Nagy kihívást jelent, amikor egyik napról a másikra egy eddig ismeretlen helyzettel találjuk szemben magunkat. A siker tervezhető című lélektani könyv szerzőjét, Limpár Imre tanácsadó szakpszichológust kérdeztük.

jximovqo.jpeg

– Az összezártságban a legnehezebb kérdés talán az, hogy kivel is élünk egy fedél alatt. Ha megnézzük, hogy egy pár mennyit van együtt a normál kerékvágásban, a válasz az lesz, hogy meglepően keveset. Egyszer csak rádöbbenünk, hogy nem is tudjuk, kivel élünk együtt. Legtöbbünk élete egyfajta mókuskerék: és hétfőn kezdődik minden elölről. Most viszont kaptunk egy szusszanásnyi időt, sőt szó szerint össze vagyunk zárva. A feszültség kis térben hamarabb robban. Három-négy nap után azt érezzük, hogy egymás agyára megyünk. Jelenleg viszont akár több hónapról is szó lehet, mert nem látjuk az alagút végét – kezdi a pszichológus. 

– Mindig arról beszélünk, hogy szeretnénk több időt tölteni a családdal. Most ez mégis nyomasztó. Miért?

– Azért, mert amire utalunk, az egy frázis. Milyen sokszor mondogatjuk, hogy „én bizony a csillagokat is lehoznám neked az égről!”. Aztán elég hamar kiderül, hogy nem is akarunk olyan magasra menni. A valóságunkat normál üzemmódban is nehéz megélni, hát még krízisben! És hogy a krízisben mi jön elő a lelkünk mélyéről, az nem megjósolható. Ilyenkor érzelemvezérelt protokollok indulnak el a lelkünkből. Nagyon nehéz a kontrollt magunkhoz ragadni, hiszen a félelmeink dominálnak. Mindenki más és más megküzdési stratégiákat hoz otthonról. Egy nagyon profán példát említve: a legtöbb országban toalettpapír-őrület volt. Tökéletesen lehetett látni, hogy ki van már kicsit pánikban, ki kicsit krízisben, és ki értetlenkedik a racionalitás fellegvárából. Mi történt tulajdonképpen? Csak annyi, hogy amikor már nem tudunk mibe kapaszkodni, akkor olyan kellékbe kapaszkodunk, ami az egyik alapfunkciónkhoz társítható. Legalább van valami, amit kontrollálhatunk. Igen ám, csak a nép másik fele tág pupillákkal nézte: ezekbe meg mi ütött? Egyszerűen azért cselekedtünk így, mert az érzelmeink vezéreltek bennünket. Soha ne akarjuk racionalitással megérteni azt, ami érzelmi kérdés.

– Miért nem tudjuk, mit érez az, aki velünk él? Miért nem értjük egymást? Nem volt időnk foglalkozni ezzel? Vagy azzal sem vagyunk tisztában, hogy mi magunk mit érzünk?

– Több minden miatt nem értjük egymást. Azért nem értjük a másikat, mert önmagunkat sem értjük eléggé, így aztán hiába várjuk, hogy a másikhoz hidat tudjunk építeni. Vajon ugyanazt értjük-e az egyes fogalmakon? Sokszor kiderül, hogy egyáltalán nem. Egyik kedvenc példám: „A család az első!” Krízis idején pedig különösen. Viszont kérdés, hogy melyik család. Lélektanilag különbséget szoktunk tenni mikro- és makrocsalád között. Ha a férj és a feleség nem tisztázzák, hogy ez kinek mit jelent, abból nagy félreértések származhatnak. A mi családunk? Az én családom anyámmal? A te családod a testvéreiddel? Hány olyan kérdés van, amelyekről csak feltételezzük, hogy mindketten ugyanazt értjük rajta. Aztán egyszer csak kiderül, hogy korántsem.

Azért nem értjük a másikat, mert önmagunkat sem értjük eléggé, így aztán hiába várjuk, hogy a másikhoz hidat tudjunk építeni.

– Mi kell ahhoz, hogy létrejöhessen a híd, és valóban megértsük azt, akivel együtt élünk?

– A kérdés az, hogy rá akarom-e erőltetni a másikra az én elképzelésemet: márpedig legyél olyan, amilyennek elképzeltelek. Az ilyen ember úgy gondolja, hogy joga van megkonstruálni a másik életét. Egy másik lehetőség az, hogy kellő nyitottsággal rácsodálkozom a feleségemre, a férjemre, a gyerekemre, az anyámra, az apámra. Megnézem, miképp hat rá a karantén, és mi az, amin felszaladhat a szemöldökünk. Nem kell rögtön ítélkezni, hiszen a Biblia is azt mondja: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Milyen érdekes, te rögtön úgy reagáltál, hogy rendeljünk lisztet, cukrot, száraztésztát, én pedig egy egészen más mintát hoztam magammal. Lehet-e közös mintát létrehozni és aszerint működni? Ne csak végszavaink legyenek, hanem vegyük fel egymás lélektani fonalát. Használjuk a beszéd őstechnikáját! Másképp a hajszálrepedésekből hamar szakadékok keletkezhetnek, s ahol szakadékok vannak, ott „remek” válások következhetnek. Ami eddig is megvolt, az felerősödik, tehát jobb résen lenni.

– Miképpen hat ránk ez a helyzet? Ha megpróbáljuk ilyen szemüvegen keresztül nézni, akkor milyen következtetéseket lehet levonni?

– Nagyon fontosnak tartom, hogy ne kendőzzük el a fájdalmakat, nehézségeket. Eszembe jut Darwin: hosszú távon nem az erősebb marad fenn, hanem az, aki fogékony a változásokra, aki alkalmazkodóképes. Vajon mennyire vagyunk hajlandóak újszerű megoldásokat alkalmazni, legyen szó párkapcsolatról, munkapiacról? A krízis alatt is erősödhetünk, fejlődhetünk. A fiatalabb generációk számára olyan élettanulság lehet, amely visszarántja őket a valóságba. Hadd mondjak egy példát: egyik kliensem élete tragédiájának élte meg, hogy a Facebookon valaki törölte vele a kapcsolatát. Azután ugortunk négy hónapot, és most már megmosolyogja korábbi önmagát, hisz annyi fontosabb dolog van! Tehát én azt gondolom, hogy a krízis egy kicsit behozta életünkbe a valóságot. S ez akkor is jó, ha kicsit fáj.

Szalai Réka

web-bannerek-instagram.jpg

Új Nő csapata