Sokakban ott él a vágy, hogy egyszer csak irányt váltsanak. Koczkás Eszter (23, Komárom) mögött – bár még bűnösen fiatal, van egy nagy kanyar. Eszter többszörös országos bajnok kajakosként indult, ma pedig szuggesztív előadóként lép színpadra. Ezt hívják mozaikkarriernek – mikor valaki több területen is alázattal bizonyít.
Ki vitt ki a vízre? Ezt kérdezzük Esztertől, aki kicsit elképed, mikor az első fotóhoz kezébe nyomjuk az evezőlapátot. – Fura ismét evezőlapátot fogni. Amióta abbahagytam a versenyzést, nem szálltam vízre... – magyarázza.
A karakterünk meghatároz bennünket. Én túlságosan tépelődő, túl komoly ember vagyok. A dalírás nekem menedék. (Pulóver: Sinsay, nadrág: Bershka.)
– Ki vitt tehát vízre?
– Igazából a sporttársak és az én „naaagy” bátyám, Dávid. Ő ma U23-as kenuvilágbajnok. Miattuk szerettem edzésekre járni. Hat évig kajakoztam versenyszerűen, édesapám volt az edzőm, Lisa Carrington olimpiai bajnok pedig a példaképem.
– S hogy lett ebből karrierváltás?
– Minél több kilométert eveztem le, minél többször álltam rajthoz, annál inkább azt éreztem, hogy egyre távolabb kerülök a céltól.
De csak tizenhét éves koromban – mielőtt átkerültem volna a felnőtt korosztályba – szántam rá magam, hogy végleg feladjam a sportot. Az már tényleg egész embert kívánt volna. Legbelül akkor már rég tudtam, hogy én a színpadon vagyok otthon.
– Ezek szerint gyerekkorod óta énekelsz?
– Kislányként hatalmas Hannah Montana-rajongó voltam, és elhatároztam, hogy meg akarom tanulni a sorozat dalait. Éppen az egyiket énekelgettem, mikor édesanyám zongoratanár barátnője beugrott hozzánk. Kijelentette, hogy a zeneiskolában a helyem. Most felváltva élek Pesten és Komáromban. Mivel nagyon összetartó családunk van, amikor csak tehetem, vonatra szállok, és hazajövök. Ilyenkor mindig elmegyünk a szüleimmel ebédelni, és meglátogatom a két nagymamámat. Hetente egyszer pedig gitár- és énekórám van a helyi zeneiskolában – évek óta Balogh tanárnőhöz járok.
– Hogy megy egy ilyen váltás? Az ember nem lesz egyik pillanatról a másikra színpadkész...
– A székesfehérvári Kodolányi Egyetem jazzének szakán diplomáztam. Azonban a jazz, bármennyire is szeretem, rétegzene. Ahhoz, hogy más műfajokban is maximálisan tudjak teljesíteni – hiszen mindegyik más hangképzést igényel –, fontosnak érzem a tanulást.
Régi vizeken evezve... (Evezős szett: Craft Sportswear)
– Budapest kontra Komárom. Melyik a nyerő?
– Megszoktam a „pesti” létet, a hömpölygő, arctalan tömeget, de hosszú távon nem tudom elképzelni az életemet egy ekkora metropoliszban. Persze nem vagyok „röghöz kötve”, például Székesfehérváron próbálok a zenekarommal, őket az egyetemi éveimben ismertem meg. A programot pedig mindig egy pubban beszéljük meg.
– Mit ad a zene, amit a sport nem tudott megadni?
– A zene számomra mindig is menedék volt. A szövegeimmel el tudom mondani azt, ami dallam nélkül nem megy. A zene a szárnyai alá vesz. (Mosolyog.) Öltözködésben is szeretem a csillogó kiegészítőket, egy ezüst mellényt, egy strasszos cipőt, mert valahogy ugyanazt teszik velem, mint a zene. Kiemelnek a hétköznapokból – s pont erre az érzésre épül minden, amit csinálok. A szerelemről énekelek, a hiányról vagy az elengedésről. Sokan rácsodálkoznak, hogy koromhoz képest milyen komorak vagy épp érzelemdúsak a dalaim.
A tempó szoros, a szett laza (Nadrág: Nike, piros ingpulóver: Zara)
– Honnan inspirálódsz?
– Ahogy mondják, a dal mindig belülről fakad. Én az életemet nagyon mélyről meg tudom élni. Anyukám mindig azt mondta, hogy „öreg lélek” vagyok. (Magyarázza csillogó szemmel.)
– S mi születik meg előbb, a dallam vagy a szó?
– Néha az érzés, néha bevillan egy-egy mondat, máskor kitalálok egy akkordmenetet, majd ahhoz passzítom a szót. Egyszer pikk-pakk összeáll a nyers verzió, máskor hetekig töröm rajta a kobakom.
Félreteszem, újra előveszem, s eljön a perc, mikor ugyanaz a nap kel föl, s mégis tiszta lesz fölöttem az ég. Tisztán látom, merre van a tovább. Régebben főleg magyarul írtam, mostanra viszont egyre több angol dalom születik.
– Hány saját dalod van?
– Jelenleg huszonhárom saját számom van, mindegyik egy-egy korszakom lenyomata.
– Milyen megjelenést részesítesz előnybe?
– Engem senki nem láthat strucctollakban, toronymagas tűsarkakon tipegni. Hogyisne, hiszen száznyolcvan centiméter vagyok. Az én ruhatáramat, sőt a karakteremet is a versenysport formálta. Alázatos vagyok és kitartó, vagyis a zene mindenekelőtt! Volt, hogy majd negyven fokban léptem színpadra; az Ugye akarod című dalom klipforgatásánál pedig oltári zimankót fogtunk ki, amin még a párducmintás kabát sem segített. Bécsben, Csonka Andreas producer stúdiójában vettük fel a dalt, majd a werkvideót, végül a városban a klipet. Úgy fáztam, mint életemben még soha.
Eszter egyik dala a gútai Hajómalom Fesztivál himnusza volt... (Fekete nadrág és mellény: Zara.)
– Kitől örökölted a zenei tehetségedet?
– Apai nagyapám hallás után zongorázott, nagymamám pedig óvónőként rengeteg dalt ismert. A bátyámmal ültünk a hintában, és kívánságműsort játszottunk: felváltva választhattunk, hogy mit énekeljünk. Sosem fogytunk ki a dalocskákból. Másik nagyapám valamikor zenekarban énekelt, óriási hangfalai voltak, és a szobájában mindig jó zene szólt. Együtt laktunk, így rengeteg időt töltött velünk, az unokákkal. Különben az első dalomat róla írtam tizenhat éves koromban. Az unokatesómmal állandóan versenyeztünk, ki énekel szebben, és szegény nagypapát nyaggattuk, hogy játssza el a zsűrit. Mindig engem hozott ki győztesnek. Meglehet, hogy az unokatesómból ezért lett inkább biológus... (S huncutul ránk néz.)
Színek és ruhák
Eszter legtöbbször a sötétebb árnyalatokhoz nyúl, a mélykéket, a csokoládébarnát, a grafitszürkét és nagy kedvencét, a feketét választja. Így azonban szembemegy a színtanácsadók ajánlásaival, hiszen hideg nyár típus. Ha valami igazán tetszik neki, mint például a palazzo nadrágok, akkor ellenvélemény ide vagy oda, megveszi. Mára letisztultabb a ruhatára, a logómániáját rég maga mögött hagyta. Formálódik. A színpadon pedig azon van, hogy a megjelenése és a zenei tartalom egy koncepciót képviseljen.
