Egy fiatal anyuka ül előttem. Nem így képzelnénk el az üldözött vadat: dinamikus, magabiztos. Elmeséli a történetét, hogy okuljunk belőle. Lőrincz Adrienn (32, Kisudvarnok) szavait hallgatva a hideg futkározik a hátamon.
Lőrincz Adrienn (32, Kisudvarnok) egészségügyi középiskolát végzett. Két kislány édesanyja (5 és 7 évesek). Ausztriában dolgozik egy idősotthonban. A Lélekgyógyító Alapítványnál pszichológiai konzulens.
Adrienn elvált, két szép kislánya van. Megismerkedett valakivel, hitt a szép szavaknak: s ezzel kezdetét vette egy hároméves libikóka. A szakirodalom az ilyen viszonyt bántalmazó kapcsolatnak nevezi: az ilyenből az áldozatnak nagyon nehéz kilépni. Adrienn-nek sikerült, története viszont ezzel nem ért véget. Úgy döntött, hogy nem marad csendben. Segít azoknak, akik nem értik, hogy történhet meg velük ilyen szörnyűség. (Hisz annak idején ő sem értette.) A Lélekgyógyító Alapítvány munkatársaként beszélget bántalmazott nőkkel.
– Már volt előtte egy házasságod. Mi történt, hogyan estél bele a csapdába?
– Született két szép kislányunk is a férjemmel. Ma már tudom, hogy minden kapcsolatban vannak mélypontok, és azokon túl lehet lendülni. Ám akkor ezt még nem tudtam. A férjemmel azért szakadt meg a kapcsolatunk, mert már nem éreztem jól magamat a házasságomban, mást akartam, nagyobb változatosságot. Munkát váltottam – mellesleg egészségügyi nővér vagyok –, és az éjszakában, egy bárban kezdtem dolgozni. Az egyik éjjel kigyúrt testű fiatal férfiak rajzottak be, s mivel én is járok edzeni, felkeltették az érdeklődésemet. Az egyikük viccelődni kezdett velem, kedves, kisfiús mosoly ült az arcán, amivel bizalmat ébresztett bennem.
– Ezzel kezdődött?
– Igen. Elkérte a számomat, amin kicsit meglepődtem, mert azonnal közöltem vele, hogy két kislány édesanyja vagyok. Ő erre nyíltan megvallotta, hogy ő bizony nem szeretne gyerekeket. Azt gondoltam, hogy így kuka az egész, nem lesz köztünk semmi, és leeresztettem a védőpajzsomat. Aztán mégis felhívott. Találkozgatni kezdtünk.
Lélekgyógyító Alapítvány: Szlovákia magyarlakta területein egyre többen ismerik a szervezetet, sokan adományoznak nekik ruhát, bútort. Dunaszerdahelytől indulva Mátyusföldig egyre több helyen működik gyűjtőpontjuk. Az Ember az emberért Polgári Társulás a Lélekgyógyító Alapítvány felvidéki társszervezeteként működik (lelekgyogyito.eu) – náluk segít be Adrienn. A Társulás tevékenységét a Facebookon követhetjük nyomon.
– Hogy rendezted el magadban, hogy nem lesz közös jövőtök?
– Azt mondtam magamban, hogy nem apukát keresek a lányaimnak, hiszen nekik már van édesapjuk, aki törődik velük. A kedves, sármos férfit láttam benne. Pedig már az elején voltak fura megnyilvánulásai. Számon kért, ha az üzeneteire nem válaszoltam azonnal. Hiába bizonygattam, hogy a lányokat altattam, s közben engem is elnyomott az álom.
– Nem fogtál gyanút?
– Megfordult a fejemben, hogy nem megy ez együtt. Ám jött a manipulálás, a kisfiús fintor, az udvarlás, az érzelmi lehengerlés. Levett vele a lábamról: egy pár lettünk. Mert mire vágyik egy nő? Hogy a férfi csak őt imádja, őt akarja. Ő pedig elmondta, hogy nem tud nélkülem élni, hozzám bújt, megdicsért, hogy milyen jó az illatom. Akkor sem szólalt meg bennem a vészcsengő, mikor féltékenykedni kezdett. Még imponált is vele. Aztán történt még egy incidens, megint elmaradtam a válaszadással az üzenetére, mert éppen vezettem – erre vádaskodni kezdett, hogy biztosan ott ült mellettem valaki, valljam be. S elkezdődtek a véget nem érő veszekedések. Számomra is hihetetlen, de olyan jól működött a bűntudatkeltése, hogy utána már csak arra fókuszáltam, hogy mindig velem legyen a mobil, hogy időben tudjak válaszolni az üzeneteire. Ismertem a napirendjét, mikor edz, mikor alszik, mikor dolgozik. Azt gondoltam, megpróbálok majd alkalmazkodni hozzá, s akkor minden rendben lesz.
– Nem vetted észre, hogy ezzel tart sakkban? Hogy valami nem jó történik?
– Ráültetett egy érzelmi hullámvasútra. Mikor már azt hittem, hogy végre egy kicsit nyugi van, megint ledobta a bombát, és repült minden. Hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, mindig volt valami, ami nem tetszett neki. Ki lájkolt, miért lájkolt, miért tettem fel magamról ilyen vagy olyan képet – akár x évvel ezelőtt, mikor még nem is ismertük egymást. Töröld le, tiltsd le! Én meg csak magyaráztam a bizonyítványomat. A kisfiú kifordult magából, vadállattá változott.
– Miért voltál mégis vele? Gondolom, ezt mások is megkérdezték...
– Nem tudom megmondani. Függtem tőle. A feszültséget hirtelen megbocsájtás követte, kedvességek. Magához kötött a kiszámíthatatlanságával – amúgy ezt hívják traumatikus kötődésnek. Minden ilyen cirkusz oxitocint* szabadított fel az agyamban. (* Oxitocin: kapcsolati hormonnak is nevezik.) Nem hozzá kötődtem, hanem ahhoz a képhez, amilyen a jobb pillanataiban volt. Ma már tudom ezt. Mikor besokalltam, hogy elég, elmegyek, mindent megígért, örök szerelmet, hogy visszacsalogasson a kalitkába. Mesteri játékos volt. A bántások után elhalmozott a szeretetével, sőt, megajándékozott. Pedig nem számított neki az ünnep, a születésnap. Én imádtam az ünnepeket, karácsony közeledtével mindig lázban égtem, de ő leszólta az igyekezetemet. Többször próbáltam szakítani vele. Megszámlálni nem tudom, hányszor, aztán mégis adtam neki egy utolsó esélyt. Aztán még egy végsőt – s lassan elvesztettem a realitásérzékemet.
– Mi volt az, amivel ilyenkor meg tudott nyerni?
– Mikor már minden aduászát bevetette, ám én kötöttem az ebet a karóhoz, akkor azzal jött, hogy mennyire hiányoznak neki a lányok. Pedig nemigen szerette, mikor körülötte zavarogtak vagy játszottak. Könnyes szemmel könyörgött, sírt, mint egy árva kisfiú. Ma már tudom, hogy nem is velük volt baja: hanem azzal, hogy nem tudtam CSAK ővele foglalkozni. Tudni kell, hogy a szüleivel élt, én pedig a lányokat hetes váltásban neveltem az exemmel. Ez azt jelentette, hogy sokszor magammal vittem őket hozzájuk. A többi ember csak annyit látott, hogy ő egy nagyra nőtt gyermek, anyuci kicsi fia. Otthon lakik, anyuka kiszolgálja, főz, mos, takarít rá. Végül kerestem magunknak egy lakást.
Azon volt, hogy legyen közös profilunk. Csak ő és én! Meg akarta mutatni ország-világnak, hogy nem tud nélkülem élni. Döbbenetes volt, amikor rájöttem, hogy ő egyszerűen fél. Attól fél, hogy társ nélkül marad. Ez volt az ő legnagyobb félelme.
– Eszerint együtt is éltetek?
– Csak rövid ideig éltünk együtt. A végén már nem engedett ki egyedül a lakásból, a lányokkal jártam bevásárolni. A teljes elszigetelésemre törekedett, amihez különböző kínzó praktikák társultak.
– Itt mire gondolsz?
– Ott volt például a csenddel verés. Nem szólt hozzám, én pedig egy nagy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, aki arra sem méltó, hogy szóljanak hozzá. A szexet békülésre, de büntetésre is használta. Senki nem tudta, hogy az együttlét alatt elájulok, úgy fojtogat. Mindig készen kellett állnom a szexre. Nem volt érdekes, hogy nekem fáj, vagy nem szeretném. Egyszer kijelentettem, hogy elég ebből, kimegyek a lányokkal, nem bírom már a négy fal között. Jó nagy veszekedés lett belőle, az autópályán ért utol a hívása, hogy úton van, velünk jön. Fenyegetően beszélt, nem hagyott kiutat.
– S te sem láttad a kiutat.
– Teljesen össze voltam zavarodva. Időközben megléptem a legnagyobbat, mert sejtettem, hogy kis lépéssel nem jutok túl a szakadékon: elköltöztem. Azt hittem, ezzel véglegesen vége lesz, de nem. Csak olaj volt a tűzre. Kijelentette, hogy a munkába járásom csak ürügy, azalatt csalom meg. Egyszer hazaúton viharba kerültem, kénytelen voltam leállni. Küldtem neki egy videót, hogy ítéletidő van, késni fogok. Nem hitte el, leüvöltött. Fizikailag is bántott. Mindig talált rá magyarázatot: egyszer például lelassult az internetkapcsolat, mert én is rácsatlakoztam a hálózatra. Hatalmas veszekedés lett belőle, a végén felkaptam a táskámat, és kirohantam az ajtón. Utánam futott, és hozzávágott az autóhoz. Máskor majdnem ránk törte az ajtót, mert nem engedtem be. Vagy meggyanúsított, hogy megcsalom az exemmel. A volt férjem feljött pár percre, hogy átadja a lányokat. Pechemre pont akkor hívott. Kis idő múlva berontott, és a fejemhez vágta a kulcscsomóját. A lányok végignézték az egész jelenetet.
– Ettől nem rettentél meg? Hogy mi lesz a gyerekek lelki épségével?
– Akkor már tehetetlen báb voltam. Viszont visszatértem az egészségügybe, egy szociális otthonban kezdtem dolgozni – s ezzel elindult bennem valami. Jó közösségbe kerültem, sokat beszélgettünk. Kezdett feloszlani az agyamról a szürke köd. Aztán egy nap megérett bennem az elhatározás: végleg becsuktam előtte az ajtót. Sírt, esküdözött, könyörgött. Minden csepp erőmre szükség volt, hogy ellenálljak neki, mert akkor még nagyon gyenge voltam. Iszonyú volt, mert tovább zaklatott, küldözgette az üzeneteit. A végén pánikrohamaim lettek. Olyan voltam, mint a drogos, akinek elvonási tünetei vannak. Hatalmas űrt éreztem ott legbelül – hiába tudtam az agyammal, hogy csak így tudom megmenteni a gyerekeimet.
– Mi segít ilyenkor? Mi segített át ezen az időszakon?
– Lassan gyógyultam, mint egy drogfüggő. Kineziológushoz fordultam, aki azzal kezdte, hogy mondjak neki öt jó dolgot magamról. Egyet sem tudtam mondani. Ez mutatta, hogy milyen állapotba kerültem a három év alatt. Az akkori fotókon a kislányaim nem mosolyognak, s rólam is sugárzik a reményvesztettség. Nagy traumán estek át, de sajnos már nem tudom visszacsinálni.
– Senki nem volt, akitől segítséget kérhettél volna? Nem mondtad el a szüleidnek, barátaidnak, hogy mi történik veled?
– Nem tudtam erről senkivel sem beszélni. Akinek próbáltam elmagyarázni, hogy mit érzek, mind azt mondta: Hagyd ott! Igen ám, de hogyan? Nem voltam rá képes, nem volt rá benső lehetőségem. Ezért inkább nem mondtam semmit. A családomnak sem.
Oscar-díjas alakítást nyújtott, sírt, könyörgött, mikor végérvényesen szakítottam vele. S utána sem hagyott békén. Leskelődött a házunknál – nem egyszer, sokszor. Megfigyelt. Felkereste azt, aki lájkolni merészelte a képemet a Facebookon. Az az ember az életben nem látott engem, soha nem is találkoztunk.
– Ezért szeretnél most segíteni a bántalmazott nőknek? Akár csak azzal, hogy meghallgatod őket...
– Igen. Egészségügyben dolgozom, empatikus embernek érzem magam, így jutottam arra a gondolatra, hogy segíteni akarok a többi, hasonló helyzetben élő nőnek. Így kerültem a Lélekgyógyító Alapítványhoz. Akikkel beszélgetek, érzik, hogy sorstárs vagyok. Én ugyanis tudom, hogy miről beszélnek. Úristen, pont ez az, amit érzek! Nagyon sokszor visszahallom ezt. Minden bántalmazó kapcsolatnak egyforma a dinamikája, csak apró különbségek vannak. Megértettem, hogy én azért akartam megfelelni a barátomnak, mert gyerekkoromban ugyanilyen volt a viszonyom az anyukámmal. Az egész családnak arra kellett törekedni, hogy neki legyen jó. Semmi más nem számított.
– Mi a te feladatod pszichológiai konzulensként az Alapítványnál?
– Szeretném a visszakapott életörömömet átadni másoknak is. Azok a nők és férfiak keresnek meg, akik nem érzik jól magukat a saját életükben. Az ember sokszor fogalmatlan, nem tudja megfogalmazni, hogy mi a baj. Én nem ítélkezem, még csak tanácsot sem adok. Viszont a jelentkező teret kap, hogy kibeszélje magából azt, amit eddig senkivel nem tudott megosztani. Velem azért megy, mert én ismerem, hiszen én is benne voltam. Egyszerűen hangzik, hogy „beszéld meg valakivel”, hiszen ott a család, szülők, barátnő. Azok a dinamikák, amelyek a kapcsolati erőszakban jelen vannak, a kívülálló számára értelmezhetetlenek. Egy csúnya játék részesei vagyunk, a bántalmazó aláássa az áldozat önbizalmát, elszigeteli a környezetétől, a teljes kilátástalanságba hajszolhatja. Időközben belemélyedtem a bántalmazó kapcsolatok pszichológiai hátterébe.
– Mi lenne a végső üzeneted azoknak, akik ezt a cikket elolvassák?
– Az én elérhetőségem megtalálható az alapítványi weboldalunkon – a lelekgyogyito.eu-n. Aki magára ismer, akinek segítségre volna szüksége, az itt felveheti velem a kapcsolatot.
