Platinaszőke haj, telt idomok, csábos tekintet és érzéki szépségfolt az ajak fölött. Ez az a Marilyn Monroe, akit mindannyian ismerünk. Pedig sokkal több volt ennél: egy ambiciózus, eltökélt, törékeny és szenvedélyes nő. Határokat feszegetett és hágott át. Rá emlékezünk a nyáron.
Száz éve született Marilyn Monroe, a világ pedig egy emberként ünnepli a hírhedt szőke bombázó emlékét. Neve összeforrt Hollywooddal, a sztárvilág csillogásával és őrült, pikáns botrányaival. Sokan csupán csábos külsejéről, a Kennedy fivérekkel folytatott állítólagos afférjáról vagy tragikus haláláról ismerik őt. Személye azonban sokkal többet rejtett magában. Nem egy felszínes szexszimbólum volt, hanem egy valóságos nő, valóságos problémákkal, megpróbáltatásokkal, beteljesült és beteljesületlen álmokkal.
A filmtörténelem egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor Marilyn Monroe fehér ruháját fellibbenti a szél a huzatos New York-i metrólejáróban, megvillantva az alatta viselt fehérneműt. Marilynről közben sugárzik az önbizalom. Vonzereje és nőiessége tudatában uralja a jelenetet, kezével kecsesen simítja le a felröppenő ruharedőket. A Hétévi vágyakozás című film ikonikus jelenetét éjszaka forgatták, hogy elkerüljék a hatalmas embertömeget. Mégis több száz lesifotós és kíváncsiskodó tódult oda, hogy lencsevégre kapják, ahogy a fehér ruha újra és újra fellibben. A jelenetet ugyanis közel negyven alkalommal vették fel, miközben az egymást lökdöső férfiak kurjongattak és füttyögtek. Billy Wilder rendező pedig hallgatott a tömeg kántálására, és közelebb vitte a kamerát – egészen a színésznő ágyékáig.
„Eleinte még minden ártatlan és vidám volt – emlékezett vissza Marilyn –, de ahogy Billy újra és újra leforgatta a jelenetet, a férfiak tömege megállás nélkül tapsolt és kiabált: Többet, Marilyn, mutass még többet! Ami eredetileg egy mókás jelenetnek indult, az szexjelenetté változott.”
Mert így akarta őt láttatni Hollywood, és így is látták sokan: a butuska szőke, a szexikon, a férfiak fűtött fantáziájának megtestesülése. Nyílt szexualitása és érzékisége repítette őt a magasba, de az is húzta le magával.
Egyszerre ünnepelték és vetették meg érte. Marilyn pedig tudta, hogyan használja ki ütőkártyáit, és fordítsa őket a maga javára.
Norma Jeane
Marilyn nem volt mindig az a szőke ciklon, amiként híressé vált. Norma Jeane Baker néven látta meg a napvilágot 1926. június 1-jén, Los Angelesben. Apját sosem ismerte. Édesanyja, Gladys – talán öntudatlanul is megjósolva lánya karrierjét – vágóként dolgozott egy filmstúdióban, de egyre súlyosbodó mentális problémái miatt ott kellett hagynia nemcsak a munkahelyét, de Norma Jeane-t is, ugyanis skizofréniával pszichiátriai intézetbe került.
Norma Jeane innentől kezdve nevelőotthonokban és árvaházakban töltötte gyermekkorát, nevelőszülei pedig nemegyszerszexuálisan is bántalmazták a fiatal lányt. Tizenhat éves korára csupán két megoldást látott maga előtt: vagy marad árvaházi gondozásban, vagy férjhez megy. Az utóbbit választotta, így 1942-ben hozzáment a nála öt évvel idősebb gyármunkáshoz, James Doughertyhez.
Nem sokat tudni erről az időszakról, de feltételezhető, hogy az elsietett házasság, noha nyugalomban telt, nem kedvezett egyik félnek sem. „Nem szomorított el [a házasság], de boldoggá sem tett ‒ nyilatkozta később Marilyn. ‒ A férjemmel alig szóltunk egymáshoz. Nem azért, mert haragudtunk egymásra. Egyszerűen nem volt miről beszélnünk.” Jamest nem sokkal ezután elhívta a kötelesség –1944-ben beállt a haditengerészethez.
Norma Jeane eközben, mint sok nő a második világháború idején, egy fegyvergyárban vállalt állást. Itt fedezte fel a fotós David Conover, aki a háborút segítő nőkről készített képeket egy magazin számára. Conover a lány láttán rögtön tudta, hogy ritka kincsre lelt. Biztatására Norma Jeane modellnek állt, és ezzel egy új fejezet köszöntött be az életében.
A lány csakhamar rájött, mennyire élvez a kamera lencséje előtt dolgozni, és nem érte be csupán a pózolással – filmszerepekre vágyott.
Sztár születik
Norma Jeane és James 1946-ban váltak el, miután a férfi leszerelt. Pár hónappal később a lány megvált vállig érő, sötét fürtjeitől: levágatta és kiszőkíttette a haját, az új külsőhöz pedig új név is dukált. Így lett Norma Jeane Bakerből Marilyn Monroe.
Még abban az évben leszerződött a Twentieth Century Fox, majd később a Columbia Pictures filmstúdióval. A producerek rögtön látták a fiatal és gyönyörű lányban rejlő potenciált, bár kérdéses, hogy valóban a drámaórákon szerzett tehetsége keltette-e fel a figyelmüket, vagy más lehetőségek gondolatára csillant fel a szemük – a bombázó filmcsillag lehetőségére.
Máig vitatott, vajon Marilyn is áldozata volt-e Hollywood hírhedt casting couch-ának (szerep-kanapé) – azaz annak érdekében, hogy a feltörekvő színésznők akár kisebb szerephez is jussanak, kénytelenek voltak rábólintani a filmipar nagyembereinek szexuális közeledésére. Az életrajzírók és Marilyn ismerősei szerint a színésznő nagyon is tisztában volt a színfalak mögött folyó üzelmekkel, és ‒ akár áldozat volt, akár nem ‒ nemcsak felszólalt ellenük, de próbált a saját feltételei szerint boldogulni az iparban.
Nem hiába nevezte egy ízben Hollywoodot „túlzsúfolt bordélyháznak”. 1952-ben pedig ‒ Florabel Muir újságíró közreműködésével ‒ megjelent egy cikke is A farkasok, akiket ismertem címmel, amiben a kétes szándékú férfiakkal való találkozásairól mesélt, különös figyelmet fordítva a szórakoztatóipar rejtett csapdáira.
„Hollywoodban keményen kell dolgoznunk azért, hogy túljárjunk a farkasok eszén. Hiszen mindenféle farkasok özönlenek ide messzi tájakról és a közelből egyaránt, hogy csapdába ejtsék a filmek Piroskáit” – írta Marilyn.
Sokan úgy vélik, hogy nem tekinthetünk Marilynre csupán áldozatként – pontosan tudta, miként működik a filmipar, s elég leleményes és találékony volt ahhoz, hogy kijátssza annak kétszínűségét. Nem csupán egy „megcsinált” híresség volt, hanem egy olyan nő, aki maga vetette meg a lábát Hollywood ingoványos talaján, a megannyi megpróbáltatás ellenére. Tudta, hogyan használja ki a szőke bombázó szerepét, amit ráosztottak. Kicsattanó önbizalma, ragyogó kisugárzása és hamisítatlan vonzereje igazi fegyver volt a kezében.
Bár ez a fegyver néha önmaga ellen irányult – nem mindig sikerült kiszabadulnia a „butuska szőke” skatulyából, amibe a filmipar minduntalan belekényszerítette. A közönség ünnepelte csábos imázsát és kendőzetlen nőiességét, de amint saját kezébe vette az irányítást, és karrierje előmozdítására használta külsejét, azonnal gúny tárgyává tették. Komolyabb szerepekre vágyott, de őt magát nem vették ehhez elég komolyan.
A nő a színfalak mögött
Marilyn minduntalan arra vágyott, hogy személyét és munkáját is elismerjék. Ez azonban nem bizonyult egyszerű kívánságnak: az 1950-es évek szórakoztatóiparában szinte nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy egy szexszimbólumnak kikiáltott híresség többre legyen hivatott, mint a férfi fantázia beteljesítése.
Marilyn azonban folyamatosan fejlesztette magát. Rengeteget olvasott, nemegyszer lencsevégre is kapták, ahogy a Bűn és bűnhődés vagy az Ulysses lapjait bújja. Festett és verseket írt, sőt, megannyi kortárs költővel és íróval kötött szoros barátságot – így Carl Sandburggel és Dame Edith Sitwellel is.
Színészi karrierjét is komolyan vette, lankadni nem akaró kitartással képezte magát, hogy elmélyítse tudását és új szintekre emelje tehetségét. A New York-i Actors Studióban a híres színpadi színésznő, Paula Strasberg tanítványa volt. Lelkesen látogatta az órákat, amelyek hatalmas löketet adtak számára ahhoz, hogy komoly színésznőként tekintsen önmagára. Noha szerepeiben továbbra is a szende vagy érzéki nő bőrébe bújt, játékában szembeötlő volt a változás, és még két Golden Globe-díjat is bezsebelt.
Marilyn 1954-ben megalapította saját produkciós cégét is, ami akkoriban nemcsak bátor, de lehetetlennek tűnő lépés is volt egy fiatal színésznő részéről. A korabeli sajtó kinevette Marilynt, és megannyi gúnyos, lekicsinylő cikket jelentettek meg törekvéséről. Pedig ő csak függetlenedni vágyott – maga akarta megválogatni szerepeit, visszautasítani azokat, amik nem felelnek meg az elképzeléseinek, és egyenlő fizetést követelt meg saját maga és színészkollégái számára.
Mindezek napjainkban talán kevésbé radikális elvárásoknak tűnnek, de akkoriban nagyon is annak számítottak, és a nőjogi mozgalmak még túlságosan is gyerekcipőben jártak ahhoz, hogy támogatni tudják Marilynt törekvéseiben.
És talán ez az, amit a leginkább elfelejtünk Marilyn Monroe-ról: ő is csak egy nő volt, egy közülünk. Nem csupán egy csillogó álomkép a mozivásznakon és filmplakátokon, hanem egy hús-vér nő ‒ problémákkal, megpróbáltatásokkal, beteljesült és beteljesületlen álmokkal. Diszlexiával és dadogással küzdött, ami megnehezítette karrierjét. Krónikus vakbélgyulladása miatt gyakran gyötörték hasi görcsök. Mindemellett súlyos endometriózisban szenvedett, aminek következtében nemcsak erős menstruációs fájdalmakkal küzdött, de teherbe sem tudott esni ‒ ennek ténye pedig mély sebet ejtett benne, ugyanis vágyott az anyaságra.
Marilyn sokkal összetettebb személyiség volt, mint ahogy azt a köztudat elhitetné velünk. Nem volt se üresfejű „szőke”, se felületes szexszimbólum, hanem egy érzékeny, céltudatos és rátermett nő. Nem meglepő, hogy még halála után hatvan évvel is elámulunk személye sokszínűségétől.
