Idegenforgalmi szakemberektől hallottam, hogy a külföldi turisták vegyes érzelmekkel távoznak Szlovákiából. A táj tetszik nekik, de a szolgáltatásokkal elégedetlenek. Nagyon. Hűséges honleányként ilyenkor lélekben védelmembe veszem a hazai vendéglátókat.
Hiszen tálalt már fel nekem a pincér zöld bifszteket egy osztrák vendéglőben – s még meg akart győzni, hogy az én szemem rossz, nem a hús! Vagy eszembe jut a francia szálloda, ahol át kellett húzatni az ágyneműt, mert az á llítólag frissen cserélt párnahuzaton hosszú fekete hajszálak gusztustalankodtak. Aztán rájövök, hogy ez helytelen megközelítés. Hiszen a külföldi rossz példák nem szolgálhatnak mentségül a hazai hiányosságokra.
Például elmegy az ember az egyik csallóközi kisvárosba (nem Somorja, és nem is Dunaszerdahely), hogy élvezze az agyba-főbe hirdetett fürdőt. S mivel nem a szomszéd faluból ruccant át egy kis áztatásra, legalább egy éjszakát a városkában szeretne tölteni, mégpedig egy takaros, de kedvező árfekvésű szállóban (ahogy ezt a világ más tájain már megtette). A legkézenfekvőbb az lenne, hogy a fürdőhöz közel hajtsa álomra a fejét, hiszen a medencéken kívül a kisváros novemberben nem sok szórakozást kínál. A hotelben sem tobzódnak a vendégek. Nem is csoda. Olyan árért?
Akkor azt mondja az ember, hogy kicsike város ez, meg amúgy is itt az autó, akkor miért ne lakhatna a fürdőtől messzebb. Talál is egy helyet, tíz perc gyalogjárásra. A biztonság kedvéért azonban először látni akarja a szobát. A szoba szép, optimista narancsszínben fürdik azon a borongós délutánon. Az ár is rendben. Aztán amikor fizetni akar, azt látja, hogy bő kétszáz koronával többet számláztak neki. Ez azért van, mondja a recepciós, de ezt is csak azután, hogy megkérdezik tőle, mert csak egy éjszakát töltenek ott.
Vagyis a vendég büntetést fizet, mert nem két hétre érkezett? Nem, nem, de be kell látnia, hogy a mosás így többe kerül. Elég sokba kerülhet...
Ha szegény József Attila édes anyukája ilyen taxát szedett volna, talán tovább szálltak volna a ruhák fényesen, suhogva, s fiacskájának is több jutott volna, mint a kirakat utca felőli oldaláról való bámészkodás. Végül azt mondja az ember, nyolcszázötvenért elviszi, ami több, mint az eredeti ár (miért is megy bele ebbe a játékba, hát mert kezdi sejteni, hogy errefelé így működnek a dolgok), de kevesebb, mint a büntetés. A recepciós szó nélkül belemegy.
Másnap. A vendég összecsomagolja kis cókmókját, s közben felfedez egy cédulát: „Ha tetszett nálunk kedves vendégeinknek, megkérjük, húzzák le az ágyhuzatot”. Szemdörzsölés, álmélkodás. Szóval a büntetés után még egy kis ingyenmunka is? Hogy a szemtelenségről ne is beszéljünk! Aztán egy kis számolás: tegyük fel, hogy az alapár egy éjszakára ennyi és ennyi korona. Ehhez jön az egyéjszakás büntetési pótlék (lám, már nevet is adtunk neki). Mi jöhetne még?
Például az egyéjszakásoknak takarítási pótlék azért, mert talán kevesebbet szemetelnek, mint a kéthetes vendég, mégis ugyanúgy kell utánuk takarítani. A többnaposoknak viszont azért kellene hozzácsapni az árhoz valami jókis pótlékot, mert ők elvileg tovább rontják ott a levegőt. A gondolatok burjánzanak, a vendég kínjában nevetve megy le a recepcióra, ahol talán elégedettségként értelmezik a viselkedését.
S valójában ő az egyetlen, aki felfedezi, hogy ennek a csallóközi kisvárosnak a kis szállodájában ki a legkisebb...
