Hosszú-hosszú idő óta először láttam tegnap iskolatáskás gyereket. A fiú egy hatalmas lila táskával a hátán lépkedett az utcán, én meg arra gondoltam: No, ez megléphetett otthonról! Utána ugrott csak be, hogy nincs is iskola, és színes pulcsik helyett még mindig maszkok lógnak az előszobafogasokon. Van egyszer használatos, macis, virágos, a komódon pedig légfrissítők helyett kézfertőtlenítők sorakoznak...

Régen ilyenkor még óvoda is volt. Ám mindez annyira távolinak tűnik, mintha a világ már három hónapja nyári szünetre ment volna. Csak ez nem a megszokott iskolai szünet volt, inkább annak egy kifordított verziója. Otthon voltak a gyerekek, de nem igazán láttuk őket az utcán.

webre-vakacio-vagott.jpg

Kifordított szünet

A játszóterek hintáit szél hajtotta, a focipályák üres zöld foltokká lettek, és emberek nélküli szellemfaluvá és szellemvárossá változott minden település. Szinte senki sem járt az utcákon. Ha meg járt, akkor maszkot viselt, és azért nem tudtuk, hogy ki az. Lehet, hogy egy néninek szevaszt köszöntem, a velem egykorúaknak pedig csókolomot. Ki tudja.
A minap ott üldögéltem a dolgozószobámban, és szokás szerint a billentyűket vertem, mikor arra lettem figyelmes, hogy nem hallom a feketerigót, amelyik minden nap azt kiabálja a hársfa tetejéről, hogy „pityu-pityu-pityu”. Helyette szakadozó vezényszavakat fújt felém a szél (Máté, ne rohanj!, Gabi, ne vedd el a lapátot!). Már-már azt hittem, hogy képzelődöm, ezért felálltam az asztaltól, és kinéztem a nappali ablakán. A hársfán ott ült „pityu”, de neki is hangja szakadt, még őt is meglepte az óvoda udvarán futkosó gyerekraj.

Falra tudok mászni attól, hogy már bezártam az ajtót, mire beugrik: hoppá, a maszk! Az üzletbe még maszkot kell viselni! Kulcscsomóm addigra már olyan mélyre süllyed a táskámban, hogy csak a kiscsibés kulcstartóm csipogását hallom. Közben kirakom a kézfertőtlenítőt, amit be kellett hozni az autóból, mert pont most figyelmeztettek a rádióban, hogy a nagy melegben felrobbanhat az alkoholtól...

Indul az élet, a régi jó élet?

Vasárnap reggel meg lihegő nénikre és bácsikra lettem figyelmes: a templom irányába tekertek fürgén. Ez a látvány legalább annyira meglepett, mint az óvodaudvarból felhallatszó ricsaj. Hiába, megszoktam az alacsony hőfokon fortyogó életet...

radvany.jpg
Dunaradvány utcái egészen kihaltak voltak a karantén ideje alatt

Fura egy szerzet az ember. Élete nagy részét azzal tölti, hogy tervezgeti, mi lesz a munkája, mit vesz majd a fizetésén, mi lesz a gyereke munkája, elmenjen-e holnap moziba... Aztán jön egy vírus, és már ezekből semmi nem fontos, mindent félre kell tenni, hogy az életünket mentsük, és új szabályokhoz kell alkalmazkodni.

Alig várom a pillanatot, amikor a fogasról már nem a maszkot fogom leemelni, hanem a kedvenc szvetteremet, amit a hűvösebb nyári reggeleken veszek fel. Remélem, hogy az idei vakáció azért nyomokban hasonlítani fog a korábbi vakációkhoz, és nem kvázivakáció lesz! Hanem áció, káció, vakáció, szabadság, víz, és nem tájak, hanem emberek, emberek!

Amikor hosszú idő után először összecsomagoltam, hogy egy napra elutazom Magyarországra, a kézfertőtlenítő volt az, ami először bekerült a szatyromba. Furcsa csomó lett tőle a gyomromban, hiszen a két hónap alatt a legmesszibb hely, ahol jártam, Galánta volt (Galánta nagyjából tíz kilométerre fekszik kis falumtól). Nem árt óvatosnak lenni, gondoltam kissé szorongva. Aztán mikor Vámosszabadinál a határátkelőhöz értünk, és átadtuk a 24 órás tartózkodási papírt, kiderült, hogy a rendőr, aki átvette, az óvodás évfolyamtársam volt. Utoljára akkor láttam, amikor elballagtunk az óvodából! A kedves régi arc kiszakított a járványhangulatból, egymásra nevettünk, (és végre!) elkezdtem örülni az előttünk álló hosszú nyárnak, a könnyű levegőnek, a hirtelen rám szakadt szabadságnak.

vagott_1.jpg

Épp ezért azt tanácsolom mindenkinek, hogy alaposan füleljen az óvodaudvarokon futkosó kölykök zajára, örüljön az iskolatáskás gyerekek látványának, és hatalmasakat köszönjön a templomba igyekvő néniknek és bácsiknak. Ma ők a hosszú, forró nyár garanciái, tőlük érezhetjük úgy, hogy egyszer minden nehéz elmúlik...

Király Anikó

 

Kapcsolódó írásunk: Tényleg vissza kell menni dolgozni?

web-bannerek-hirlevel-02_3.jpg

Új Nő csapata