Kezdődik az ősz, Európában a tengeri vitorlások számára véget ér a szezon. Vajon mi lesz velük? Sokan felszedik a horgonyt, és útra kelnek a karib-tengeri szigetekre, hogy ott a türkizkék vizeken kihúzzák a következő nyárig.  Ezt hívják a nagy átkelésnek!

Hanusz Dani (34, Somorja) tavaly novemberben úgy döntött, fél évre csapot-papot itt hagy, felszáll egy vitorlásra, átkel az Atlanti-óceánon, majd egy hátizsákkal körbejárja Dél-Amerikát. A terv dugába dőlt, Dani a Karib-térségben maradt, mert közbekotyogott a koronavírus. Mi viszi rá az embert, hogy átszelje az óceánt? Mivel töltötte Dani ezt a fél évet? Úri huncutság-e a vitorlázás vagy inkább egy életstílus? – ezeket kérdeztük tőle.

nagy-atkeles-kezdo.jpg

– Ha jól tudom, édesapád hajóskapitány...

– Igen, egészen a nyugdíjig szelte a hullámokat. Óriási teherszállító hajókat vezetett. Teljesen normális volt, hogy apukám elment fél évre, majd hazajött, és újra hajóra szállt. Először négyévesen utaztam vele Fiuméből Tunéziába. Neki köszönhetően tanultam meg, hogy a világ nyitott!

– Melyik volt az első vitorlás élményed?

– Az egész egy horvátországi vitorlázással kezdődött. Már ekkor a keze alá dolgoztam a kapitánynak, aki apukám jó barátja. Ám éreztem, hogy nekem több kell! Így kötöttem ki a rövidtávú versenyvitorlázásnál, illetve az offshore vitorlázásnál.

– Ez utóbbi mit jelent?

– Szó szerint azt jelenti, hogy a parttól távol. Tehát ez a hosszabb távú vitorlázás.

– Miért döntöttél úgy, hogy áthajózod az óceánt?

– Akkor már sokat ültem egyvétégben az irodában, és úgy éreztem, hogy elegem van, kiégtem. És ilyenkor menni kell! Ami viszont merőben más volt, hogy ezúttal az ARC-ot céloztam meg. Ez a nagy átkelés, az Atlantic Rally for Cruisers.

Hanusz Dani a somorjai gimnázium elvégzése után Pozsonyban szerez építészmérnöki diplomát, majd Salzburgban és Pozsonyban kamatoztatja a tudását. Alapítója és társtulajdonosa a Yaman irodának.

– Mesélj róla bővebben! Mit illik tudni a versenyről?

– Amikor beköszönt a tél, az európai vitorlázók, akárcsak a költöző madarak, útra kelnek. Átszelik az Atlanti-óceánt és elhajóznak egészen a Karib-tengerig, hogy ott átteleljenek. Fél év után aztán visszatérnek, és itt megint belecsöppennek a nyárba. Az átkelést kimondottan a túravitorlásoknak szervezik, általában 200 hajó rajtol. A rallyt egy erdélyi származású, világhírű vitorlás, Jimmy Cornell alapította 1986-ban.

– Milyen céllal?

 – Az átkelő hajók a rallyn szervezetten, biztonságosan hajózhatnak, ráadásul a versenyélményt is kínál.

– Mégis, hogy kerülsz fel egy hajóra, ha nincs vitorlásod?

– Vitorlás stoppal. Ha nem kikötőben élsz, akkor kirakod az életrajzodat a netre, és felkéredzkedsz egy vitorlásra. Természetesen nem mindegy, milyen hajóra szállsz, ki lesz a kapitány. Ez ugyanis nem játék! Vannak, akik könnyelműen nekivágnak az útnak, kevés étellel és vízzel. Én tisztelem az óceánt és tudom, hogy nagyon könnyen nagy baj is történhet. Egy szó, mint száz: végül egy versenyhajót találtam. 1500 fontot fizettem az útért.

hanusz-dani.jpg
Hanusz Dani

– Ha jól értem, ezért az összegért a legénység tagja lehetsz. Vagyis fizetsz azért, hogy dolgozz?

– Igen. A kapitány abból tartja fent a hajót, hogy versenyezem, és ezért pénzt kér a legénységtől. Mondjuk dolgozni speciel nem kellett volna, de akkor kiutáltak volna a többiek. (nevet) Az átkelés mára komoly hagyománnyá nőtte ki magát.

– Hányan voltatok?

– Nyolcan egy negyven láb hosszú vitorláson, ami tizenkét méternek felel meg. Egy úgynevezett cruiser-racer típusú hajónk volt, ami kirándulásra, de versenyre is egyaránt alkalmas. Novemberben elrepültem Las Palmasba (ez a Kanári-szigetek fővárosa): mindig innen indul a rally. Indulás előtt egy hétig csak szereltük a vitorlást, fúrtunk-faragtunk, nagybevásárlást csináltunk és ismerkedtünk. Végül a kapitány beosztott bennünket a műszakokba.

– Milyen műszakban dolgoztatok?

– Két csapatban négy órát szolgáltunk, és négyet pihentünk. Igazság szerint egész úton kialvatlanok voltunk, nekem még hallucinációim is voltak! Amint letelt a szolgálat, mentem aludni, de előtte még mosakodtam, szöszöltem, mert nem volt mindegy, hogy ki kerül a kormányhoz. Az egyik orosz srác például úgy kormányzott, hogy röpködő sajkának éreztem a hajót.

– Mitől más annak az útja, aki versenyez?

– Tizenkét vitorlánk volt, amelyből hatot-hetet vettünk igénybe, és óránként cserélgettük egymást a kormánynál. A verseny miatt állandóan a vitorlákat állítottuk, és még szélcsendben sem használtuk a motort. A profi hajókon egy ember egy feladatot lát el végig – itt óránként váltottuk egymást, hogy hatékonyak legyünk.

Folyamatosan pörögtünk. Így hajóztunk 18 napig. Hátszelünk volt, a hullámok toltak előre, pont ezért nehéz volt kormányozni.

– Mikor kormányoztál életedben először? Itt?

– Tinédzserkoromban. Kormányozni mindenki tud!

– Akkor mi az, ami a vitorlázásban kihívást jelent?

– Érezni kell a hajót, mert a vitorlázás az egyensúlyról szól. Ha megtalálod a balanszot, akkor csak úgy siklik a hajód!

– Lelkileg rendben kell lenni, hogy jól tudj kormányozni? Vontál már ilyen párhuzamot valaha?

– Pont a hajózás billent egyensúlyba. A hajó egyfolytában mozog, és a hajóval együtt te is mozgásban vagy – és nemcsak a hajót, de magadat is egyfolytában kiegyenlíted. Mással nem is foglalkozol, ami az elmét folyamatos összpontosításra sarkallja.

arc-verseny.jpg
A karib-tengeri szigetvilág maga a paradicsom: türkiz tenger, fehér homok. Azonban nem veszélytelen, mert a térségben gyakoriak a hurrikánok.

– A gördülékeny csapatmunkához pedig szabatos kommunikációra van szükség. Jól gondolom?

– Abszolút. Bármit csináltunk, előtte mindig leültünk. A kapitányunk instruktor is egyben, jól elmagyarázott mindent. Másrészt itt tényleg toleránsnak kell lenni, mert hajszálon múlik a konfliktus. Nyolcan összezárva néhány négyzetméteren! Két hét után bármin kiakadhatunk. Szerencsére én alapból konfliktuskerülő alkat vagyok. Ám azért hallani rémisztő sztorikat!

– Mint például?

– Az egyik fickó első tisztként kezdte. Három nappal később a kapitányt be kellett zárni egy kabinba, mert haza akart úszni – így ő vette át a posztját. Ekkor épp a Zöldfoki-szigeteknél tartottak, kikötöttek és hívták a nagykövetséget. A kapitányt zárt osztályra vitték, mert bekattant, pedig tapasztalt tengerész volt. Sosem tudhatod, mit hoznak ki belőled az extrém körülmények.

Sokáig tartottuk a második helyet, de félúton felrobbantottuk az egyik vitorlánkat. Jött egy nagy széllökés, ami kiröpítette a vízbe, kihalásztuk és megpróbáltuk újra felhúzni, de a szél végül kettéhasította. Végül negyedikek lettünk.

– Volt félelemérzeted?

– Soha. A vitorlázás veszélyesnek sem mondható, amennyiben az ember nem csinál nagy butaságot. Végig mentőmellény volt rajtunk, és ha leszállt az éj, kikötöttük magunkat a hajóhoz. Vigyázni kell, nehogy beleessünk a vízbe, mert akkor sok vizet nyelhetünk, s az se biztos, hogy ránk találnak…

– Neked kaland vagy az adrenalin hajt?

– Miért mássza meg valaki a Mount Everestet? Valami olyat akar csinálni, amit soha azelőtt. De nemcsak ezért csinálja az ember! A hajózás mindent kisöpör a fejünkből, és csak simán élvezzük a létezést. Kalandosnak azt nevezném, amikor az éjszaka közepén valami pofon csap. Később rájössz, hogy egy repülő hal volt az, aminek nagy szárnyuszonyai vannak. Csak úgy siklik a víz fölött és rettentően büdös...

– Szüleid féltettek?

– Hogyne! Viszont apukámtól megtanultam, hogy első a biztonság. Tudom, mire képes a tenger. Ő csak azért izgult, hogy ki lesz a kapitányom. Rajta sok múlik.

naplemente.jpg

– December 11-én értetek célba Saint Lucia-szigetén. Milyen volt a megérkezés pillanata?

– Elképesztő! Kitikkadva ültünk a napon, és sört akartunk inni. Meg zuhanyozni és valami finomat enni. Aztán amikor megláttuk a szárazföldet, senki nem akart már aludni. Áthajtottunk a célvonalon, ahol egész delegáció várt ránk. Álltak és tapsoltak! Majd hozták a hideg rumpuncsot, és indult a buli, kezdődött a sztorizgatás. Kinek milyen volt az útja, ki hogyan vesztette el a kormánylapátot, kinél mi ment tönkre…

– Sztenderd dolognak számít, hogy a hajón nincs zuhanyzás?

– Spórolni kell a vízzel. Mi a zuhanyt egyszer használtunk, amikor már tudtuk, hogy tuti megérkezünk. Ekkor mindenki kapott két nagy palack vizet. Létezik egyébként vízcsináló, de a miénk elromlott. Mondjuk a kapitánynak olyan bukéja volt, mintha a kabinjában minden nap meghalt volna valamilyen állat. Ennek ellenére nagyon jó barátok lettünk. (ismét nevet)

– A finis után hova vezetett az utad?

– A megérkezés után regattákra jártam, körbehajóztam a Kis-Antillákat. Mindig találtam egy vitorlást, amire felszállhatok.

Ezekért volt amikor fizettem, volt amikor nem. Attól függ, miben egyeztem meg a hajóskapitánnyal. Például két hétig vitorláztam egy német családdal, akikkel körbejártuk a Szent Márton szigetvilágot.

– Végig hajón éltél?

– Négy hónap alatt egyszer aludtam szárazföldön, rendes ágyban.

– Ha jól sejtem, a maradék két hónapodat felülírta a koronavírus.

– Eleinte egyáltalán nem féltünk tőle. Március közepén épp Antiguán voltunk, amikor sorra lezárták a szigeteket, úgyhogy kibéreltem egy házat. Három hétbe telt, mire találtam egy hajót, amivel hazajöhetek. Mikor bevezették a 24 órás tilalmat, két hétig bent ültem a házban. Olvastam, a blogomat írtam, és megnéztem a Trónok harca összes évadát.

– Milyen volt a hazaút?

– Azt mondják, keletről nyugatra átszelni az Atlanti-óceánt nem olyan nagy kunszt. Fordítva már kihívás! Ráadásul a hajón spártai körülmények uralkodtak. Szó szerint vödörbe ürítettünk, hordágyakon aludtunk, és voltak olyan helyek, ahol már csak négykézláb tudtunk mászni. Egy profi versenyhajónk utaztunk, egy Volvo Open 70-es, ami 70 láb hosszú, vagyis 21,5 méter és kimondottan arra a célra gyártották, hogy földkörüli versenyeken induljon. A vitorlások formaegyese…

kikoto_0.jpg

– Itt is műszakokban dolgoztatok?

– Három csapat volt, úgyhogy három órát szolgáltunk és hatot pihentünk. Borzasztó változékony volt az időjárás, a szélirány kiszámíthatatlan, így sokat kellett manőverezni. Megesett, hogy 8-9 méteres hullámok csaptak össze a fejünk fölött. 40-50 csomós szél süvített, ami 80 km/h-nak felel meg. Mégis milyen boldogok voltunk, te jó ég!

– Hogy jutottál haza?

– Angliába, Plymouthba érkeztem, onnan Londonba utaztam. A nagykövetséggel már a Karib-szigeteken felvettem a kapcsolatot, hogy bekerüljek a repatrizációs programba. Az általuk indított busz egészen Besztercebányáig vitt, ahol egy hetet karanténban töltöttem, majd otthon még egyet.

– Mennyibe kerül összességében egy ilyen kiruccanás?

– Durván tízezer euró. Kétezer maga az invesztíció az utazás előtt.

Szeretném megszerezni a brit jogosítványt, a yachtmastert: így nyaranta dolgozhatnék kapitányként. De előtte még pénzt kell keresnem! A legnagyobb vágyam egy Föld körüli utazás, feleséggel és a két kutyámmal együtt. Saját hajóval, el a naplementébe…

– Apukád nagyon büszke lehet rád!

– Azt mondják, az. (mosolyog) Ezt azonban tőle kellene megkérdezni. Mikor vízen vagy, ott tényleg úgy érzed, hogy tied a világ. Azt hiszem, ezt hívják boldogságnak.

(Az út történetéről Dániel blogján is olvashatunk: eldanisail.blogspot.com)

web-bannerek-instagram.jpg

Derzsi Bernadett
Galéria