A legfontosabb, amit gyerekeinknek adhatunk, a gyökerek és szárnyak: hangzik a Goethétől származó idézet. A család életünk legmeghatározóbb közege, a legfontosabb kiscsoportja. Benne formálódik önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunk. Mindaz, ami személyesen jellemzi az embert, a családban alapozódik meg.
Nagy László, a pedológia (gyermektanulmányozás) elindítója a 20. század elején azt mondta mindenkinek, aki gyerekek közelébe került, legyen az óvónő, tanító, tanár, családtag vagy bárki más, hogy a gyereket: „Ismerd meg, hogy jobban szerethesd.” Nagy igazság!
Különbségek
Nincs két egyforma gyerek, édestestvérek esetében sem! Ezt tükrözi saját példám is. Két fiam van. Sem külsőségekben, sem belső tulajdonságaikban nem egyeznek. A nagyobbik fiam, aki első unokaként született, két teljes évig élvezhette a konkurencia nélküli időszakot. Ő volt a mi legelső nevelőnk, türelemre és elfogadásra tanított bennünket. Első gyermekes szülőként rengeteg kétség gyötört, az elején még próbáltam mindenki tanácsának megfelelni, aztán rájöttem: nem más tapasztalataiból kell merítenem. A saját gyerekemet kell elsősorban „kitanulnom”. Mindenki jót akart, de elsősorban a saját gyermekemet kell megismernem, mert ami bevált Tomikánál, nem biztos, hogy beválik Lacikánál, és így tovább.
Általános igazság, hogy amikor először válik szülővé az ember, próbál mindent tökéletesen csinálni (még kellőképpen naiv). A gyerekruhát megfelelő hőfokon mossa, kívül-belül átvasalja (fő a sterilitás), alkalmasnak vélt táblázatok alapján vezeti be a hozzátáplálást, figyeli a hónapok szerinti aktuális mozgásfejlődést, belép a trendi anyacsoportokba, tájékozódik, és előre felkészül mindenre. Az idő múlásával azonban rájön, hogy nem lehet mindent! Felnyílik a szeme, és rádöbben, hogy: tökéletes szülő nem létezik! Amikor az anya már nem másnak, nem a külső tényezőknek akar megfelelni, hanem saját kis családja igényeinek, onnantól kezdve figyel csak igazán a saját gyerekére.
Elfogadtam, hogy az én gyerekem nem jó alvó, éjszakánként kétóránként felkel. Nem emésztettem tovább magam azon, hogy a szomszéd néni unokája, aki ráadásul fiatalabb, bezzeg átalussza az egész éjszakát! Ő egyszerűen ilyen, és kész! Kulináris képességeimet viszont csapnivalónak gondoltam, mert a fiam, ha evésre került a sor, rendre csak azt hajtogatta: NEM.
Ki tudja, meddig marcangoltam volna magamat és őt is a jelenet miatt, ha nem futok bele egy másik anyukába. Ő pedig csak annyit mondott, milyen karakán jellem az én kicsi fiam! Aki annak ellenére, hogy „nyomást” gyakoroltak rá, kitartott a döntése mellett, és nem ment ki a táblához.
Második gyerek, más természet!
Két évvel később aztán megszületett a kistestvér – és ő megint átírt mindent. Kezdte azzal, hogy az elejétől átaludta az éjszakát. Az elejétől (!), pedig ugyanúgy szoptatott baba volt, mint a bátyja. Akinél eleget hallgattam, hogy biztosan a tejem nem elég neki, azért ébred fel éjszaka. A második fiamnak minden ízlett. Hirtelen értelmet nyert a főzőcskézés, végre nem éreztem magam pocsék szakácsnak.
A fiúk külső jegyeikben is eltérnek: az egyik fiú az apjára, a másik rám hasonlít. Ahogy cseperednek, a kettőjük közti differencia csak erősödik. A nagyfiam megfigyelő típus: ha új közösségbe kerül, felméri a terepet, majd kiválasztja a barátait. Kell neki egy kis idő, mire feloldódik. Hihetetlenül kíváncsi, a tudásszomja néha kifog rajtam, gyakran a Wikipédiát hívom segítségül. A másik fiam rontom-bontom típus. Ő az, aki akkor se sír, ha megüti magát, mert a fiúk bátrak! Közösségben rögtön feloldódik, bárkivel barátságot köt.
Régi festők így látták a testvéreket! Fivérek a holland festő, Willem Bartel van der Kooi képén (1813)
Típustan
Vekerdy Tamás boncolgatja Jól szeretni című könyvében, hogy tudod-e, milyen a gyereked. Az én fiaimnak a szeretetnyelve sem azonos. Míg az egyik bújós, s egy-egy csintalanságnál kihasználja szívmelengető mosolyát, addig a másik távolságtartóbb. Nála ki kell várni, mikor vágyik ölelésre, babusgatásra.
Szülőként fontosnak tartom, hogy figyeljük a gyermekünket, mit miért tesz, mi motiválja, esetleg milyen félelmek, vágyak gyötrik – és aszerint bánjunk vele. A legfontosabb, hogy szeressük! De nem kell minden pillanatban vidám légkört teremteni, nem kell mindig móka és kacagás. A gyerek ne kapjon meg mindent! Úgy gondolom, akkor szeretem jól a gyerekem, ha érzi, hogy a szülői szeretetem minden oldalról körbeöleli... Emellett kellően felkészítem arra, hogy időben ki tudjon majd lépni az életbe. Szőjön terveket, küzdjön a céljaiért, mert a „kinti” világ próbára teszi! Neki a saját álmait kell megvalósítania.
Szóval szülőként annyit tehetünk a gyerekünkért, hogy segítjük a bennük lévő értékek kibontakozását.
Elfogadtam, hogy az én gyerekem kétóránként felkel éjszaka. Nem emésztettem tovább magam azon, miért van az, hogy a szomszéd néni unokája bezzeg átalussza az egész éjszakát! Ő egyszerűen ilyen, és kész!
A meg nem rajzolt kör
Életem legfontosabb és legjobb része a gyermekeim terelgetése. Minden szülő vágyik a gyermekével kapcsolatos pozitív visszajelzésre. Kudarcként éltem meg, mikor a hatéves fiam egy óvodai felkészítő órán nem akart a pedagógussal együttműködni. Ott ültem a teremben a többi szülővel egyetemben, és csendben figyeltem a gyerekek megnyilvánulását. Dühös voltam és csalódott, hogy a fiam miért nem tudja azt csinálni, amit a másik nyolc társa, miért nem hajlandó kimenni a táblához, és felrajzolni egy kört. Olyan nagy dolog ez? Ki tudja, meddig marcangoltam volna magamat és őt is a jelenet miatt, ha hazafelé nem futok bele egy másik anyukába. Ő pedig csak annyit mondott, milyen karakán jellem az én kicsi fiam, aki annak ellenére, hogy „nyomást” gyakoroltak reá, nem ment ki a táblához. Már hatévesen kiáll az elhatározása mellett, és senki nem tudja befolyásolni. Hirtelen más szemszögből láttam az eseményeket: igaz, nem dicsértem meg a fiamat a viselkedése miatt, de már nem is éreztem tragédiának a különállását.
Carl Wilhelm Meyer dán művész saját gyermekeit festette meg, amint éppen babákkal játszanak. A kép címe ,,Forgiveness" vagyis Megbocsátás. (1909)
A testvéri kapocs
Saját példámból tudom, mennyire jó dolog, ha az embernek van testvére. Együtt nő fel vele, pajtás vele jóban-rosszban. Fiaim is jó testvérek, mára a legjobb szórakozás számukra a közös játék. Gyakran csak leülök melléjük, és elnézem felhőtlen virgoncságukat. Néha türelmetlen és ideges anya vagyok, de mára megtanultam, hogy a jó anyát nem az különbözteti meg a rossz anyától, hogy a jó anya keveset hibázik. Hanem hogy tanul az elkövetett hibákból! Én mindenesetre próbálok tanulni... Megyek az érzéseim után, így minden sokkal könnyebb.
A legszebb dolog az életben gyermeket adni a világnak! A legtöbb, amit tehetünk egy gyermekért, hogy biztos lelki hátteret és testvért adunk neki. Testvérként sok dolgot megtanulhat, és csodákban lehet része.
Gyerekeimet nézve tudatosult bennem a minap, hogy én nem tudom megosztani a szeretetemet. Hanem gyerekről gyerekre egyre több szeretetet vagyok képes adni...
Sallay Erika
Kapcsolódó írásunk: Várunk, vakáció!
