A cím szabad idézet egy rapszámból (előadó: T. Danny). Szösszenet a bevásárlásról, avagy „megmondtam, de ti nem hittétek, tényleg semmire nem vittétek...”
Az első mobiltelefonjára és annak történetére mindenki emlékszik. Ahogyan arra is, milyen volt az élete azelőtt. A mai fiatalok számára viszont ez teljesen elképzelhetetlennek tűnik.
A vallásomra úgy tekintek, mint egy ajándékra, amit a szüleimtől kaptam. Ez az ajándék támaszt ad, ha kétségeim támadnak, és vigaszt nyújt, ha szomorkodom.
Félő, hogy a női sofőrök becsületét nem ezzel a cikkel fogom megmenteni, sőt: nem árt a soraimat félig komolyan venni. Önreflexív vallomás következik a volán mögül: én vagyok az a nő, aki nem hajlandó vagyonokat költeni az autójára.
Két hét telt el azóta, hogy ledaráltam a Netflix új minisorozatát, a Richard Gadd rendezte Szarvasbébit (Baby Reindeer). A sztori teljesen kifacsart és ízekre szedett: hol az undorral, hol a nehéz érzéseimmel küzdöttem, mégis száz százalékig megértem a sorozatot övező médiaőrületet.
Néha még most is elolvasok egy-egy beszámolót arról, kit hogyan próbáltak tőrbe csalni álprofilt használó adathalászok. Tavaly júniusban ugyanis csalók áldozata lettem, akik óriási összeggel rövidítették meg a családi kasszánkat.
Furcsán hangzik, mégis csodálatos érzés, amikor rádöbbenünk: nem vagyunk egyedül. Hogy másoknak épp ugyanannyira nehéz. S talán a félelmeik, küzdelmeik, nehézségeik is ugyanazok…
Napjaink legnagyobb paradoxona, hogy bár lépten-nyomon az elfogadást és egymás véleményének tiszteletben tartását hirdetjük, a valódi nyitottság hiánycikknek számít. Buborékban élünk, ahová nem engedünk be semmi olyat, ami akár csak egy kicsit is megrendítené a világképünket...