.
Nem tudtam, kinek kellene megfelelni, nem tudtam, kitől kellene tartanom, és azt sem tudtam, hogy kire kell határtalan tisztelettel és csodálattal felnézni. Nem görcsöltem rá, ezért is sikerült bekerülnöm Martin Huba induló osztályába.
– Jól látom, hogy te rendkívül céltudatos, kitartó és hűséges alkat vagy?
– Jól. Nagyon jól. Abszolút hűséges vagyok, nálam nem létezik megcsalás. Én azt nem tudom elképzelni. Pont ezért a csélcsap Happy megformálása Az ügynök halálában (ez egy mostani szerepem) rendkívüli kihívás számomra. Hihetetlenül távol áll tőlem a figura elköteleződési képtelensége. Én otthonról ennek a magatartásnak pont a fordítottját hoztam magammal. Édesanyám rendkívül tiszta erkölcsi normák szerint nevelt minket a nővéremmel. Nem volt könnyű helyzetben, mert édesapám tizenkét éves koromban kilépett az életünkből. Munka mellett is – akkoriban szakácsnőként dolgozott – volt ránk ideje mindig. Rengeteget beszélgettünk. Őszinteségével szerezte meg a bizalmunkat, és soha nem élt vele vissza. Ez a bizalom oda-vissza működik a mai napig. Mindent tudott az alapiskolás csínytevéseimről és gimis konfliktusaimról is. Pedig nem voltam én „rossz” gyerek a szó hagyományos értelmében. Ám a neveltetésemnek köszönhetően túl nagy volt az igazságérzetem, és ezzel megkeserítettem néhány tanár életét. Édesanyám mindig kiállt mellettem. Különlegesen erős érzelmi biztonságot – és csodás gyermekkort kaptunk tőle!
– Ez a nagy igazságérzet megmaradt benned, vagy mostanra „kinőtted”?
– Mire az ember felnő, megtanulja kezelni és kerülni a konfliktusokat. Viszont ha valakivel nem értek egyet, akkor azt megmondom. Cserébe elvárom az őszinteséget. Az intrikát, a sunnyogást, a hátbatámadást nem szeretem. Én azt tartom: csak akkor tudunk együtt dolgozni egy másik emberrel, ha vesszük a fáradságot, hogy megértsük.
– A Komáromi Jókai Színház társulata maroknyi emberből áll, és szinte mindenki más korosztályba tartozik. Ez elejét veszi a szakmai féltékenységnek?
– Nem is olyan régen Az ügynök halálának egyik próbája után éppen erről beszélgettünk Karcsival (Tóth Károly színművész – a szerk. megj.). Az elmúlt években rengetegszer játszottunk ugyanabban a darabban, és mindig megpróbáltuk túllicitálni egymást. És ez jó volt. Egy pici rivalizálás még motiválhatja is az embert, hogy kihozza magából a maximumot. Ám az igazi rivalizálás rettenetesen fárasztó tud lenni! Itt nálunk szerencsére nincs olyan kemény szakmai féltékenység, mint amit az egyetemen tapasztaltam. Egy életre elég volt belőle.
– Csehovtól, Shakespeare-en át Spiróig jobbnál jobb darabokban bizonyíthatod tehetségedet! Némi szerencse is kellett hozzá?
– Nagyon szerencsés csillagzat alatt születtem! Komolyan. Egyébként azzal a kifejezéssel, hogy tehetség, nagyon csínján bánok. Tehetsége mindenkinek van: édesanyámnak például a gasztronómiához, az asztalosnak a famegmunkáláshoz, a muzsikusnak meg a zenéhez. Anélkül nem megy! Ám a tehetség önmagában nem elég! Kell hozzá némi szerencse és nagy adag szorgalom is. Én soha nem engedem, hogy teljesen letörjön egy kudarc. Nem szeretek búsuló juhászt „játszani”. Azt meg egyenesen gyűlölöm, ha valaki sajnál. Az ember sok mindent kibír. Keresem a hibát, és van, amikor megtalálom magamban, és van, amikor nem, ám mindig csak előrenézek, a jövőre összpontosítok. És még jobban igyekszem. Például próba előtt fél órával, előadás előtt egy órával már bent vagyok a színházban, igyekszem ráhangolódni a darabra. Színpadra lépés előtt megvannak a magam kis rítusai, melyekhez ragaszkodom. Viszont ahhoz, hogy eljussak egy ilyen fokú professzionalizmushoz, meg kellett élnem a felkészületlenségből fakadó kínokat is. Egyszer, még stúdiós koromban, úgy zötyögtem végig a vonaton Egerszeg irányába, hogy átnéztem a szövegemet.
Ám mikor kezdés előtt negyedórával beestem a színházba, azzal szembesültem, hogy ma este bizony nem a Marica grófnőt mutatjuk be, hanem a 3:1 a szerelem javára című zenés vígjátékot. Ráadásul már a kezdő jelenetben szerepeltem. Szerepeltem?! Álltam a színpadon halszemekkel, folyt rólam a verejték, és nem hittem el, hogy ott vagyok. Borzalmas volt.
– A zenés sort folytathatnánk a Lili bárónővel, A dzsungel könyvével vagy éppen a decemberben bemutatott Nyolckor a bárkán című zenés darabbal. Mennyire áll hozzád közel a műfaj?
– Annak ellenére, hogy a zene, a dobolás gyerekkoromtól fontos része az életemnek, mindig jobban vonzottak a komolyabb darabok. A nézőt viszont a könnyedebb darabokkal lehet becsalogatni. Ez nem baj, hiszen a színháznak mindenféle igényt ki kell elégítenie. Szokásom, hogy kezdés előtt az ügyelő kis monitorján megnézzem, hányan ülnek a nézőtéren. Eleinte furcsa volt foghíjas nézőtér előtt játszani, de egyre jobban becsülöm azokat a nézőket, akik eljönnek egy komolyabb Gogol-darabra. A Komáromi Jókai Színházban egyensúly van a zsánerek közt, és én erre büszke vagyok. Ha egy komoly darab van műsoron, akkor azt kell játszani, ha pedig egy zenés darab, akkor azt. A zenés darabban ugyanolyan szinten kell tudni színészkedni, énekelni és táncolni, és ez nem könnyű! Az énekléssel szemben sokáig volt bennem egy gát. Hittem, nincs jó hangom, de Zsuzsika (Pálinkás Andrássy Zsuzsanna korrepetitor) annyit dicsért, bátorított, hogy ma már kifejezetten örülök a zenés előadásoknak. Jó a gyerekeknek is játszani, mert ők nincsenek sémákkal megfertőzve. Nem ítélkeznek, még igazságosan látják a világot. Úgy tudnak lelkesedni, olyan hévvel tudják beleélni magukat a történetbe, hogy néha úgy érezzük, már nem is nekik, hanem velük együtt játszunk. Igazság szerint a színészethez kell némi „gyerekesség”, hiszen a színészet is játék. Csak egy nagyon komoly játék!
– A gyerekdarabok zömében felfedezhető egy barát, aki támogatja a főhőst céljai elérésében. Nálad ki ez a „mesebeli” jó barát?
– A barátság nagy dolog. Ha nem ápoljuk, ha nem teszünk érte, akkor egy idő után véget ér. Voltak „átutazó” barátok az életemben. Ezekből a barátságokból hiányzott az a mély lelki rokonság, ami az igaz barátságok ismérve. Igazi, „legjobb” barátom csak egy van. Gimnazista korunk óta ismerjük egymást, tudunk egymás kudarcairól, bánatairól, örömeiről. A legjobb barátom ma már Grazban él a családjával, évente csak egyszer-kétszer találkozunk. Ilyenkor mégis ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A legjobb barátom mellett annak az egyszerű csatai gyereknek érzem magam, aki még a gimiben voltam. S legbelül a mai napig ilyen egyszerű fiú vagyok, mert soha nem szabad elfelejteni, hogy honnan jön az ember.