HOREN
A lányok szeretik a kameráját. Vagy inkább azt, amit megmutat belőlük? Szépek a képeken, mintha egy mámoros elixírrel teli pohárból kortyoltak volna... A vezekényi származású Horváth Renit (34) faggatjuk, aki portré- és esküvői fotós.

A nő kétszer: a kamera előtt és mögött. Különleges helyzet az, mikor nő fotóz nőt. Nem ugyanazt a pillanatot örökíti meg, mint a férfi. 

– Már sokféle lányt, nagyon szépeket, hiúkat, vadócokat, de különcöket is fotóztál. Milyen a te szépségideálod?

– Én a természetes nőket szeretem. Azt, mikor kevés a smink, egyszerű a ruha, és a nő nem akar többnek látszani, mint ami. Nekem rengeteg ilyen, természetes barátnőm van, aki elégedett magával, még akkor is, ha cellulitise van, és picit nagyobb a feneke. Vagy az orra. Én is ilyen vagyok, meg lehet nézni az orromat. (nevet) Hasonló a hasonlót szereti, azt mondják. 

– Milyenek szeretnének lenni a nők a fotóidon

– A közösségi oldalak megőrjítik a nőket. Látják a tökéletes sminket, a cicababapózt, és a saját képeiken is ezt akarják viszontlátni.

– A megrendelő fizet: ez a szabály. Hogy tudod ezeket a kliséket kikerülni?

– Például testépítőket és sportolókat eleve nem fotózok, mert az ő világuk nagyon távol áll tőlem. Azzal pedig nehéz dolgozni, amivel nem tudunk azonosulni. Egy testépítő nagyon nem szeretné, hogy az izmos karját leretusáljam, hiszen sok munkája van benne. Ha nem érzem jól magam munka közben, nem vállalom. Néha próbálom a fotóalanyt áthúzni egy másik világba, a természetben vagy smink nélkül dolgozunk, és ilyenkor örülni tudok, örülni tudunk egymásnak. 

– Mennyi év fotózás után jutottál ide?

– Ehhez tapasztalat kell, és jó emberismeret. Igyekszem felvenni a megrendelő ritmusát, viccelődöm kicsit, ha nyersebb a tónus. A feszengőkkel is tréfálkozom, a végére aztán felengednek: „Na, nem is volt olyan rossz!“ Minden fotózás egy komplett önismereti tréning. Közben rengeteg mindent megtudok egy emberről – és saját magamról is.

– Melyik volt eddig a legjobb fotózásod?

– Ilyesmiket férfiaknál szoktam érezni. Jön a pár, s a férfi rögtön az elején megkérdezi: Meddig fog ez tartani? A lány nagyon szeretné, hogy legyenek páros képeik, a fiúk pedig félnek tőle. A férfiakat nem lehet úgy beállítani, mint a nőket. A nőben ott van a póz, csak ki kell bontani. Egy nőt bármilyen virág vagy bokor elé le lehet ültetni, a férfinál viszont nagyon oda kell figyelni a háttérre. Fontos, hogy ne romanticizáljam túl a körítést, és a férfias kisugárzás megmaradjon. A nők eleve tudnak pózolni: még a szürke kisegerek is kinyílnak a kamera előtt. Persze, azért nem minden férfi egy tucat, vannak köztük magamutogatók is. 

horenin.jpg
A női fotós az „ilyen vagyok”-ot ragadja meg, a férfi meg a nőt keresi bennünk
 

– Az ember lánya nem fényképezőgéppel a kezében születik. Mikor mondtad ki, hogy ebből szeretnél megélni?

– 2008-tól fotózom. Mikor elkezdtem, még senki nem hitt benne, én magam sem. Nyitrán végeztem angol−rajz szakon, s ott megtanítottak minket fényképezni. Végül fotózásból diplomáztam. Az elején a galántai magángimnáziumban tanítottam, végül már nem győztem a fotózást is. Ekkor el kellett dönteni, hogy mi ér nekem többet. A Facebook akkor indult, és igazából az lőtt fel a csúcsra. Jó időben voltam jó helyen. Elkezdtem fotózni a barátnőimet, és sorban felraktam a képeiket a Facebookra. Igazi boom volt. Akkor még nem voltak okostelefonok, és aki egy kicsit értett a szerkesztőprogramokhoz, arra nagyon felnéztek. Egy csomó lájkot kaptam, kommentáltak, biztattak, hogy jól csinálom, ügyes vagyok. 

– Hatalmas sikerélmény lehetett. Mit éreztél?

– Az alkotás örömét. Van egy kép teljesen nyersen, majdnem szürke az egész, és mégis mennyi színt ki lehet hozni belőle! Szabad vagyok, mert senki nem szól bele, hogy ne, ez a szín túl erős, esetleg kevés. Kritizálni persze lehet, mert ízlések és pofonok különbözők. 

– Gondolom, az iskolában azért nem mindent mutattak meg?

– A digitális fotózást már magamtól tanultam meg. Ám az ember örömmel tanul, ha szereti azt, amit csinál. Az iskolában még kompakt gépekkel, filmre fotóztunk, amit elő kellett hívni. A szerkesztést is a YouTube-os videók segítségével tanultam meg. Ha visszanézem a képeimet, nagyon más stílusban nyomtam. Vagyis! Nem is akarok visszanézni semmit, letagadnám mindet, ha lehetne (nevet).

– Most nagyon erős háttérrel, telt, kontrasztos színekkel fotózol. Decemberben volt egy kiállításod egy dunaszerdahelyi kávéházban: és beszökött a falak közé az ősz...

– A meleg színeket szeretem és a mesés képeket. A jó kép nekem érzéseket közvetít és hangulatot! Sokan mondják, hogy azért választanak engem az esküvői fotósuknak, mert megélem velük a pillanatot. Úgy nézek egy nőre, mint egy másik nő – én azt is meglátom, ha a smink elkenődött, vagy a ruha eleje megnyílt. A férfi fotós másra ügyel. Van, hogy én öltöztetem fel a menyasszonyt, mert nincs ott senki rajtunk kívül. Én tűzöm meg a fátylát, én húzom be a fűzőjét. 

web-bannerek-hirlevel-02_2.jpg

– Vezekényi vagy, mátyusföldi. Hogyan kerültél Dunaszerdahelyre?

– Mikor eldöntöttem, hogy különköltözöm, fontos volt számomra, hogy magyar közegben maradjak. Szimpatikus, hogy Dunaszerdahelyen mindenki magyar. Én nagyon úgy látom, hogy itt talpraesettek az emberek. Színes egyéniségek, nagyon vagányak. Rengeteg jó kezdeményezés, sok jó rendezvény van, és sok a magyar iskola is.

– Ezek szerint tudsz élni a szabadságoddal...

– Én szabadon nevelkedtem. Rám nem lehet mondani, hogy a fúvó széltől is óvtak. Ennek ellenére minden titkot elmondtam az anyukámnak – vagy lehet, hogy pontosan emiatt. 16 évesen már tök önálló voltam. Soha nem volt bennem megfelelési kényszer. Én például nem szeretnék tökéletes anya lenni! Megfogadtam, hogy ha indulni fog a lakás, mert macskáink is vannak, akkor sem fog érdekelni. (Pedig csinos kis lakásunk van, már szerepelt az Új Nőben!) Az a fontos, hogy nevessünk és boldogok legyünk. 

– S mit szól ehhez a férjed?

Tibi, a párom sokszor megfőz, elmegy bevásárolni. A férjemnek szerencsére így vagyok jó, ahogy vagyok. Ha káosz van, akkor látja, hogy sok a dolgom. Szerintem sok nő ott rontja el, hogy tökéletes akar lenni, aztán átcsúszik a mártírszerepbe, és már nem is fogadja el a segítséget. Az ilyen nő attól érzi magát hasznosnak, ha mindent magára pakol. Szereti azt érezni, hogy szükség van rá, nélküle megállna a világ. Az én apum a mai napig megfőz, vagy megcsinálja a hagyományosan nőkre testált munkákat. Az egyenrangúság már a szüleimnél is megvolt.

Kijelentheted akkor, hogy rátaláltál a tökéletes férfira?

– Igen! Igen. Olyan félve merem kimondani, mert a környezetemben nem ezt látom. Nagyon szerencsés vagyok. Voltam már férjnél is, de elváltam, tehát tudom, miről beszélek. Utána jöttek mindenféle kapcsolatok, melyekben hiába kerestem magamat. 

– Ezt nem is tudtuk! Nem sokáig lehettél házas, hisz még fiatal vagy...

– Egy évig sem tartott. A férjem is egy nagyon rendes pasi volt, én is egy nagyon rendes lány voltam, de már eleve nem kellett volna összeházasodnunk. Csak hát mindenki biztatott, hogy ez a világ rendje. A végén én úgy éreztem, ha együtt maradunk, akkor az nekem nagyon kalitka lesz. Tibivel annyira más! Annyira otthon vagyok őbenne, rettenetesen sokat nevetünk, teljesen harmóniában létezünk. Van egy háromszög tetoválásom, ami az egyensúlyt jelképezi. Ez az egyensúly mindig is hiányzott az életemből. Az előző kapcsolataimban mindig azt éreztem, hogy nem vagyok megértve, és nem vagyok eléggé szeretve. Mióta Tibivel együtt vagyunk, én olyan boldog vagyok, hogy nem is merem senkinek sem elmondani. Az apukám nagyon kolerikus típusú férfi, mi amolyan olaszos család voltunk. Ehhez képest Tibi nyugodt, s engem is lenyugtatott. Sokszor féltem őt a világtól, mert olyan jó ember.

– Hol találkoztatok?

– Egy közös ismerősünkön keresztül találkoztunk. Mikor megláttam őt, azonnal éreztem, hogy ő az igazi. Teljesen filmbe illő jelenet volt, viszont igaz. Sokat vagyunk együtt otthon. Ő újságíró, végzi a számítógépén az ő dolgát, én is az enyémet. Egész nap beszélgetünk egymással, viccelődünk. Nem tudnám megunni, pedig már három éve együtt vagyunk. A gyerek, Rókus is azért lett, hogy na, próbáljuk meg... Milyen jó lesz, ha kettőnkből lesz egy harmadik kis lény is.

Három hónapos a babátok. Ki tud segíteni vele?

– Hát a Tibi! Mi úgy vagyunk megegyezve, hogy ő majd mindenben segíteni fog nekem. Nagyon családcentrikus, abszolúte rá merem bízni a gyereket. Sokan mondják, hogy most majd biztosan gyermekeket fogok fotózni. Ám szerintem nem. Én nem vagyok elvakult anya. Nagyon sokáig úgy voltunk Tibivel, hogy mi olyan boldogok vagyunk együtt, hogy nem hiányzik a gyermek. Mikor az előző kapcsolataimban hiányt éreztem, mindig azt gondoltam, hogy ezt csak egy gyerek tudná megoldani. 

– Fiad van. Fiút vártál? 

– Többen mondták, hogy fiús anyukának nézek ki. Ez rosszulesett, hiszen én annyira szentimentális típus vagyok. Ezért nagyon lányt akartam. 

– Mit gondoltál előtte az anyaságról, s milyen most?

– Azt gondoltam, hogy az anyaság a maga nemes szépségén túl egy rettentő nehéz feladat. Ehhez képest egy tornádó! Feltalálás, újratervezés, rengeteg mosollyal és könnyel megspékelve. Tudtam, hogy önfeláldozást kíván, de ennyit?! Tudom, már sosem lesz minden olyan, mint régen volt, s ezt időbe telik belesimogatni magunkba.

Fontos!
Minden nő szépnek szeretné látni magát!
Én is akkor vagyok elégedett, ha látom, hogy a megrendelő elégedett. Eleinte rábíztam a lányokra, hogy ők válogassanak a képek közül. Ám belefutottam abba, hogy előnytelen kompozíciókat rendeltek. Nem tudják, hogy mi az, amit még ki lehet javítani: hibát, árnyékot, torzítást. Azért fotózok, mert ez inspirál. Azt teszem, amit elvárok magamtól, s nem azt, amit mások várnak el tőlem. Teszem a dolgom a magam derűs módján. Engem nem lehet begyömöszölni kategóriákba. 

Nagyvendégi Éva

web-bannerek-hirlevel-01_4.jpg