Itt a nyár. A semmittevés ideje. Csend van, csak a madarak hallatják hangjukat, meg valami távoli rádió. És lelkiismeret-furdalásunk van. Mert semmit sem csinálunk.
Rohanunk. Nem érjük utol magunkat. Pedig nem olyan magától értetődő az a rohanás, amely korunkat, a mai társadalmakat jellemzi. Nem magától értetődő, hogy így kell élni – és hogy csak így lehet jól élni! Attól függetlenül, hogy a mai világnak ez az elvárása. Ma minden igyekezetnek egyetlen értékmérője van: a növekedés. Ki tudja, hova...

Rendben van, igyekezzünk megoldani azokat a problémákat, amelyek egyáltalán megoldhatónak tűnnek. Csak próbáljuk már egy kicsit élvezni is az életet! Ne csak állandóan eszközöket gyártsunk ahhoz, hogy egyszer élvezhessük, amikor majd se nem látunk, se nem hallunk. Se nem élünk...
Ne csak azt a nyári két hét szabadságot várjuk, amikor majd elrohanunk gyorsan jó messzire, jó sok pénzért – mert ugye, a pihenést is „teljesíteni kell”, méghozzá jól. Létrejött egy olyan világ, amelynek belső mozgatórugója nem más, mint önmaga állandó meghaladása. De nem ám valami minőségi irányba! Csakis mennyiségibe. Növekedjünk, csináljunk mindenből többet, nagyobbat. Hát ez az, aminek jó lenne kicsit néha ellenállni...
Kicsit megállni, semmit nem tenni – nem azt jelenti, hogy dobjunk mindent félre.
Pedig az emberek nagyobbik része nem talál sok örömöt a nagy rohanásban. Csak fél. Ez a szorongás társadalma, ahol a többség attól tart, ha nem teljesíti a társadalmi elvárásokat, akkor lemarad, és senki sem vesz majd róla tudomást... Attól viszont nem fél, hogy önmagával nem tud szembenézni (hiszen úgysem tudja, hogy az érték lenne). Mert ma és itt már nem érték kiülni a fa alá – és befelé figyelni. Pedig éppen akkor történnek a legértékesebb dolgok.
A mai ember állandóan meg akarja érteni a dolgokat. Amit nem tud racionálisan megmagyarázni, azt inkább nem létezőnek tekinti. A mai ember tart a szabadidőtől, mert az alkalmat adna szembenézni önmagával. Ami esetleg fájdalommal járna... A szabadidőt – a szabadság idejét – semmittevésnek tekinti. Olyan „tevékenységnek”, ami semmi kézzelfoghatót nem hoz létre. Nem hoz pénzt, nem elég „innovatív”. Akkor meg minek? Persze a társadalom nem tudna létezni, ha mindenki semmit tenne benne. Ahhoz, hogy létezzünk, mindnyájunknak cselekedni kell valamit. A polgári forradalom után kialakult az értékrend, ahol a „semmittevés” a legnagyobb szégyen, a teljesítőképesség pedig a leghatalmasabb erény. Csak aztán szépen elvesztettük a mértéket.
Muszáj lett teljesíteni, jelen lenni, nem lehet egy napra sem megállni, főként nem egy hónapra, mert akkor elvesztünk, akkor többé nem létezünk mások számára. Eltűnünk a szem elől... Különösképp érvényes ez ránk, nőkre. Teljesítünk otthon – főzünk, mosunk, gyereket nevelünk – teljesítünk a munkában. Mindenütt tökéletesek akarunk lenni. De mivel tökéletes ember nincsen, soha nem érezzük igazán jól magunkat.
Az óvatos semmittevés, a szieszta dicsérete
Nem kisebb elmék, mint Churchill, Einstein és Edison is állították, hogy szieszta nélkül nem élet az élet. Amikor végképp megakadunk egy problémánál, hagyjunk ott csapot-papot, feküdjünk le, és aludjunk egyet. Nem elpazarolt idő, sőt! Ébredés után, friss aggyal, sokkal könnyebben rálelünk a megoldásra. Ami a körülményeket illeti, a leplezett – például értekezletek alatti – alvás egyáltalán nem hatékony. A sziesztát csakis teljes odaadással lehet eredményesen művelni.
Az amerikai NASA kutatói arra jutottak, hogy a munkaközi pihenés mérhetően növeli a munka hatékonyságát is. Olaszországban több mint kétezer éves hagyománya van a sziesztának. Már az ókorban is a déli hőségtől óvó fák árnyékában írták a pásztorok a leggyönyörűbb verseket. A pihenés, az „édes semmittevés” nem azt jelenti, hogy kifolyik az idő az ujjaink között. Inkább a kreativitás talaja. Ahogy a bölcs szicíliaiak is mondják: „Az, hogy valaki lassabban tölti az idejét, az nem azt jelenti, hogy kevesebb ideje van.”










