A címben szereplő kifejezés Bridget Jonestól származik, akit boldogság töltött el, amikor sármos pasija mellett ülve egy nyitott tetejű kabrióban miniszabira ment. Hiszen „ez már jelent valamit”. Igazat adok neki, én is szeretem ezeket a rövid kiruccanásokat. Rengeteg előnyük van: nem kell túl sokat tervezni, egy-két nap is elég, ráadásul az otthoni körforgás sem omlik össze.
Számomra fontos, hogy az úticél legalább kétórányi autóútra legyen az otthonomtól, szeretem ugyanis nézni a mellettünk elsuhanó ismeretlen tájakat. Nincs sok elvárásom: legyen szép természet, esetleg egy tó a közelben, de az sem megvetendő, ha lehetőségem adódik mesés városkák szűk utcáin sétálgatni. Nekem ez jelenti a kikapcsolódást. (Fotó: Novák Róbert)
Így történt, hogy egy szép, májusi napon a szomszédos Ausztria felé vettük az irányt. Az út gyorsan eltelt, mindössze egy kis kávészünetet iktattunk be, mert az mindig kell. Egy álmos kis osztrák falu, Sankt Sebastian egy jellegzetes panziója előtt parkoltunk le, s a helyi népviseletbe öltözött tulajdonos hölgy már messziről nagy mosollyal, kedves üdvözléssel fogadott minket.
Életem párját már régről ismeri, hiszen férjemet a munkája ehhez a régióhoz köti. (Pont ezért volt most ő a szállásfelelős.)
Váltottak néhány szót németül, amiből én egy kukkot sem értettem, ám később megtudtam, hogy vendéglátónk kirándulási tippekkel látott el minket a közeli tavakról.
Rövid felfrissülés után elindultunk, hogy felfedezzük a szomszéd kisvárost, Mariazellt. Ez Közép-Európa egyik legjelentősebb Mária-kegyhelye: évszázadok óta zarándokolnak ide a hívő emberek, a csodatévő Szűzanya segítségében bízva.
A körülbelül háromezer lakosú város központjában nem nehéz rálelni az impozáns, háromtornyú bazilikára, amelynek rengeteg magyar történelmi vonatkozása van. A legismertebb szál, hogy az 1991-es esztergomi újratemetéséig itt nyugodott Mindszenty József hercegprímás.
Nagy örömömre szinte alig volt ember a templomban, így szépen, nyugodtan bejárhattuk: minden emléktáblát elolvastunk, valamint az összes szakrális emléket megcsodáltuk.
A kegytemplom bejáratánál a hely történetéről is olvashattunk, miszerint 1157-ben egy – térítőúton levő – Magnus nevű szerzetes érkezett a környékre. Kezében egy fából faragott Mária-szobor volt, s ennek hatására az utat elzáró sziklák leomlottak. A szerzetes ezért remetekunyhót épített, egy úgynevezett cellát (kápolnácskát) – innen ered a későbbi település neve: Mariazell.
A templom hűvöséből kilépve felüdülés volt a délutáni napfényt élvezve megcsodálni a kegytárgyárusok, vásárosok portékáit. Ez is a zarándokhely hangulatához tartozik, hiszen ki ne szeretne emlékül hűtőmágnest, aprócska, festett követ vagy Mária-szobrot hazavinni...?
A bazilika körüli néhány utcát gyorsan bejártuk, nézelődtünk, fényképeztünk, illetve megcsodáltuk a város felett húzódó hegyeket is.
Utunkat folytatva a keskeny nyomtávú síneken közlekedő turistavonatnak integettünk, majd megcsodáltuk a világ legrégebbi gőzvillamosát, amely a helyi vasútállomáson látható kiállítva. Ezután autóba ültünk, s meg sem álltunk Erlaufsee taváig. Kicsit nehézkes volt parkolóhelyet találni – a sok motorostól az utakon szinte mozdulni sem lehetett.
Szeretem a tavakat. A nagy tavak szerelmese vagyok, nem kell nekem tenger. Csodálatos zöldes-kékes színviláguk léleksimogató, nyugalmat árasztó. Órákig tudnám nézni az alig-alig mozduló víztükör felszínét, a távolban suhanó vitorlásokat, a túlpatron meredező sziklákat. A tóparton szabadnak és korlátok nélkülinek érzem magam, magamba szívom a hely energiáit.
Most nem jött össze a teljes élmény, mivel a stég végén állva a hátam mögött strandoló tömeg zajongott, gyerekek visongtak, a büfében zene szólt, s az egymás hegyén-hátán levő emberek teljesen beborították a partot. Mivel mi nem éppen erre vágytunk, úgy döntöttünk, esélyt adunk a Mariazell környéki tavaknak, és a házinéni ajánlásával megcéloztuk Hubertussee Walstert.
Sziklák közt kanyargó hosszú, szűk úton lehetett a természetben megbúvó mélykék tóhoz jutni. Na, ez már jobban tetszett, mivel a hosszában elnyúló tó partján alig egypár turista sétálgatott, csak egy futó hölgy rótta szorgalmasan körülötte a köröket. Mi is sétálgattunk, zavartalanul hallgattuk a madarak hangját, halakat fedeztünk fel a tó tiszta vizében. Vadkacsákat lestünk a nádasban, melyek megmosolyogtattak bennünket, mikor szinkronúszóként egyszerre buktak le a víz alá, fenekükkel az ég felé ágaskodva.
Ha találkoztunk valakivel, köszöntöttük egymást, s barátságosan biccentettünk. Láttunk vadászlakot, Szent Margaréta szobrát, s egy táblát is, mely a békák jelenlétére utalt. (Nem volt szerencsém.)
A végén fáradtan, sajgó lábbal autóztunk vissza a szálláshelyünkre, ahol a panzió naplementénben úszó teraszán belevetettük magunkat a gasztronómiába. Vacsoránkat osztrák gombócos levessel kezdtük, majd gombaszószos sertésérméket fogyasztottunk némi zöldségsalátával. Egyszer élünk!-felkiáltással desszertet is rendeltünk, s a habkönnyű málnás roládot helyi fűszeres házi likőr társaságában szolgálták fel. Igazán finom volt, nagyon tetszett az ötlet, elvégre nyugtával (és likőrrel) dicsérd a napot!
Kipihenve magunkat másnap reggel svédasztalos reggelivel kezdtünk, majd nyugodtan – nem pedig sietve, mint az otthoni reggeleken – elkortyolgattunk egy csésze finom kávét. Mosolyogtam, amikor megláttam, hogy a lágytojást kötött kis sapkácskával védik a kihűléstől (és a módszer meglepő módon bevált). Miután összepakoltunk, búcsút intettünk a szállásunknak. Utolsó programpontként még sétáltunk egy kicsit a közeli erdőben, s letekintettünk a sziklák közt megbúvó erdei víztározó hatalmas mélységébe.
Elhaladtunk egy-egy magányos porta mellett is – nem lehetett nem észrevenni, hogy mindenhol rend és tisztaság uralkodik (utunk alatt ugyanis egyetlen eldobott szemetet sem láttam). Úgy látszik, ezt nem lehet tanulni: vagy megvan az ember mentalitásában, vagy nincs.
A hazaúton aztán csendesen ültem az anyósülésen, próbáltam elraktározni a sok szép élményt. Jól éreztük magunkat, s megpihenve, boldogan érkeztünk haza. Még meg sem állt az autó a ház előtt, én életem párjának szegeztem a kérdést: „Legközelebb hová megyünk?”
