Már mindketten jócskán benne voltak a korban, mikor összehozta őket a sorsuk. A nőnek ő volt az első autója – az autónak ő volt az első nőnemú gazdája. Használtan kerültek össze: éppen ezért értették meg olyan jól egymást.
Minden reggel együtt mentek munkába, és minden délután együtt tértek haza. Télben, nyárban, sárban, hóban, zivatarban. Az elején döcögősen ment az ismerkedés, de ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre jobban megismerték és megértették egymást. Barátokká lettek.
A nő kihallotta a motor dörmögéséből az oda nem illő zajokat, kitanulta a felvillanó lámpácskák jelentését, ellenőrizte az olajszintet, a fagyállót – minden olyat, amihez leginkább csak férfiak értenek. Beszélgetni is szoktak, mivel a legtöbb útjukon kettesben voltak. A nő olyanokat dünnyögött, hogy „Ne haragudj, jaj, bocsi, nem így akartam!”, ha a sebességváltó véletlenül kerregett egy kicsit. Az autó meghálálta a gondoskodást, és ha valami elromlott, mindig olyan helyen történt, ahol könnyű volt segítséget kérni vagy leállni. Soha nem okoztak balesetet, mert pontosan tudták, hogyan vigyázzanak egymásra.
Lám, a nagy hóvihar idején is hazajutottak, pedig sok, náluk erősebb és nagyobb kocsi árokba csúszott, úton maradt. De ők bíztak egymásban, és a kisautó átvágta magát a legnagyobb hóakadályon is: az amúgy félórás utat másfél óra alatt tették meg, de végül hazaértek.
Utolsó hazaútjuk is kalandos volt. Vízözönszerű zápor ömlött rájuk a völgyben. Az esővíz sáros folyóként hömpölygött az utakon, amikor belehajtottak. Nem tudták, átjutnak-e. A végén sikerült. Pedig már a tetőt csapkodta az iszapos, kavargó víz. Éppen eme kora nyári zápor miatt parkolt a kisautó a ház előtt – és nem a garázsban. Nem akartak az udvar felpuhult talajában elsüllyedni.
Aznap nem mentek munkába. A nő a lányát kísérte a reptérre. Csak késő délután ért haza, és estig idegesen járkált fel-alá. Aztán amikor megcsörrent a telefon, és a hívó megnyugtatta, hogy minden rendben, megnyugodott. „Holnap már együtt megyünk, ne félj!”, mondta a kisautónak. Holnap nem hagylak itthon.
Álmából zavaros hangok ébresztették. Jeges rémület járta át a testét. „Lezuhant a repülő? De hiszen hívott! A fiam! Hol a fiam?” Egymást kergették a gondolatai. Nem tudta, hogyan öltözött fel, nem emlékezett az útra sem – csak a mentőautó fényei villogtak a szeme előtt. „Magáé az autó? Ismeri a fiatalembert? Érti, amit mondok?” Rendőrök, orvosok, tűzoltók. És a rettenet. A kisautó egy oszlop köré csavarodva haldoklott. Hallotta az orvos szavait: „Hihetetlen szerencséje volt a fiatalembernek. Megúszta egy agyrázkódással. Nincsenek külsérelmi nyomok. Kórházba visszük.” Aztán a tűzoltót: „Az autónak annyi!”
Sokáig ott állt, még utána is. Még mindig éjszaka volt. A mentő elvitte a fiút. A rendőrök helyszíneltek, tették a dolgukat. Egy fél élet eltelt, mire a tűzoltók nekiláttak, hogy a törött kisautót leszedjék az oszlopról. Csikordult a pléh, csörömpölt az üveg, tört a kerék, végül az autó sarlóvá torzult testét kiemelték az útra. A nő megállt mellette, nézte az épen maradt lámpát. És egyszer csak meghallotta a halk súgást: „Megvédtem a fiút.”
Ollé Katalin
Küldj egy írást, és legyél te is Új Nő!
LÁNYOK, RÉGI OLVASÓK, JÖVŐBELI MUNKATÁRSAK, KÜLDJETEK EGY JÓ ÍRÁST, SZÖSSZENETET, S MI ITT MEGJELENTETJÜK!