„Ez a virágtál milyen stílusú? Formája? Hogyan néz ki a Hogarth-ív?” – A tanárnő kérdez, a diákok megszeppenve keresik a választ valahol a tudatuk mélyén. – „Sokszor volt róla szó, ki emlékszik valamire? Ágika, a te virágtálad milyen?” – „Talán paralel? Nem, nem, vonalas dekoratív” – javítja ki magát Ágika. „Annak kéne lenni, de látszódnak a növények szárai? – feddi meg a tanárnő. – Nem igazán, még tűzzél bele vastagabb szárú zöldeket.” Ágika serénykedik, míg a többiek is megpróbálják beazonosítani a saját műveiket. Mutatom Ágikának, hogy szuper az alkotása, nagyon szép lett a virágtálja.
Gyakorlatoznak a virágkötő szakos diákok. Serénykednek, javítanak, még szebbé varázsolják a virágtálakat. Minden tudásukat beleadják. Ez egy tipikus iskolai jelenet, ugye? Azzal a kis (de tényleg csak kicsi) széljegyzettel, hogy Ágika 77 éves, és a diákok többsége ötven feletti. A Karvai Szakközépiskola felnőttképzésén veszünk részt, virágkötőnek tanulunk. Kíváncsi voltam, mi visz rá egy réges-rég nyugdíjas hölgyet, hogy tanulásra adja a fejét, ezért megkérdeztem tőle. (Fotó: Cséfalvay Á. András)
– Ágika, hogyan született az a döntés, hogy jelentkezel erre a szakképzésre?
– Nagyon prózai oka van: rábeszélt a lányom. (Enikő az édesanyja osztálytársa, és a karvai iskola tanára.) De tulajdonképpen nem kellett nagy rábeszélés, mert a virágokat mindig is szerettem. Már jó ideje az internetről nézem ki az ötleteket, és már az iskola előtt készítgettem virágcsokrot, koszorút, mikor mi kellett. Az utóbbi időben nem vettem semmit virágüzletben, a kertem tavasztól őszig tele van virágokkal, azokat használtam fel az alkotásaimhoz. A kézműveskedés soha nem állt távol tőlem. Paverpol technikával is készítek vázákat. Rendeltem ragasztót, és megtanultam, hogyan kell. Végül is ezért volt engem könnyű rábeszélni, mert szerettem volna e téren még fejlődni.
Non scholae, sed vitae discimus: Seneca római filozófus híres gondolata, melynek jelentése: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk”.
– Milyen területen dolgoztál a nyugdíjaztatásodig?
– Pedagógus vagyok, magyar–német szakos. Olyan jól jött ki, hogy húsz évig tanítottam magyar nyelvet és irodalmat alapiskolában, majd húsz évet szakközépiskolában német nyelvet. Mindkettőt szerettem. Mit mondjak, az azért elkeserítő számomra, hogy amikor én tanítottam a szakközépiskolában, majd 800 diákunk volt. Mondanom sem kell, hogy ez ma már nincs így. Drasztikusan lecsökkent a diáklétszám. Bár boldogan lettem nyugdíjas, de az élet nem állt meg számomra. Még hét évig Bécsbe jártam ápolni egy arab családban a magatehetetlen nagymamát. Megismertem a kultúrájukat, a rengeteg különleges ételüket. Egyébként is nagy utazó voltam, a párommal bejártuk a fél világot. Most már azért nyugodtabb az életem, egyedül maradtam.
– Mivel telnek manapság a napjaid?
– Aktív csemadokos vagyok, évek óta a vezetőségben dolgozom. Pár évvel ezelőtt összeállítottam az udvardi Csemadok történetének 70 évét, szép kis kiadvány született belőle. Rengeteg kutatás előzte meg az írást, könyvtárakba jártam. A Krónikáért is én felelek. Voltunk egyébként Vértesszőlőn az Orbán-napi ünnepségen is, nagyon jól sikerült. Megvendégelték az egész csapatot, s az összetartozás ünnepére pedig ők jöttek hozzánk. A csoportjaink fellépnek itt is,ott is – kellenek ezek az összejövetelek, hogy legyen alkalom ismerkedni, beszélgetni, kimozdulni otthonról. Az örömtánccsoportunkat még nem is említettem! Minden csütörtökön másfél órán keresztül táncolunk, nagyon jót tesz ez a mozgásforma. Az időskori rettegett Alzheimer-kór ellen is hatékony prevenció. Nem csak úgy akármit táncolunk, ez egy kidolgozott metódus, Magyarországon ismertük meg. Szlovákiában talán 3-4 táncoktató van, aki vezethet ilyen csoportot. Jól megizzaszt, de legalább érezzük, hogy élünk, nem? Más községekből is jönnek hozzánk táncolni, olyan jó híre van a csoportunknak.
A Hogarth-ív – más néven S-ív – egy elegáns, dinamikus virágkötészeti forma, amelyet William Hogarth 18. századi angol festőről neveztek el. Lényege a lágyan hullámzó, folyamatos S betű alakú vonalvezetés, amely egyszerre közvetít monumentalitást, kecsességet és aszimmetrikus harmóniát.
– Néha azért nem gondolsz arra, hogy pihenned kéne egy kicsit?
– Nem. Ide figyelj, nemrég töltöttem be a 77. életévemet. Rengetegen kívántak jó egészséget. Remélem, még sokáig egészséges maradok, mert rengeteg mindent tudnék még csinálni. Ezért vigyázok az egészségemre, az egészséges életvitelre. Jól érzem magam, pihenek én, amennyit kell, de még nem akarok leállni. A kert és az udvar is lefoglal, naponta ad munkát, de meg is hálálja a gondoskodást. A kis veteményes mellett annyi szép virágom van, mindig van miben gyönyörködnöm.
– Milyen virágaid vannak?
– Épp most gyönyörűen virágzik a rózsa, itt mindjárt a lépcsőház mellett. Kedvenc színem a sárga, úgyhogy van sárga margarétám meg sárga petúniám is, de van kint a teraszon két piros meg fehér virágú petúnia a zöld futó mellett. Nagyon szépen mutatnak együtt. Ha viszont jön egy viharosabb szél, be kell hoznom a teraszról. A magnóliám sajnos elég rossz helyen van, az idén csak négy virágot hozott. Az orgonám már nagyon öreg szegénykém, negyven éves. 46 éve élünk ebben a házban, emlékszem, amikor ültettem. Vannak még fehér, piros, rózsaszín rózsaloncok, gyönyörűek a margarétáim is, remélem sok virág lesz az idén. Icuka (a tanárunk) tudja, hogy a sárga virág a kedvencem, küldött nekem sárga kánnát, most már nagyon helyesen növekszik. Az őszirózsából van többféle, de van tűzeső és Jézus szíve, vagyis szívvirág is az udvaromban. Aztán van egy bangita, annak hasonló virága van, mint a bodzának. A hortenziáim nagyon szépek, olyan jó érzés rájuk nézni! Szegfűim is vannak, meg csatavirágom, kék és fehér színben. Valahonnét idefújt a szél csillagvirágocskákat meg bakszakállt, azok is megmaradtak. Sajnos a fehér jázminom kifagyott, de hoztam Karváról újat. Innen van az inkaliliom és a babérmeggy is. A gyöngyvirágcserjémet nemrég ültettem, még nem nagy, de remélem megerősödik. Tavaly nagyon megmetszettem a mocsári hibiszkuszt – csak később olvastam, hogy ősszel nem lett volna szabad megmetszeni, csak tavasszal. Remélem, azért kihajt még.
A fenti galériában számos csodás képet látnak Ágika kertjéből
– Visszatérve a diákléthez, hogyan érezted magad ez alatt a két év alatt az iskolában?
– Jaj, hát biztosan sokan gondolnak bolondnak, hogy ilyen korban már minek iskolát végezni. Nekem nagyon tetszett az iskola, a rengeteg szép virág a hatalmas üvegházakban és a sok gyakorlat. Nem is gondolná az ember, mennyi mindenre oda kell figyelni, hogy professzionális munkát adjunk ki a kezünkből. Az elmélet már nehezebben megy (de szerencsére nem csak nekem). Amúgy nem olyan könnyű, meggyűlt vele a bajom, mire képbe kerültem, hogy a virágtálak melyik típusánál hogyan kell elhelyezni a virágokat, mikor kell középpont, mikor nem, mikor tömörebb a formája, mikor lazább.Sokat voltunk ijesztgetve a rázáspróbával, mert azt tanultuk, hogy csak olyan alkotást adhatunk ki a kezünkből, ami kiállja a rázáspróbát. Hát, az első időszakban mindannyiunknál potyogtak ki a zöldek meg a nem jól odaragasztott kiegészítők. De két év után látni a fejlődést, szerintem mindenki nagyon ügyes a csoportból. A CSOPORT. Csupa nagy betűvel, mert nagyon összerázódtunk, hiányozni fognak a csajok.
– Vége az iskolának. Mit fogsz kezdeni most az időddel?
– Biztosan kitalálok majd valami újat. Az egészség a legfontosabb, és hogy a családom (gyerekeim, unokáim) rendben legyen. Megmarad a kirándulás, igaz, már nem messzi tájakra, viszont most készülünk Budapestre megnézni az új Citadellát és a Fiumei úti sírkertet. A színházlátogatás is megmarad, rendszeresen járunk Komáromba, bérletünk van. Persze én is látom, nem is lehet azt nem látni, hogy a korosztályomból egyre többen mennek el, sőt, a fiatalabbak is. Ez az élet rendje. De nem szeretnék negatív lenni. Amíg nyílnak a virágaim, s van minek örülnöm, addig szép az élet.
