Igen. Ez az igazság. A mai nő életében minden később történik, mint anyja nemzedékének életében. A statisztikák is erről tanúskodnak. A mai nő életében csúszik minden: a munkavállalástól a gyerekvállalásig, a nyugdíjasévekig. Miközben az anyák csak sóhajtoznak: „Bezzeg a mi időnkben!”
Ma, ha körülnézünk, egyre több olyan nőt látunk, aki úgy él, és sokszor úgy is néz ki, mintha tíz évvel fiatalabb lenne – ahhoz képest, amit hagyományosan elvárnának tőle. A tízéves eltolódás oka egy korábban alig létező életszakasz: a független, még nem családos fiatalkor, amely ma már átlagosan épp egy évtizedig tart.
A húszas évek: a tapasztalatszerzés kora
Hogy milyen egy huszonéves? Dédszüleink valószínűleg elképednének, ha belekukkanthatnának unokáik életébe. A derék, bajszos urak és kontyos hölgyek nem tudnák mire vélni, hogy felmenőik „az ő korukban” gördeszkával száguldoznak, csengőhangokat töltenek le, ész nélkül partiznak. De még apáinkat is meglepte volna, ha valaki elárulja nekik: ma a huszonéveseknek mindössze hatvan százaléka dolgozik majd, a többiek „keresik a helyüket”. A munkaerőpiacon vagy a nagybetűs Életben, hiszen még soha nem volt ilyen magas a továbbtanulók, illetve a külföldön szerencsét próbálók aránya.
A későbbi munkavállalás – világtendencia. A mai jól tájékozott huszonévesnek – talán éppen a túl sok inger miatt – fogalma sincs, mi dolga a világban. Míg az előző nemzedékek, ahogy kikerültek az iskolapadból, stabil kenyérkereset után néztek, és hamarosan családot alapítottak (másként lakáshoz nemigen juthattak) – ma a fiatalok jó pár munkahelyet kipróbálnak, esetleg ismét felcsapnak diáknak. A mai huszonéves jóval később vállal felelősséget a saját életéért, tovább marad a családon belül gyerekstátuszban. A szakirodalom „bumeránggyerekeknek” nevezi azokat a fiatalokat, akik minden egyes szakítás vagy sikertelen szárnypróbálgatás után visszatérnek a szülői házba. Egyik ismerősöm, huszonhét éves, nemrég szakított a barátjával, ám alig újította fel régi „kis szobáját”, elment Angliába szerencsét próbálni.
Szegény kontyos dédnagymama a falon minden bizonnyal szintén az égiekhez fohászkodik, hogy térjen végre észre a szemében már vénlánynak számító unokája. Ki hallott már olyat, hogy egy huszonhét éves lány csak úgy világgá fusson, hogy önmagát megtalálja?
A harmincas évek: a családalapítás kora
Míg a huszonéves önmagát keresi, addig a harmincas most fedezi fel régi önmagát. A mai harmincas volt a rendszerváltás üdvöskéje, friss, ambiciózus és vállalkozó kedvű – tisztára olyan fazon, mint amilyeneket Tom Cruise játszott a távoli nyolcvanas években. A mai harmincas már nem tartja összeegyeztethetetlennek jól fizető állását a zajos családi vacsorával és maszatos gyerekhaddal. A kilencvenes évek sikeres fiataljai biztosan meglepődnének, ha középkorúnak titulálnánk őket, hisz nemrég alapítottak családot!
A mai diplomás nők egyre inkább úgy gondolják: harminc év határán vagy felett ideális világra hozni az első babát (a hetvenes években a nők átlagosan 21 évesen váltak anyává). Ma huszonhetedik életévre tolódott az átlagos „szülési” életkor, amibe természetesen beleszámítanak a tizenhét évesen szülő lányanyák vagy a cigány hagyományokra jellemző fiatal kismamák. A harmincas évekre csúszott családalapítás világjelenség, ám míg ez a folyamat Nyugat- Európában közel negyven év alatt zajlott le, nálunk mindössze tizenöt év kellett hozzá.
A mai harmincas, miközben a huszonévesek elől foglalja el a jó kis zsíros állásokat, egyszerre él tinédzserként (ami a fogyasztói szokásait illeti), huszonévesként (hiszen a családalapítást eltolta) és harmincasként (mert néha azért a kezébe akad a személyije is). Amit anyáink húszas éveikben éltek át, azt lányaik harmincasként: azaz igyekeznek összeegyeztetni a családi életet a kenyérkeresettel vagy a hivatással. Nehezebb a dolguk, hisz ma szigorúbb a helyzet a munkaerőpiacon. Ma már nincsenek nyugdíjas állások, és csupán könnyen kijátszható intézkedések óvják a kismamát.
És könnyebb a dolguk, hiszen lassan változik a családon belüli munkamegosztás. Divatba jöttek a gyermeknevelésben egyenlő jogokat élvező kispapák. A jelenség nem csupán a társadalom tanultabb rétegeire jellemző, sokakat a kényszerűség és a praktikum szoktat rá, hogy miközben vállvetve küszködnek a megélhetésért, az otthoni feladatokat is megosszák. Persze a helyzet nem rózsás, úgyhogy a mai harmincas nők többsége ugyanolyan túlhajszolt varázslónő, mint a korábbi huszonévesek többsége. Csak tán valamivel érettebben bűvészkednek, és a ránctalanító krémet is használják. Másik különbség, hogy kialakult karrier vagy pár év szakmai tapasztalat áll már mögötte, így ritkábban marad otthon három évig, mint az előző – gyesre járó – nemzedék (jellemzően középiskolai vagy egyetemi tanulmányai után).
A negyvenes évek: az újrakezdés kora
Nos, a negyvenes nő... Flaubert szerint izgatóan érett, és még egyszer ünnepeltetni szeretné kivirult nőiességének pompáját. Nos, azok a negyvenesek, akiket én ismerek, szülőire rohangálnak, meg gimnáziumi szülőire, a neten szervezik randevúikat vagy a második esküvőjüket. Nem tudom, pontosan mit terveznek viruló nőiességükkel, de néha tényleg nagyon virulnak. Néha nem. Ezt onnan lehet tudni, hogy csak farmerben és pólóban jönnek dolgozni.
Ők azok, akik még mindent idejében elkezdtek. Alighogy lediplomáztak vagy leérettségiztek, annak rendje és módja szerint férjhez mentek. Ez még a rendszerváltás előtt történt, nem is vetődött fel, hogy más forgatókönyv is szóba jöhetne. Úgy vágtak neki a felnőttéveknek, hogy választanak egy pályát meg egy férjet, feleséget. És lőn. Ki gondolta volna, hogy alig pár év múlva minden borul? Még szerencse, hogy tizenöt éve éppen elég rugalmasak voltak hozzá, hogy könnyedén beilleszkedjenek az új világrendbe.
A mai negyvenesek nem is nyújtották tovább a diákéveiket: ahogy végeztek, munkába álltak. Vagy gyereket szültek, úgy a huszonötödik születésnapjuk táján.
Ám a világ kezdett valóságossá válni, olyan valóságossá, hogy egyszerre utcára lehetett kerülni! A munkahelyről. És a házasságokból. Az újraszerveződő családok, az újra kezdett karrierek (néha tanulmányok, tanfolyamok) nem engedik a mai negyvenes nőnek, hogy kivirult nőiességének pompáját „még egyszer utoljára ünnepeltesse”. Mert akkor a mindennapokban felkopna az álla. Számoljunk csak! Neki még húsz évig helyt kell állnia a munkaerőpiacon, és fel kell nevelnie esetleg a második házasságából született gyerekét. Az új negyvenes a régi harmincas életét éli. Ez olykor kellemes, máskor szörnyen fárasztó.
Az ötvenes évek: az ömegvalósítás kora
Ők voltak az édes kis tizenhat évesek. A hatvanas években. Ártatlanok, nőiesek, abroncsszoknyásak. Vagy miniben és trapézfarmerben jártak? Akárhogy is, a klasszikus női sors ott bujkál a tekintetükben, és teljesen felzaklat. Jó, lehet, hogy az Illésért rajongtak, meg Mick Jaggerért. Az új ötvenes Avon-termékeket árul. Unokára vágyik. Bébiszitter. Vállalkozik. Ha dolgozik, zavarba ejtően profi. Ha elveszíti az állását, azzal a higgadtsággal veszi újra kézbe a sorsát, amit csak a végső kétségbeesés teremt meg. A képhez hozzátartozik: a várható élettartam szép lassan nálunk is utoléri az uniós átlagot. Egy francia nő esetében például ez nyolcvannégy esztendő körül mozog. Egy magára adó és odafigyelő madame, ha jóisten is úgy akarja, a nyolcvanas évei végéig, kilencvenes évei elejéig (tényleg) tisztelt tagja marad a társadalomnak. Miért vonulna már harminc-negyven évvel korábban nyugalomba?
Hallották, hogy a legtöbb új autót az ötven éven felüli korosztály vásárolja? Legalábbis Németországban, ahol nem is olyan sokára a lakosság fele ötven éven felüli lesz. Ez pontosan annyit jelent, hogy Európának azon a felén kitörtek a bűvös 18-49 éves fogyasztói kategóriából, és szép lassan megbarátkoznak az „ötvenplusszal”. A nők természetesen megint egy lépéssel előrébb járnak, és a szépségipar igyekszik is a kedvükben járni. Sharon Stone, Andie McDowell, Jane Fonda már az ötven feletti korosztályoknak reklámoz. Míg régebben tapasztalat, bölcsesség volt az ára a megbecsülésnek, újabban egy törzsvásárlói kártya is megteszi. Mi persze még nem tartunk itt Kelet-Európában, de ami késik, az nem múlik.
A mai nőnek jóval fiatalabbnak, vékonyabbnak és tökéletesebb bőrűnek kell lennie az átlagosnál. Minden azt üzeni, jóval sikeresebbnek és gazdagabbnak kell lennie az átlagnál; és azt is üzeni – bár már halkabban –, hogy férj, gyerekek nélkül nem teljes értékű. Közben a főnök pillantása azt mondja: „Jusson csak eszedbe a gyermekvállalás, akkor nekem majd az jut eszembe, hány pályázó áll sorban a pozíciódért!” A mindennek megfelelni vágyó nőknél ezek az üzenetek összezavarhatják a belső óra járását, amely végül a legerősebb külső hatáshoz igazodik.
Ott, ahol a szingli trend még kevésbé terjedt el – távol a nagyvárosoktól –, a legerősebb nyomás ma is a férjhez menés felé terelgeti a nőt. Ha elmúlt 25 vagy pláne 30 éves, a nyomás elviselhetetlenné válhat, ami miatt végül beadja a derekát. Mivel azonban belső órája szerint még maga is szinte gyerek, amikor gyermeke születik, nehezen azonosul az anyaszereppel. Nem furcsa ez, hogy akik a hagyományos életbeosztás szerint már a középkor felé ballagnának, ma még csak felnőttnek sem érzik magukat? A hosszabb élettartam fényében nem annyira.
A belső óra reagál arra, hogy több idő van, és lassít a tempón. Ezért lehet, hogy sok mai nő a húszas éveiben semmi vágyat nem érez az anyaságra, azután a harmincas években ez magától megjön. Pozitívum, hogy a „több időm van” élménye a pártalálás terén is lassabb – de megfontoltabb – döntésekhez vezethet. Ezt igazolja, hogy a később kötött házasságok ritkábban bomlanak fel.
A mai helyzetben a legnagyobb stressz, hogy nem mondják meg egyértelműen, mit mikor tegyünk; vagy épp túl sokan, túl sokfélét mondanak. Mi, nők mindig azon vagyunk, hogy valakinek megfeleljünk. Ám ha sikerül a trendet követni, számon kérhetik rajtunk a hagyományos női értékeket. Ha pedig, mondjuk, szüleinknek megfelelve már korán családot viszünk, akkor lemondtunk az „önmegvalósításról”, és pár év múlva ott állhatunk elvált nőként két serdülő gyerekkel, és alulfizetett munkásnőként (ha van egyáltalán munkahelyünk). Mert az életre ma már a nőnek is fel kell készülnie – nem áll mellette családfenntartóként és kenyérkeresőként a férfi.
Az önmegvalósítás szót azonban tévesen szűkítik le a szakmai sikerekre. Lényege a bennünk lévő lehetőségek kibontakoztatása – mindegyiké a maga idejében. Ma nemcsak hogy tovább élünk, és több időnk van mindenre, hanem szabadabban is választhatunk. Nincs egyetlen előírt női életmodell. A „társ, család, gyerekek” ma is a legfontosabbak a nők számára, de már nem érzik annyira kötelezőnek: körülményeik és belső órájuk alapján döntik el, házasodjanak-e, szüljenek-e gyermekeket, és mindezt mikor tegyék.
