Harminc nap, két ország, nyolcszáz kilométer, és mindez gyalog. Idén júliusban megjártam az El Caminót. Mert minden út Santiagóba vezet. A Szent Jakab-út, más néven El Camino a világ egyik legismertebb zarándokútja, amely Santiago de Compostelába vezet. A legenda szerint a város székesegyházában nyugszanak Szent Jakab apostol földi maradványai. A múltban inkább csak a keresztény zarándokok adták rá a fejüket, s keltek útra. Ma már ezrével akadnak, akik nem hívők, mégis valamiféle önmegismerést várnak a zarándokúttól.
Mi a legismertebb útvonalat választottuk, azaz a francia utat, amely csaknem nyolcszáz kilométeres. Kiindulópontja Saint-Jean-Pied-de-Port. Ez a francia kisváros a spanyol határnál, a Pireneusok lábánál fekszik.
Az útvonalat egyébként nagyon könnyű követni, mivel gondosan jelölve van minden elágazás, a városokban és a pusztában is. Mindenütt ott virít az ember szeme előtt a sárga nyíl, amelyet követni kell, és a fésűskagyló, amely az egyik legfőbb zarándokszimbólum. Egy legenda szerint az egyik első zarándokot rablótámadás érte a tengerpart közelében, és ijedtében a vízbe menekült, ahol fésűskagylók mentették meg az életét.
Miért is akartam útra kelni? Nem tudom pontosan megmondani. Régi vágyam volt. A sors ajándéka, hogy találkoztam Dáviddal, jókor és jó időben, és neki is régi vágya volt ez az út. Még az év elején megvettük a repülőjegyeket, s onnantól már nem volt hátraarc.
Négy tartomány A francia út négy spanyol tartományt érint: Navarra, La Rioja, Kasztília-León, Galícia. Ezek a tartományok a legkülönfélébbek. Hol szőlősök mentén sétáltunk, vagy a végtelen búzamezőkön, nagyvárosokban, illetve a hegyekben. Mindig előre és mindig magasabbra! „Ultreia e Suseia” A szólammal először egy romtemplomban találkoztunk, ahol az éjszakát töltöttük. Egy kanadai srác énekelte, de különösebben nem foglalkoztunk vele. Pár nappal később helybeliektől hallottuk újra a dalt. Ők elmagyarázták, hogy az Ultreia, a fizikai út, amin ELŐRE haladunk zarándokokként Santiago felé. Suseia pedig a spirituális út, amin fölfelé haladunk. Ez a LÉLEK útja.
A SUSEIA HÁROM SZAKASZA A fájdalom Az első valódi találkozás önmagammal a fájdalom volt. Szervezetem szó szerint sokként élte meg a napi harminc kilométert és a tíz kiló súlyt a hátamon. Az első héten azonnal jött pár vízhólyag a talpamon. Utána, a következő héten meg még háromszor annyi. (Borzalmasan rossz cipőt választottam, amit útközben le is cseréltem.) És hólyagokkal a talpunkon már cseppet sem olyan nagy buli a gyaloglás! A legnehezebbek a reggelek voltak, amikor meggyötört lábfejemet újra bele kellett gyömöszölni a cipőbe. Végül megtanultam élvezni az utat, a fájdalom ellenére is. Aztán egy nap (két hét után) arra ébredtem, hogy elmúltak a fájdalmak. Megvoltak a vízhólyagok, ugyanolyan nehéz volt a zsák, de már nem fájt semmi. Sőt, szinte észre sem vettük, hogy zsák van a hátunkon. A befelé fordulás A Pireneusok meredek emelkedői és lejtői után „többnapos” síkságra érkeztünk. Volt olyan nap, amikor még egy kúttal sem találkoztunk. Szerencsére a helybéliek felkészítettek a „spanyol” pusztára. És a kalap valóban életmentő volt a napszúrás ellen! Sok olyan falun, tanyán haladtunk keresztül, amelyeket ma már csak a zarándokok tartanak fenn. Jellemzőek voltak a sárból és szalmából épült házak. A monoton táj akarva-akaratlanul is befelé fordulásra késztetett. Bár mi gyakran beszélgettünk, és meséltünk is egymásnak.
Sokan úgy tartják, hogy a zarándoklat lényege az egyedüllét. Fontos, hogy az ember egyedül tegye meg az utat. Otthon mi is megbeszéltük, hogy majd lesz egy nap, amikor különválunk. Az ötödik napon kicsit félve megkérdeztem Dávidtól, hogy szeretne-e egy ilyen napot. Én már biztosan tudtam, hogy nem. Ő sem akarta, így végig együtt maradtunk, a pusztában is, kettős magányban. A béke Ami ez után következett, felüdülés volt minden szempontból. A táj mintha csak a belső békénket vetítette volna ki a világra. Az eukaliptuszerdők a kedvenceimmé váltak: életemben nem éreztem olyan tiszta levegőt, mint amit ezek a fák lélegeztek ki. Elérkeztünk a JUTALOM szakaszba. Ez volt az út harmadik fejezete, és rádöbbentem, hogy már nem is akarok beérni Santiagóba. Nem akarok megérkezni. Ezekben a napokban mindennel megbékéltünk, és teljesen felvettük az út ritmusát. A nappal keltünk, és vele tértünk nyugovóra.
A legnagyobb próbatétel a hatalmas a tömeg volt az utolsó száz kilométeren. Spanyolországban ugyanis elterjedt, hogy száz kilométer után már kap a zarándok egy oklevelet. S aki beírja az önéletrajzába, hogy megjárta az El Caminót, az könnyebben kap munkát. A tömegnek köszönhetően az utolsó napokban megtelt az összes zarándokszállás, ezért a helyi tornatermekben szállásoltak el minket. Nem mintha bántuk volna: ekkorra már semmi sem számított.
Nemzetek találkozása Nagy szeretettel gondolok vissza az emberekre, akikkel az úton megismerkedtünk. Legalább ugyanakkora hatással voltak ránk, mint a táj vagy az út. A zarándokszállásokon (alberque donativo) néha közös vacsorákat rendeztek. Itt találkozhattunk olyanokkal, akik nálunk jóval több kilométert gyalogoltak. Sőt, egyenesen otthonról kezdték a gyaloglást... Ilyen volt az egyik francia, Daniel és az ő szamara, le Roi (A Király). Ők a szülőfalujukból indultak, és tíz nappal előbb kezdték a gyaloglást, mint mi.
Találkoztunk svájciakkal is, Andreával és Ivonnal, akik szintén hazulról gyalogoltak. Ők nemcsak a Pireneusokat, de az Alpokat is meghódították. Robert, a „konszolidált” londoni nyugdíjas februárban indult útnak, sátorral a hátán, és nagykabátban. Ahogy melegedett az idő, úgy küldte haza postán a felesleges holmit. Szinte egy napon értünk be Santiagóba, és a nagy kavalkádban ismét egymásba botlottunk. Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlünk: „Jövő februárban újra elindulok.” Érdekes volt a két fiú is Tajvanból és Hongkongból. Lenyűgözött bennünket, hogy milyen szeretettel beszéltek a hazájukról, és milyen tisztelettel viselkedtek más kultúrákkal szemben. Különben is: itt nem léteztek különbségek az emberek között. Túlzás nélkül: mindenki egyenlő volt. Mindannyian zarándokok voltunk, és más nem számított. Mind közül a legkülönlegesebb az a francia srác volt, aki már két éve gyalogolt. Legyalogolta oda-vissza a Santiago és Jeruzsálem közti utat. Soha nem kérdeztük meg tőle, hogy miért, ahogy másoktól sem. Azt azért elmondta, hogy nem marad sokáig otthon. Misszionárius lesz Afrikában.
Magyarok az úton Rögtön az első nap találkoztunk magyarokkal. Ki kell emelnem Zsófit és az édesapját, Jánost, akikkel pár napig együtt gyalogoltunk. KÖZBEN a világ dolgairól, fafaragásról beszélgettünk – meg a szilvalekvárról. Ők jövőre folytatják az utat. A legnagyobb ajándék, amit tőlük kaptunk, a TÚRABOT volt. Mi ugyanis nem vittünk magunkkal. János kettőt adott nekünk, az egyik út menti bokorból metszette őket. Egy ágat kettévágott, és nemes egyszerűséggel a kezünkbe nyomta. Ezzel gyalogoltuk le az egész utat a „világ végéig”. A világ vége A legtöbb zarándoknak nem Santiagóban ér véget az út. Sokan úgy tartják, hogy a valódi cél: Finisterre. A nagy földrajzi felfedezések előtt úgy hitték, hogy ez a hely a „világ vége”, és innen is kapta a nevét. A zarándokok a világítótorony alatti sziklás részen égetik el a bakancsukat (már ha nem sajnálják). Mi a túrabotunkat hajítottuk az óceánba, majd megnéztük a naplementét. A legenda úgy tartja, hogy aki megteszi a nagy utat, és a világ végén célba ér, az másnap új emberként kel fel.

Santiagóban még elértük a nagymisét, és csuda dolgot láttunk: a világ legnagyobb füstölőjét, a botafumeirót, amelyik a 11. századtól üzemel. Akkoriban a katedrálisban szállásolták el a zarándokokat, és a füstölőt használták a tetvek és betegségek megfékezésére. Ma már csak hetente egyszer használják, és ritka esetekben, csak ha valaki előre megfizeti. Nekünk szerencsénk volt, hogy láthattuk.

TANULSÁG Hogy mi mindre tanított meg az út, nem tudnám megmondani. Mindez csak idővel derül ki majd, lépésről lépésre. Mindenesetre megértettem, hogy nem is olyan fontos beérni abba a bizonyos nagybetűs célba. Az út többet számít: mindaz, ami közben történik, a MOST-ban.

A középkorban szegények és gazdagok, írók és uralkodók – mint Dante vagy Nagy Károly – járták meg az utat.
A végén ott a tanítás: Ne szállj el! Ebből a világból jöttél – és ide kell majd visszatérned. Senki se higgye, hogy Camino arra jó, hogy elmeneküljünk a világ elől. Akár akarod, akár nem – magaddal viszed a sorsod. Azok az emberek, akik itthon zavarnak, ott is megtalálnak. Azok a problémák, amelyeket nem tudsz megoldani, ott is az utadba kerülnek. Magaddal viszed az életedet.
A Camino szimbóluma a fésűskagyló. A hagyomány szerint azért, mert Szent Jakab (Jézus tanítványa) az óceánon át érkezett Hispániába téríteni. „A kagyló a keresztény ember szimbóluma. A kagyló kinyílik az életéhez szükséges táplálék végett, s a bekerülő homokszemeket igazgyönggyé alakítja. Ugyanígy a keresztény ember sem zárkózhat be önmagába csak azért, hogy elkerülje a rosszat és a fájdalmat.”
Szent Jakab sírjának helye évszázadokra feledésbe merült, mígnem egy remetének egy furcsa fény mutatta meg a szent nyughelyét. Santiago ugyanis Szent Jakabot jelent. (A Compostela kifejezés pedig a megtalálás módjára utal: Campus stellae, azaz a csillag mezeje.)

A városokat szmogfelhő jelzi. A szmogot már tíz kilométerről látni lehet, a gyönyörű zöldből ebbe gyalogolunk bele. S benn a városban zsivaj és mocsok fogad, és ihatatlan víz. Itt megérti az ember, mit jelent a tiszta víz. Itthon nem is figyelünk a vízre. Nem gondolunk arra, hogy a víz szerepet játszhat abban, mire vagyunk képesek. Itt, az úton még azt is megérezzük, hogy csapvizet vagy forrásvizet iszunk-e. 

Csenkey Mónika, Éberhard

Új Nő csapata
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Megjártuk az El Caminót
Cookies