Évek óta ismerem, s rá ugyancsak igaz a mondás, hogy olyan nő ő, aki mindenre képes, és még annál többre is. A beszélgetés alkalmával sok újat megtudtam róla, de a legfontosabb már első találkozásunk során kiderült: azért olyan sikeres, mert önmagába vetett hite soha nem rendül meg. Vagy csak nagyon rövid időre. Zsuzsa derűs közvetlenséggel, tinis lángolással áll minden kihívás elé. Tanulhatunk tőle!
Pozsonyban születtem, itt is élek. A Duna utcai Magyar Tannyelvű Gimnáziumban érettségiztem, majd a Komensky Egyetemen szociológusi diplomát szereztem. Az egyetem után a Nő szerkesztője lettem és elvégeztem az egyetem kétéves zsurnalisztika továbbképző szakát. Öt évig voltam anyaságin. A szociológiához 1997-ben tértem vissza, azóta három könyvem jelent meg (Vállalkozók és vállalkozások 1989 után, A saját útját járó gyermek, Móki meséi) és kb. 30 tanulmányom. Jelenlegi főállásomból kifolyólag a Komensky Egyetem szociológia tanszékén tanítok, abban az irodában ülök, ahol államvizsgáztam.
– Kissé zavarban vagyok, mert egy szakmabeli riportalany ül előttem. Amikor újságírói pályámat kezdtem, a te helyedre mentem a Nőbe. A gyermekgondozási szabadság után pár évig még együtt dolgoztunk, de te végül nem maradtál hű a tollhoz: szakmát váltottál. Pontosabban: visszatértél tanult szakmádhoz, a szociológiához. Melyikkel érzed magadat azonosnak?
– Mindegyikkel. Az újságírást is szeretem, a szociológusi munkámmal is azonosnak érzem magam, de tanítani is imádok. Hála istennek, örök életemben azt csináltam, amit szeretek. Szerintem egy jó újságíró felér egy jó szociológussal, mert neki is ismernie kell a terepet, ahol vizsgálódik, mert ő is terepkutatást végez, csak éppen más módszerekkel.
– Gyerekkorodban milyen pályáról álmodoztál?
– Nekem csodálatos gyerekkorom volt, a vár alatt laktunk, egy hatalmas kertben. A meséskönyvemben, a Móki meséiben ezeket az emlékeimet írtam meg: Móki én vagyok. Nyolcéves voltam, mikor meghalt az apukám. Ő nagy hatással volt rám. A családja meghalt koncentrációs táborokban, de ő megmenekült. Negyvennyolc előtt Komáromban dolgozott vállalkozóként, a fordulat után aztán mindenét elvették. Én már Pozsonyban születtem: apukám akkoriban már hivatalnok volt, anyukám pedig háztartásbeli. Őszintén szólva, eléggé álmodozó gyerek voltam, sokat képzelegtem.
– Ez mit jelent?
– Például másodikos koromban írtam szlovákul egy regényt, s végigvittem az udvarban. Mindenkinek nagyon tetszett – persze biztos volt ebben olyasmi is, hogy a háziúr lányának hízelegni illik. De jó élmény volt. Talán furcsán hangzik, de mindig színésznő szerettem volna lenni.
Olyasmiken gondolkodtam, mit fogok válaszolni, mikor interjút készítenek velem. Kezdettől fogva jártam a saját utamat. Persze szegény apukám, ha tovább él, biztosan terelgetett volna. A balettot például ő forszírozta. Egyszer meglátta, hogy táncolok a rádió zenéjére...
– Ehhez képest az újságírást választottad.
– Tizenegy éves koromtól írtam tudósításokat, a tanító néni mindig megdicsért, rendszeresen meg is jelentek. Szociológiára úgy kerültem, hogy elsős gimnazista koromban hirdetett az iskola egy pályázatot, amelyhez kutatómunkát is kellett végezni. Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című szociográfiája adta a másik lökést.
– Akkor miért nem helyezkedtél el a szakmában?
– Mikor befejeztem az egyetemet, kedvem is lett volna folytatni. Volt egy kedvenc tanárom, Vladimír Krivy. Egyszer egy órán keresztül vizsgáztatott, s a végén megjegyezte: tanultam, csak egy dolog hiányzik. Az, hogy nem látogatom a hagyományos információs központokat. Mint később kiderült, a kocsmákra gondolt, s arra, hogy az elmélettel tisztában vagyok, de a gyakorlat még hiányzik. Így végül elfogadtam a Nő akkori főszerkesztője, Haraszti Erzsébet ajánlatát, aki a diplomázás után felhívott, hogy szívesen vár a Nőbe. Ha maradok a szociológiánál, most biztosan előrébb tartanék, másrészt érdekes volt konfrontálódni az élettel. Vannak ugyanis kollégák, akik elefántcsonttoronyból művelik a tudományt. Rengeteg mindent köszönhetek az újságírásnak: megismertem az életet, egy sereg érdekes embert, rengeteget utaztam. S például a házasságomat is az újságírásnak köszönhetem....
Gyerekeimmel két évvel ezelőtt
– Ezzel ugye azt akarod mondani, hogy a férjed is újságíró?
– J. Mészáros Károlynak hívják, és az Új Szóban dolgozott, mikor megismerkedtünk. Hiszem, hogy semmi sem véletlen az életben. Elkezdtem például az újságírói posztgraduális képzést, hogy többet tudjak a műfajokról, de akkoriban inkább a lenini propagandát oktatták, így nem sok értelme volt. Bár valamennyi mégis, mert ezért taníthatok most Nyitrán újságírókat – amit nagyon szeretek, mert szeretek fiatalok között lenni. Átvitt értelemben az újságírásnak köszönhetem a két gyerekemet is.
– Mondjál róluk valamit.
– Magdika tizenkilenc éves, most fog érettségizni, nyelveket tanul, menedzsmentre készül, és szociológiára. Fiam, Misi tizenhét éves, a Duna utcai magyar gimibe jár, sakkozik, most éppen az a célja, hogy megszerezze a nagymesteri normát. Magdika meg vívott hosszú ideig, szlovákiai bajnok is volt...
– Na ez érdekes, mert egyszer azt mondtad: a sporton kívül minden érdekel. Pedig a férjed sportriporter...
– Ez így nem igaz, mert mikor Magdika vívott, nagyon érdekelt a vívás. A sakk is érdekelt, mert rengeteg versenyen részt vettem a fiammal. Ez elég sok időmet elvette, de nem sajnálom, mert azt mondom: minden áldozatokat követel. Mikor a gyerekek kicsik voltak, rettenetes hajszában éltünk.
Magdikát Somorjára kellett hordani edzésre (a tőrvívók központja Somorja), Misit pedig Szerdahelyen várta az edzője. Mégis azt mondom, megérte.
– Én téged úgy ismerlek, mint olyan nőt, akinek nem volt szerepkonfliktusa...
– Valahol nagyon racionális vagyok, de azért volt szerepkonfliktusom. Mikor megszületett a lányom, nagyon vágytam vissza a Nőbe. Aztán meg lelkiismeret-furdalásom volt, hogy miért fáj a szívem, hisz itt van ez a gyönyörű kisbabám. Öt évig otthon is maradtam a gyerekekkel. Persze az évekkel megnőtt a türelmem, rájöttem, nem lehet mindent egyszerre csinálni.
– Hogy érkeztél a házimunkával, az írással, a gyerekekkel?
– Az édesanyám, aki velünk lakik, sokat segített. Másrészt akkoriban azért nem dolgoztam annyit, mint most. Fokozatosan vállaltam többet. Nyitrán tíz éve tanítok a zsurnalisztikai tanszéken, ami nem jelent napi ingázást. A Komensky Egyetemen doktoranduszként harmadik éve tanítom a szociológia módszertanát.
Családi idill
– Ez mit jelent?
– Tulajdonképpen azt tanítom, hogyan készülnek felmérések.
– És hogyan? Erre minden laikus kíváncsi ám! Melyik volt a legérdekesebb kutatásod?
– A diákjaimnak mindig úgy szoktam magyarázni, hogy a módszertan olyan, mint egy recept. Mint mikor valaki levest akar főzni, és tudja, hogy mit kell belerakni, hogyan kell megcsinálni, akkor ismeri a levesfőzés módszertanát. Az embernek minden kutatás édes gyereke. Nagyon szeretem például a marketingkutatásokat. Volt olyan megrendelésem, hogy a szlovákiai zálogházpiacot kellett felmérni. Terepkutatás volt. Rövid idő állt rendelkezésemre, felkértem hát egyik tanáromat, segítsen benne. A gyakorlati rész abból állt, hogy a résztvevő megfigyelő módszert alkalmazva végigjártuk a terepet, tehát a zálogházakat.
– Mennyi ideig tart egy ilyen kutatás?
– Szlovákiában az általában nem úgy működik, hogy az ember évekig ebből él. Például részt vettem egy érdekes kutatásban a munkaerőpiacról, de még nincs teljesen feldolgozva az anyag. Mert ehhez idő kell, s ezt az embernek igazán senki nem fizeti meg: vagy csinálja a szabadidejében, vagy éppen nem csinálja, mert pénzt kell keresnie. Én próbálom ötvözni a kettőt. Igazság szerint most az a legsürgősebb, hogy befejezzem a disszertációmat.
– Mi a témája?
– Vállalkozásszociológia. Ezzel kapcsolatos ugyanis az egyik legizgalmasabb kutatásom. A kérdés az volt: kiből lesz a vállalkozó? A kutatás kilencvenhétben készült, s nagyon nehezen ment, mert az emberek nem nagyon akartak beszélni. Többféle elmélet létezik arra vonatkozólag, hogy kiből lesz vállalkozó. Például az egyik szerint ez adottság kérdése, a másik szerint külső körülményeken múlik. Ha azok úgy alakulnak, akkor az ember elkezd vállalkozni. Nos, szerintem mindkét elméletben van igazság: sok megkérdezett azért kezdett el vállalkozni, mert munkanélkülivé vált. Sokakat pedig még a kedvező körülmények sem tudták arra késztetni, hogy a maguk lábára álljanak. Tudni kell persze, hogy nálunk még az önfoglalkoztató vállalkozások vannak túlsúlyban, s ezek zöme kényszerből jött létre. Nyugaton az minősül vállalkozónak, aki a vállalkozásával javakat termel. Az, hogy nyitok egy kis üzletet, hogy eltartsam a családomat, nemigen számít annak.
Magdika
– Magyar vonatkozású kutatásokat is csináltál?
– Természetesen. Az egyik legérdekesebb az iskolaválasztásra vonatkozott. Ez egy kérdőíves kutatás volt a kilencvenes években: szülőket kérdeztem meg ugyanazokról a településekről. Olyanokat, akik magyar iskolába adják a gyerekeiket, és olyanokat, akik szlovák iskolába. Nekem az jött le, hogy az iskolaválasztás identitás kérdése. Azon szülők identitása, akik a gyereküket szlovák iskolába íratták, egyfajta megrepedt identitás. Ők még magyarok, de gyereküket szlovák iskolába íratják, mert azt szeretnék, hogy biztosabb lábakon álljon, mint ők, de már nem magyar lábakon. Ezért engem keményen megtámadtak, hogy pesszimista képet festek. Pedig csak szeretem nevén nevezni a dolgokat: ezért vagyok szociológus. Eddig ugyanis azt mondtuk, a magyar szülők azért adják szlovák iskolába a gyerekeiket, hogy azok érvényesüljenek.
Kiderült, ez csak alibi: egy magyar szülő nem fogja azt mondani a környezetében, hogy azt akarom, a gyerekem szlovák legyen. Lelke mélyén persze tudja, hogy a gyereke szlovák iskolában nem marad magyar. Ez azt jelenti, hogy hiába mondjuk neki, hogy a gyereke magyar iskolából is érvényesül. Ő azt szeretné, hogy a gyereke szlovákként érvényesüljön.
– Az, hogy nő vagy, a szakmában soha nem volt gond?
– Nem, mert szeretek nő lenni. Bár találkoztam olyan kolléganővel, akit nem nagyon érdekelt a neme. Fontosabb volt számára, hogy ő kutató, tudós, ami nem is baj. A baj az, hogy őt viszont zavarta, hogy én nem vagyok olyan, mint ő. Szerintem mindenki olyan, amilyen. És férfiakkal is előfordul ilyesmi, sőt! De megtanultam ezeket a helyzeteket kezelni.
– Mi a hobbid? Mi az, ami kikapcsol?
– Nagyon szeretek sétálni, bár nemigen van rá idő. S most elkezdtem drótozni. Őszre pedig kinéztem egy ékszerdrótozó-tanfolyamot. Gyerekkoromtól erős az affinitásom a művészetek iránt, mindig szerettem rajzolni. Szeretem az érzést, hogy leülök, s teremtek valamit.
– Mire vagy a legbüszkébb?
– A gyerekeimre természetesen. Nem azért, mert olyan ügyesek, amilyenek, hanem azért, mert az enyéim. Az előbbi plusz-büszkeség. Rengeteget tanultam tőlük. Magdikától például olyan banalitásokat, hogy nem mindegy, mi van rajtam. Ha ő nem lenne, akkor lehet, azt gondolnám, mint sok korombeli nő, hogy felettem már eljárt az idő. Hát nem járt el. Úgy gondolom, sok feladat vár még az életben. Ha a jóisten erőt ad hozzá, mindet véghez is viszem.
