A szelfi a porba ránthatja az önértékelésünket. Napi húsz perc a közösségi oldalakon elegendő ahhoz, hogy az ember elkezdjen szorongani, hisz csak összehasonlítgatja magát az ismerőseivel, akik mind jobban néznek ki, mint ő. Igazából félünk. Mert ha nem lájkolnak, akkor az azt jelenti, hogy nem vagyunk fontosak. Senkik vagyunk. Minél inkább szelfizünk, annál rosszabb lesz az önértékelésünk, és ezért még inkább posztolunk, hátha mégis kapunk lájkokat.

Csak Szlovákiában közel kétmillió felhasználót számlál a Facebook, s akkor még nem beszéltünk az Instagramról – a tizenévesek pedig átvonultak a Tik-Tokra. Hihetetlen, de rengeteg ember csetel, lájkol és oszt meg naponta állapotokat, fényképeket a „Bemutatom az életem“ témában. Ki szerez több lájkot: a tengerparti partizás vagy a cukis kiskutya a retikülben, esetleg a szundító kisbaba az autósülésben?

facebookos-kezdo.jpg

A negyvenes korosztályhoz tartozom, az én terepem igazából a Facebook. Most is, miközben írok, rengeteg „értékes” információhoz jutok ismerőseim jóvoltából. Például Tibi atya (egy kitalált személy) bölcsességeihez; megtudom, hogy ki hogyan és mitől fogyott le; hogy a szomszéd Teri néni unokája mit visel; hogy az egyik barátnőmnek szülinapja volt, és új komódot kapott a Family Marketből. Nem is mesélte, pedig tegnapelőtt egy órát bájcsevegtünk, írogattunk egymásnak. Na, most aztán jól felhúztam magam, pedig nem kellett volna.

Szerelem, szerelem…

A facebookozókat – kicsit sarkítva – két csoportra lehetne osztani: a csendes megfigyelőkre (ide tartozom én) és az énközpontú dumagépekre. Ők általában a való életben szürke kis egerek, és nemigen nyitogatják a szájukat. Bezzeg a Facebookos-csoportokban! Persze, az ő szemszögükből a sunyi kis megfigyelők a gyanúsak. Na de mindent lehet mértékkel csinálni, a megfigyelést és a kitárulkozást is.

De, ugye, a langyosakat még a jóistenke se szereti.... Szandrát a szomszéd lépcsőházból se ilyen (puha) fából faragták. Mindent – még azt is, amit nem akarunk róla tudni! – elénk tálal az oldalán. Megtudhattuk, hogy találkozott a nagy Ő-vel, és ebben és ebben az étteremben vacsoráznak éppen. Aztán szerelmes dalok árasztották el a Facebookot, majd a következő információ: Szandra Velencébe utazott Patrikkal. Ezt fotóillusztrációk követték. Csaknem sokkos állapotba kerültünk, amikor Szandra újabb hírt tett fel az eljegyzéséről, majd a gyűrű képét is megosztotta. Élénk vitát generált a kép alatt arról, hogy mitől annyira szép és tökéletes az ő gyűrűje és vőlegénye. Már éppen megnyugodtam, hogy Szandra révbe ért, és már csak az esküvői fotókat vártam, amikor egyszerre mindent törölt az adatlapjáról. Mondanom sem kell, ezután senki sem merte megkérdezni, hogy mikor lesz az esküvő? Ha nem jött össze, hát nem jött össze: mással is megtörtént már.

Csak azt nem értem, miért kellett ország-világ előtt kiteregetni az egészet. Jó, Szandra szeret mindent megdumálni, átrágni. Na de akkor a szakításról miért nem írt egy sort sem? Pedig de szép vigasztaló kommenteket kapott volna!

A Facebook-jelenség

A nagynevű pszichológusok azt mondják, hogy az emberek általában hétköznapi dolgokat osztanak meg. (Nos, szerintem nem ismerik az én ismerőseimet, mert csak látom, hogy mit főztek aznap ebédre, vagy milyen tornacipőt vettek a gyereknek.) A szakemberek a közösségi oldalt az exhibicionizmus, a magamutogatás táptalajának tartják. Ha a valódi életben valami nagy dobásra készülünk, százszor is meggondoljuk, hogyan fog ez lecsengeni a környezetünkben. A virtuális világban semmi sem gátol minket az önkiterjesztésben. Ha mégis rosszul sülne el a posztunk, legfeljebb töröljük. Másképpen éljük meg a kritikát szemtől szemben, mint a Facebook-oldalunkon. Az utóbbinak nincs tétje.

A szakember tanácsa: a legfontosabb, hogy meghúzzuk a határokat. Jelöljük ki, mit nem teszünk nyilvánossá és mi az, ami még a megosztható kategóriába tartozik. Ha valaki minden lépéséről kényszeresen beszámol, az már inkább a pszichés kényszerek körébe tartozik. Azok, akik hetente többször is profilképet változtatnak, narcisztikus személyiségek.

hirlevel_web_banner_1_70.jpg

A csendes megfigyelő profiljának titkait is kifürkészhetjük: hol született, hol dolgozik, kik a családtagjai, merre járt a nagyvilágban, milyen könyveket, zenéket szeret, milyen csoportokhoz csatlakozott. Ilyen módon kifigyelhetjük, hogy az amúgy eléggé savanyú szomszéd, aki még köszönni sem szokott, szintén nagy Cipő-rajongó. (Ki hitte volna!)

Ez az Én életem

Titkolózhatunk, ahogy csak akarunk, de jaj nekünk, ha egy kedves ismerősünk bejelöl minket egy régi tablóképen. Kiderül például, hogy hány évesek vagyunk – meg az is, hogy nem voltunk mindig ilyen divatosak, sikeresek, mint amilyennek most látszani szeretnénk... Az emberi kíváncsiság igencsak természetes tulajdonság. Kezet a szívre: ki nem szokott idegenek oldalain nézelődni? Ez nem baj, mert a Facebookon nem idegenek vannak fenn, hanem a jövőbeli munkatársaink, üzleti partnereink, főnökünk vagy alkalmazottunk, szóval, csupa ismerősjelölt.

Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója azt mondta, hogy ez a közösségi háló összeköt minden embert. Az a bökkenő, hogy nemcsak összeköt, de meg is oszt minket. Manapság egyre fertelmesebben.

Mert mit is csinálunk? Mindent felrakunk rá, amivel dicsekedni lehet. Az egyik dicsekszik, a másik irigykedik. A szülők felteszik az apróságok képeit, a nem szülőknek meg az agyára megy a rengeteg bébifotó. Az első ultrahangos képen szinte még semmi sem látszik, ám azonnal jön pár tucat kép a pocakból és a pocakról. Aztán jön a fényképes tudósítás a szülészetről. Pár perccel a szülés után már megtudhatjuk a megszületett gyerek nevét, súlyát és hosszát. Újabb fotón az első séta babakocsival, az első mosoly, első fogak, elindul a gyerek, első születésnap. Erre támadásba lendül az ellentábor: megosztja a tengerparti fotóit, meg ahogy egy hotel bárjában koktélozik a haverokkal és a világ legjobb nőivel meg pasijaival. (A kisgyerekes barátnak vagy barinőnek erre bezzeg nem telik!). Ez aztán az édes élet! Ki járt jobban, kérdezhetjük.

Csak nem kérdezzük, mert a képek semmit nem mondanak el arról, hogy mi történik igazán két ember között a bezárt szobában – és soha nem tudhatjuk, még a válóperes bíró sem, hogy kinek volt nagyobb része a kapcsolat tönkretételében. Megmérgezi az életünket, mint a túlzásba vitt alkohol. Ehhez még csak ki sem kell bújni a pihepuha ágyikóból, elég, ha éjjelre is bekapcsolva hagyjuk az okostelefont. Sőt, még nappal sem kell kibújni az ágyból: akkor is képben leszünk. Éppen ezért kutatják annyian a Facebook-hatást. Egyesek szerint a közösségi oldal pozitív hatást gyakorol szociális képességeinkre. Barátokat szerzünk itt és barátságokat kötünk közös érdeklődésű emberekkel. A Facebook jó szolga, mert olyan jó weboldalakat lehet rajta olvasni (ingyen), mint az Új Nő.

Mások szerint a depresszió és a szorongás egyenes arányban növekszik a Facebook használatával. A negatív önértékelést megerősítik a csili-vili posztok. Mert akinek nincs aranyos kisgyermeke, fotogén törpenyula (csivavája, menyétje, patkánya vagy legalább egy guppija) – és még csak bio mangalicakolbászos rakott krumplit sem evett ebédre, bizony azt érzi, hogy értéktelen. A többiek, az online képeskönyv boldog lakói, sokkal sikeresebbek, vonzóbbak és barátságosabbak nála.

emotikonok-nyelven.jpg

Természet adta tulajdonság, hogy szeretjük összehasonlítgatni magunkat másokkal. Ez mindig is így volt – és a Facebook tálcán szervírozza elénk a másik ember életét. Akinek nincs rendben az önbizalma, az ma a poklok poklát kénytelen megélni. Az emberek ugyanis szeretik magukat és az életüket felfelé stilizálni, megszépíteni. Senki sem oszt meg magáról előnytelen fotókat, hisz az alkalmazások kisimítják a ráncokat. Ettől olyan sugárzóan gyönyörű mindenki a képeken. Nagy a kísértés, hogy a Facebookon hamis képet alakítsunk ki magunkról – azzal, hogy nem írunk egészen igazat! Ám ne feledjük: az életben sem nyílunk meg mindenki számára. Ellenben természetes vágyunk, hogy a sikereinket megosszuk másokkal.

Az online élet szabályai

Eleinte igen rendezetlenül indult meg a véleménycsere. Sokan jól kiosztották a főnöküket meg a vezetőséget a Facebook-on, mígnem végül elvesztették az állásukat. Az ilyen gyerekbetegségekből már régen kinőtt a Facebook. Mára körvonalazódtak a közösségi háló etikettjének szabályai. Ki ne látott volna már online szakítást, mikor a „kapcsolatban” megjelölés hirtelen átváltozik „egyedülálló”-ra. Majd az exek nyilvános posztokat küldenek egymásnak, a fejünk felett üzengetve. ( "Nagyon nagy tévedésben vagy, ha úgy gondolod, hogy attól, hogy te vetted ki először a „kapcsolatban”-t a profilodból, még nem én szakítottam veled!")

 Az ilyen megnyilvánulások igencsak szórakoztatóak. A Facebook összességében éppen olyan, akárcsak a tűz: kiváló szolga, de cudar úr. Kitűnő szolga például, ha nincs módunk leülni egy kávé mellett megbeszélni életünk folyását. (Manapság, sjanos, nincs módunk erre.)  Ha valaki megbetegszik, a Facebook segítségével kapcsolatban tud maradni az ismerőseivel. Senki sem szeretné elkapni a koronavírust, ellenben szívesen csetel a beteggel, küld neki gyógyító zenét.

Segítség, lehetetlen egy jó fotót készíteni a törpenyulamról! Az átlagfelhasználó 150 ismerősével általában huszonöt különböző posztot oszt meg. Emellett vannak, akik ezernél is több ismerőssel rendelkeznek, és órák hosszat olvasgathatnánk megosztásaikat. Az okostelefonok mellett nem nagy mutatvány állandóan készenlétben lenni. Az online állapot olyan, mint a drog: függőséghez vezet!

Fontos, hogy az oldalunk minket szolgáljon! Ha érdekes ismerőseink vannak, akik értelmes dolgokat osztanak meg: akkor a Facebook komoly ismeretek forrása lehet. Persze, a politikai diskurzusok igencsak megritkítják a barátok sorát. Egyre türelmetlenebbek vagyunk egymással szemben – amit soha nem mondanánk a másik képébe szemtől szemben, a kommentháborúk során megtesszük. Trollkodunk, káromkodunk és gazemberkedünk. Aki mindent megoszt és kommentál, az ne csodálkozzon, ha sokan törlik őket a barátok sorából. (Vagy azért, mert nem értenek egyet vele szinte semmiben, vagy nem akarják minduntalan az ő véleményét látni az üzenőfalukon).

Ha valakinek elege van abból, hogy a drága idejét a Facebookra pazarolja, és már neurotikus a vírusigenlők és vírustagadók párbajától, akkor egész egyszerűen lépjen ki az oldalról. Manapság ezt facebookos öngyilkosságnak nevezik. Akinek nem hiányzik a kék alapon világító fehér F betű, az nyugodtan törölheti a profilját, és csak annyi a teendő, hogy tizennégy napon át nem megy fel a Facebookra. Micsoda megkönnyebbülés!

Plusz: Az Új Nőt akkor is megtalálja a kedves olvasó, ha már nem jár fel a Facebook-ra – elég a www.ujno.sk oldalra rákattintani. Tudják, milyen szép képes a felületünk? A Facebook-ról ez soha nem látható, mert csak a posztot nézik meg!
Az igazi Új Nő a weboldalon ismerhető meg!

Varga Klára