Minden évben így, ünnepek előtt megfogadom, hogy végre egyszer tökéletes, filmekbe illő karácsonnyal lepem meg a családot. Nem lesz több félig befejezett nagytakarítás, kormos kuglóf, csámpás torta, odakozmált kocsonya, zárlatos villanyfüzér.
A múlt évben is próbálkoztam, de minden igyekezetem kárba veszett, mikor a lányom kiemelte az átnedvesedett díszdobozból ajándékát, egy nyüszítő kölyökkutyát. (Erre ugyanis nem gondoltam, mármint arra, hogy a kutyus majd a sötétben ijedtében bepisil). Bevallom, az ünnep többi részét felmosó vödörrel és porszívóval a kezemben töltöttem, és esténként hullafáradtan rogytam kedvenc füles fotelembe. (Még legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy egy napon majd arra érkezem haza, eme kedves bútordarabom is a felismerhetetlenségig szét lesz rágva.)
Megfogadván, hogy efféle és hasonló baklövéseket többet nem követek el, idén idejében nekifogtam a karácsonyi készülődésnek. A kamrával kezdtem, melyet év közben teljesen elleptek a használhatatlanná vált tárgyak.
Először fájó szívvel zsákba raktam a szétrágott papucsokat, majd fájdalmas sóhajjal megváltam a fognyomokkal ékesített kedvenc nyári cipőmtől, a kirágott díszpárnáktól, a szétszaggatott focilabdától – amely nálunk egyébként csak gyerekszobadíszként szolgált –, a levadászott kissöprűtől és a cipőpucoló kefétől.
Miután ezzel megvoltam, népszámlálást tartottam a tavalyi évről megmaradt fenyőfadíszek közt. Tény, hogy az elmúlt évben jócskán megfogyatkoztak, nem ártana vásárolni hozzájuk…
Vajon idén is olyan ellenállhatatlan erővel fogják vonzani a csillogó díszek mafla kis ebünket? Valószínű, hiszen már rakodás közben élénk farkcsóválással sertepertélt a dobozok közt, és véletlenül sem hagyott ki egyet sem, mindegyikbe izgatottan beleszaglászott. Lassan haladtam, mint a nemszeretem munkákkal az nálam általában lenni szokott, mikor egy régi, már elfelejtett, ütött-kopott kalapdoboz került a kezembe…
Hirtelen megfeledkeztem mindenről, megszűnt körülöttem tér és idő. Ismét csodálkozó gyermeknek éreztem magam, aki áhítattal szemléli nagyija ünnepélyes mozdulatait, amint kiemeli a féltve őrzött szürke kis kalapját a dobozt bélelő selyempapírból, hogy évente egyszer, csakis egyszer (ő, a varrónő, aki mindig másokra dolgozott) úrinőként lépjen ki a havas, hideg utcára, és a hulló hópelyhek díszkíséretében elmenjen a karácsonyi misére...
Ma már kalap helyett megbarnult aranyhajakat, megfakult díszeket, színevesztett gyertyacsipeszeket rejteget a doboz: gyermekkorom vanília- és fahéjillatú karácsonyainak kellékeit. Emlékszem, imádtam ezeket a kis gyertyacsipeszeket, mindig másik és másik fenyőágra raktam őket, míg egyszer, de inkább kétszer, sikerült felgyújtanom a karácsonyfát. De nagymamám nem haragudott, mert szívében csak szeretet honolt, nem ismerte a haragot… Ki tudja, meddig nosztalgiáztam volna (a lábam már teljesen elzsibbadt), mikor is a telefon csengése durván visszazökkentett a jelenbe.
Szerencsém volt, mert így még használható állapotban sikerült visszaszereznem fából készült karácsonyfatartónkat neveletlen ebünktől. Feladom! Azt hiszem, nálunk idén sem lesz tökéletes a karácsony…
