Olyan kort élünk, ahol az anyagias gondolkodás szinte minden felett átvette az uralmat, a mindennapjainkat pedig teljesen átszövi a materialista életszemlélet. A szomszéd fűje mindig zöldebb, az ember pedig napról napra szegényebb, mert képtelen engedni a sóvárgásból. S mivel sosem lehet elégedett, mindig lesz valami, ami jobb, szebb és újabb az övénél, s amely után tovább vágyakozhat.
Nemrég belegondoltam, hogy az e-könyv-olvasóm jövőre lesz 10 éves, ami egészen hihetetlen, hiszen nincs még egy olyan, mindennap használt eszköz az életemben, amely ilyen sok ideje velem lenne. A fogyasztói kultúrában is megsüvegelendő dolog ez, elvégre a mobiltelefonunkat általában 2-3 évente cseréljük, s a különböző termékek gyártásánál sem az időtállóságot helyezik előtérbe. Persze nincs ebben semmi meglepő, erre épül az egész rendszer. Képzeljük csak el: ha az ember hosszú távon elégedett lenne az őt körülvevő dolgokkal, ugyan miért vágyna újabbakra?
Bűn-e a vágyakozás?
Nehéz ebben a kérdésben állást foglalni, hiszen a vágy önmagában véve nem egy rossz dolog. A történelem során az emberiséget a kíváncsiság mellett mindig is az vitte előre, hogy többre vágyott, mint amivel rendelkezett. Legyen szó a forradalminak számító technikai vívmányokról, Amerika felfedezéséről vagy épp a holdra szállásról – szinte minden esetben a vágy volt a fő hajtóerő. Persze nem mindegy, milyen szándék állt mögötte: az emberek életének jobbá tétele, hataloméhség, pénzszerzés, esetleg az elégedetlenségből fakadó szüntelen sóvárgás? Napjainkban szinte az összes fellelhető, hiszen tombol a kapitalizmus, szabad a verseny; lehetőségek és kínálat terén pedig messze a legjobb korban élünk. Akkor mégis mi a gond?
A probléma talán ott kezdődik, amikor nem tudjuk pontosan, mire is vágyunk. Ha nem látjuk az út végét, s már nem is konkrét dolgok iránt epekedünk, hanem a vásárlás és a birtoklás okozta boldogságérzetet hajszoljuk. Talán épp azért, mert valaminek a hiányát próbáljuk meg betölteni vele. Innentől kezdve viszont a nagy cégek gyakorlatilag dróton rángathatnak bennünket a különböző, fogyasztásra ösztönző reklámjaikkal, s a viselkedésünket is könnyedén befolyásolhatják.
Elég csak megnézni, mi történik Black Friday idején, illetve milyen sorok kacskaringóznak a plázákban egy-egy új termék piacra kerülésekor.
Az vagy, amit felveszel?
Márai Sándor egyik közkedvelt művében, a Füveskönyvben így ír az öltözködésről: „Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni.” Noha nem feltétlenül értek egyet a dologgal, mégis zseniálisnak tartom azt, hogy míg az író az élet más, fontos dolgairól hosszú bekezdésekben értekezik, addig a ruházkodás kérdését elintézi egyetlen rövid mondattal. A nagy technológiai cégek vezetőitől is láttunk már hasonlót, ám ők praktikussági okokból döntöttek úgy, hogy többnyire ugyanazt a ruhát fogják viselni, hiszen így egy döntéssel kevesebbet kell meghozniuk a napjaik során.
Úgy gondolom, a ruházkodás és a divat a mai kor materialista szemléletére is jó példa: különösen az a tény, hogy egyes logók már-már státuszszimbólumnak számítanak. Természetesen nem célom azokat támadni, akik hobbiból vagy szenvedélyből gyűjtik a különböző ruhákat és cipőket – de hadd jegyezzem meg, hogy szerintem túlságosan is hangsúlyosak lettek a márkák, s a hétköznapokban is már-már presztízskérdéssé vált az, hogy ki mit visel. Elég csak megnézni az internetes kultúrában és a hétköznapokban is népszerű hypebeast-közösséget, avagy a drága és divatos ruhák híveit, akik jobbára azzal dicsekednek, hogy mennyit ér a rajtuk lévő outfit, vagyis szett.
S bár csupán egy hangos kisebbségről van szó, azt gondolom, hogy az általuk képviselt jelenség nincs jó hatással az emberek, különösen a fiatalok értékrendjére. Utóbbiak többnyire próbálnak beilleszkedni, folyamatosan keresik önmagukat, s könnyebben fel lehet őket ültetni a „hype-vonatra”. Így aztán megveszik a több száz eurós pólót, nadrágot vagy épp övet, mert azt látják, hogy így tudnak kitűnni, s így lehetnek menők és értékesek. A másik oldalon viszont rengeteg pénzt adnak ki olyan dolgokért, amelyek valójában nem érnek annyit.
Itt érdemes megemlíteni azt a klasszikus karikatúrát, amely a gazdag ember és a szegény ember közötti fő különbséget hivatott szemléltetni.
Vagyis: míg a gazdag teljesen átlagos árú és fajtájú ruhákat visel, addig a szegény magára aggatja a legmenőbb és legdrágább kiegészítőket – csak hogy megmutassa, neki erre is van pénze.
Az új seprű jobban seper?
A ruházkodás azért is jó példa a szóban forgó jelenségre, mert ha valaki korán elsajátítja az efféle magatartást, akkor jó eséllyel a későbbiekben is szenvedni fog tőle. Itt említeném meg Dave Ramsey amerikai pénzügyi író azon bölcsességét, miszerint olyan dolgokat veszünk, amire nincs szükségünk, abból a pénzből, ami nem a miénk, hogy lenyűgözzünk embereket, akiket még csak nem is szeretünk. Ebből már világosan látszik, hogy egy végeláthatatlan spirálról van szó, s a közvetlen környezetünkben is számtalan példát láthatunk arra, milyen is az, amikor valaki a fogyasztói lét áldozatává válik.
Persze gyorsan tegyük hozzá azt is, hogy ezen a téren manapság nem könnyű helytállni. A nagy cégek már jó ideje olyan termékpolitikát folytatnak, amelyben arra ösztönöznek bennünket, hogy lehetőleg minél rövidebb időn belül cseréljük le a mobiltelefonunkat, a fülhallgatónkat, a számítógépünket, a tévénket és más, fogyasztásra szánt eszközeinket. Ha pedig nem magától romlik el, akkor előbb-utóbb funkcióiban korlátozzák a terméket vagy épp megvonják rá a támogatást, s úgy kényszerítenek rá bennünket az új, jobb és erősebb változatra. Így ismét csak pénzt adunk ki olyasvalamiért, amire jobb esetben nem is lenne szükségünk.
A bevezetőben említettem az e-könyv-olvasómat, amely közel tíz év elteltével is még mindig hibátlanul teszi a dolgát. Időnként mégis elkap a sóvárgás, hogy a pluszfunkciók miatt lecseréljem egy modernebb, drágább változatra.
Az öltözködéssel nem kell törődni? (© Franck Gérard)
S bár más dolgokban gyakran engedek a csábításnak, ebben az egyben mindig visszatáncolok. Egész egyszerűen nincs szívem lecserélni azt, ami működik. Ilyen értelemben tehát kötődöm a termékhez – ami nem feltétlenül egészséges, de úgy gondolom, még mindig jobb annál, mintha elvesznék az eszközök bőségében.
A pénz az oka mindennek?
Hiszem, hogy az anyagias gondolkodást nemcsak az eddig említett tényezők erősítik, hanem a pénzügyi intelligencia hiánya is. Hiszen sem az általános iskolában, de olykor még a közgazdaságtannal foglalkozó középiskolákban és egyetemeken sem fektetnek hangsúlyt arra, hogy megtanítsanak bennünket a pénzzel bánni. Ezért sem tudunk spórolni, befektetni, de legfőképp törekedni egyfajta anyagi függetlenségre. Ráadásul az emberek nagy része sajnos képtelen időt szakítani arra, hogy akár könyvekből, akár különféle előadásokból megszerezze a hiányzó tudást.
Viszont már az is előrelépés lenne, ha nem szórnánk mindig két kézzel pénzt, amikor éppen több van belőle, hanem okosan bánnánk vele.
Sokat segítene, ha a konzumerizmust felváltanánk egy olyan minimalista életszemlélettel, amelyben előbb megtanulnánk becsülni azt, amink van. S akkor talán nem halmoznánk el magunkat felesleges dolgokkal, hosszú távon pedig elégedettebbek és gazdagabbak lennénk.
Az árral szemben sosem könnyű, s tény, hogy gyakran engedünk a csábításnak. Emberek vagyunk, érző és gondolkodó ösztönlények, akiket a hét minden napjának 24 óráján keresztül különböző reklámokkal bombáznak. Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy a döntés még mindig a mi kezünkben van. Mérlegelnünk kell: mire vágyunk, mi mindennel rendelkezünk, s ha valamit hiányolunk, akkor azt mivel vagy hogyan tudnánk betölteni? Mindenekelőtt pedig ne feledjük, hogy miközben mások élete után sóvárgunk, mindig lesz legalább egyvalaki, aki szívesen cserélne velünk.
