Emőke, rossz helyen mész fel a csúszdára. Már megint rosszul csinálod. Mindig mindent rosszul csinálsz!” – szól rá az anyuka a kétéves kislányára. A gyerek (aki korához képest igen ügyesen mászik) vidáman integet. Szerencsére még nem érti anyukája minden szavát…

Egy másik – idősebb – kislány ekkor Emőke anyukája felé fordul: „A tudósok még nem egyeztek meg abban, hogy melyik oldalon kell felmászni a csúszdára” – mondja.  A nő arca lángra gyúl. Kínos csend következik.

mergezo-szavak-kezdo.jpg
(© Святослав Гиндлер)

Zdeňka Šíp Staňková cseh írónő A gyerek is ember című könyvében hatezer felnőtt vallomását gyűjtötte össze. Az emberek kendőzetlen őszinteséggel árulták el, hogyan befolyásolták további életüket a gyerekkori traumák. Nem olyan szörnyűségeket említettek, mint például a szexuális zaklatás, hanem egyszerű mondatokat – olyanokat, amelyek egy életre megsebezték őket. Szerencsére létezik olyan pszichológiai metódus, amellyel bármilyen életkorban felülírhatjuk a gyerekkorban szerzett sérüléseket, maga a terápia azonban rengeteg időt és türelmet igényel.

Nem vagy ügyes, nem szeretlek…

„Lényegében minden felnőttkori probléma gyökerét a gyerekkorban kell keresni. Agyunkat fizikailag is az alakítja, ami gyerekkorunkban történik velünk. Amikor a szülő azt mondja a gyerekének: szeretlek, akkor az agyban a neuronok másképpen kapcsolódnak egymáshoz, mintha azt hallanánk: menj már innen, folyton zaklatsz, nem vagy elég ügyes, nem szeretlek. Az ilyen neuronkapcsolódást nagyon nehéz megváltoztatni, mégis van rá lehetőségünk, hiszen az agyunk képlékeny” – mondja az írónő. Ezt a pszichológus is megerősíti: „A viselkedési minták bekerülnek az idegrendszerbe. A traumákat ki lehet olvasni az agyból. És ez nem mágia! Mindezt a neurofiziológiai kutatások is alátámasztják, de a jó hír az, hogy a rossz minták felülírhatók.”

Staňková a könyvben a saját megéléseiről is beszél: „Azzal az érzéssel nőttem fel, hogy én nem sokat érek, s hogy az életben semmi nem fog sikerülni. Gyerekkoromban az anyám azt éreztette velem, hogy soha nem leszek elég jó, és én el is hittem neki.”

Traumatizált társadalom

Az írónő számára a kezdő lökést azok a kellemetlen élmények adták, amelyeket egy állami óvoda alkalmazottjaként szerzett. Az óvónők viselkedése visszarepítette őt a gyerekkorába, és ennek hatására új nevelési és tanítási módszereket kezdett keresni.

„Eredetileg úgy gondoltam, hogy az iskola a lehető legnagyobb rossz a gyerekek számára. Időpocsékolás.  Azután rájöttem, hogyha otthon minden rendben van, akkor valahogy ki lehet bírni az iskolát is. Nekem, sajnos, se itt, se ott nem volt szerencsém.”

Kis idő múlva érdekelni kezdte egy új oktatási trend, az unschooling, azaz a szabad, személyre szabott oktatás és a gyerekek jogai. A közösségi médiában visszaigazolást talált. Az emberek leírták gyerekkori tapasztalataikat, és elküldték neki: mostanra hatezer történet jutott el hozzá. Mindegyik bizonyítékul szolgált arra, amit eddig csak sejtett: „Egy végletesen traumatizált társadalomban élünk, alig akad valaki, aki elfogadó környezetben nőtt fel.” Az alábbi két történet a hatezer közül többet mond, mint amennyit hallani szeretnénk…

elofizetes_uj_no.png

Csak ne lennél kövér!

„Szép arcod van, csak ne lenne olyan kövér.” Krisztina sokszor hallotta ezt az anyukájától. Elég sokszor ahhoz, hogy serdülőkorában bulimiás legyen. „Evéssel semlegesítettem az érzéseimet, a bánatomat és az érdektelenséget. Csúnyának tartottam magam. A családom gyakran mondogatta, hogy kövér vagyok, de amikor visszanézek magamra a régi fényképeimen, egy szép kislányt látok” – mondja egy kétgyerekes édesanya. „A napjaim úgy teltek, hogy az iskolából hazafelé bementem a cukrászdába, vettem egy süteményt, megettem, és otthon aztán kihánytam. Akkoriban nem tartottam ezt furcsának. Az volt a meggyőződésem, hogy ha kövér leszek, senki sem akar majd barátkozni velem.” Ugyanakkor, a családja csak jót akart neki.

„Talán elcsépelten hangzik, de a legszörnyűbb emlékem egy családi összejövetel a nagyanyámnál. Évfordulót ünnepeltünk, az asztalok roskadoztak a finom ételek és italok alatt, rengeteg vendég volt jelen. Amikor beléptem a szobába, a nagyanyám odajött hozzám kezében egy kistányérral, rajta egy alma meg egy mandarin, és azt mondta: Ez a tied, Kittike. A legrosszabb az volt, hogy senki sem szólt, nem tiltakozott, nem állt mellém.”

Krisztina ilyen családban nőtt fel, és a viselkedésüket normálisnak tartotta. Tudat alatt azonban minél előbb menekülni akart. Először Angliába ment bébiszitternek, utána tanulmányútra Törökországba. „Messzire akartam kerülni ettől a mérgező környezettől. A távolság azonban nem segített. Továbbra is teleettem, majd hánytattam magam. Törökországban nem volt könnyű a helyzetem, mert együtt béreltük a lakást a barátnőmmel. A lakás kicsi volt, és mindig volt ott valaki” – jellemezte a helyzetét Krisztina.

A folytonos hányást nem tudta eltitkolni a többiek előtt, és ott történt meg először, hogy azt mondták neki, ezzel orvoshoz kellene menni.

Áldozat volnék?

Orsi sokáig nem hitte el, hogy családi erőszak áldozata. „A reggeleket szerettem a legjobban. Anyukám elkészítette a kedvenc ételemet, kakaós tésztát vajjal meglocsolva. Nyugodtan fogat moshattam. Anyu féltett, és mindig elkísért az iskolába. Puszit adott, átölelt. De amikor hazamentem az iskolából, egy egészen más anya várt rám. Már volt benne pár féldeci. Akkor könnyen eljárt a keze. Azt mondta, hogy tönkretettem az életét, és ugyanolyan vagyok, mint „ő”, az apám. Amikor megvert, az ablakból kiabáltam segítségért, mert nem volt telefonunk. Kilencéves voltam. A vasúti híd mellett jártam haza, és ma is megrettenek, amikor eszembe jut, hányszor voltak öngyilkos gondolataim.”

Orsi a többéves terápiának köszönhetően már tud beszélni a gyerekkoráról. „A kezelés előtt elveszett voltam, hiszen engem nem kínoztak, nem aláztak meg!” A legnehezebb az volt, hogy meg kellett barátkoznia azzal, hogy ezek a szavak őrá vonatkoznak. „Sokáig azt hittem, hogy nekem nem lesz családom. Ma viszont örülök, hogy van. Jó anya leszek. Nehéz ezt hangosan kimondani, de az leszek” – fejezi be Orsi a vallomását.

Az agy átprogramozása

A történeteket hallgatva szinte sírni támad kedvünk. Ám ezek a nők hosszú évek terápiájának hatására lassan-lassan megszabadulnak gyerekkori traumáiktól. Sok energiát fordítanak a sebek begyógyítására, amiket a szeretteik okoztak nekik.

mergezo-szavak-belso.jpg
(© Святослав Гиндлер)

„Újra át kell élni a gyerekkori traumákat, hogy elkezdődhessen a gyógyulás. Az erős indulatokat ki kell adni magunkból egy olyan felnőttnek, aki elfogad bennünket, nem hagy el a nehéz pillanatokban sem, nem kritizál, nem utasít el, nem vonja kétségbe azt, amit mondunk. Nekem a jelenlegi férjem segített ebben” – mondja Staňková.

„Mindig a feltétel nélküli szeretetet kerestem. A bennem levő elégedetlenséget dühösen kiadom magamból, de közben nem vágyom másra, csak az elfogadásra, ölelésre. Nehéz megkapni ezt attól, akivel éppen veszekszel. Az én férjem azonban ilyen, és én ezt fokozatosan az agyamba véstem mint új információt.  Amikor elégedetlen vagyok, nem veszi rossz néven, nem büntet érte, hanem átölel.  Végül az indulataimat nem kell dühösen közölnöm. Még nem másztam ki a gödörből, de érzem, hogy jó úton haladok.”

Mit adunk tovább?

„A másfél éves kislányom szeret a földön fetrengeni. Talán mérgében. Nehéz megmondani. Hadonászik kezével-lábával, néha a fejét is a földbe veri. Nem tudom, miért teszi, mit akar. A kávéházban vagyunk, a többiek néznek minket. Amikor lehajolok a kislányomhoz, átvillan az agyamon, hogy milyen keskeny a határ az elkényeztetés és a nevelés között.”

„A gyerek agya a születés után is sokáig fejlődik. Hétéves korig az ember nem tudja féken tartani az érzelmeit, és semmit nem tesz készakarva. Ha a gyerek uralkodik magán, azt félelemből teszi, hogy miképpen fog reagálni a felnőtt.  És máris nyitva az út a trauma felé. Az igazat megvallva rettegek amiatt, hogy a lányom mennyi traumát visz majd magával a felnőttkorába. 

Nem vagyok tökéletes, és az ember néha úgy reagál, ahogyan máskor nem tenné. Akár úgy, ahogy az édesanya a játszótéren, vagy ahogy az én anyám reagált. S ha ilyesmi csak ritkán fordul elő, a rossz szavakat talán felülírják a jó szavak – fájdalmas napok, bulimia és öngyilkos gondolatok nélkül.” – zárja szavait az írónő.

Sebző mondatok

  • Menj a szobádba, és akkor gyere vissza, amikor normális leszel.
  • Nem tudom, kitől örökölhetted ezeket a lógó melleket.
  • Mind a kettőnktől csak a rossz tulajdonságokat örökölted.
  • Móni, nagy a feneked.
  • Ne legyél olyan nagyképű, arra még van időd.
  • Kapsz még egyet, hogy legyen miért bőgnöd.
  • Kicsi vagy még ahhoz, hogy depressziós legyél, ezt hagyd meg a felnőtteknek.
  • Ez azért van, mert lusta vagy.
  • Sokat kell tanulnod, mert nem vagy egy agytröszt.
  • Renike, hozd be a mérleget, és mutasd meg a vendégeknek, hány kiló vagy.
  • Olyan a hajad, mint egy szénaboglya. 
  • Ha kövér leszel, senki sem fog szeretni
Varga Klára
Cookies