Ha valaki a tévében látottak alapján próbálná jellemezni, nagyot tévedne. A reklámokban és a Fábry-show-ban bolondozó férfi csak egy kicsike szeletkéje mindannak, ami Szőke Andrásban lakozik.
Az örök vesztes, a szocializmus csóró neveletlenje, a nemzeti toprongyba beleszületett, a piszkos jég hátán fifikával megélők komikus dalnoka, magányos burleszkhős, a filmtörténet nagy kisembereinek egyenes leszármazottja – csak néhány a sokféle jellemrajz közül, amelyek felfedni próbálják Szőke Andrást. Egy biztos: nagyon sokoldalú.
– Ugyanabba a szentesi drámatagozatos gimnáziumba járt, mint Badár Sándor. Ön is ott fertőződött meg a film világával?
– Én idősebb vagyok Sanyinál. Ő járt az első ilyen drámatagozatos osztályba, azt viszont rajtunk kísérletezték ki, hogy az osztály milyen legyen. De végig velük csináltam a színházat.
– Az életrajza szerint az érettségi után sokáig szobafestőként kereste a kenyerét.
– Késői gyerek vagyok, édesapám már a húszas években szobafestő volt, így mellette már szinte gyerekkoromtól kezdve folyamatosan benne voltam a szakmában. A középiskola elvégzése után évekig próbálkoztam bekerülni a képzőművészeti vagy a színművészeti főiskolára. Amikor eljöttem Budapestre, amellett, hogy filmmel, színházzal meg pantomimmel foglalkoztam, szobafestőként is dolgoztam. Takarító is voltam moziban, majd rendezőasszisztens-gyakornokként kezdtem dolgozni a filmgyárban.
– Mikor kezdett filmezéssel foglalkozni?
– 14 éves korom óta foglalkoztam amatőr filmezéssel, ezért is jöttem fel Budapestre. Szomjas Györgynek volt egy amatőr filmklubja, ott készítettem el az első egész estés filmemet, a 69-et. Ez volt első játékfilmszerepe Badár Sanyinak, aki akkoriban még Szentesen volt vasutas. Videó akkor még nem volt, szupernyolcas filmre forgattuk, amit felnagyítottak.
– Hogyan lett mozitakarítóból hirtelen rendezőasszisztens-gyakornok?
– A filmgyárba úgy kerültem be, hogy a filmem megtetszett Simó Sándornak, aki akkor az Amatőr Filmszövetség elnöke volt. A katonaság után megkértem, hogy bármilyen segédmunkát elvállalnék a filmgyárban.
A dolog érdekessége, hogy miközben mi, fiatalok eléggé szokatlan filmeket csináltunk, mégis az idősebb korosztály segítette az indulásunkat. Valahogy ők sokkal nyitottabbak voltak, és félig hivatalosan, félig nem hivatalosan saját filmjeinket csinálhattuk. Ezek úgynevezett no-budget filmek voltak, nagyon kis pénzből készültek.
1990-ben a filmszemlén mutatták be a Vattatyúk című filmemet, amely megkapta a Kritikusok díját. Ez a meglepő siker segített abban, hogy a Hunnia Stúdióban, még mindig diploma nélkül, elkezdhessük az Európa Kemping című film forgatását. Abban az időszakban keresett meg Szomjas György: a Roncsfilmnek én írtam a dialógjait. Sőt, lehetőségem adódott arra, hogy olyan szereplőket is belevigyek, akiket addig a szakma nem igazán ismert. Például Badár Sándort vagy az addig dramaturgként dolgozó Fábry Sándort.
Másoknak is írtam forgatókönyvet, miközben dolgoztam saját filmjeimen is. 1994-ben Balázs Béla-díjat kaptam az addigi munkáimért, ami a filmeseknél olyan, mint zenészeknél az Erkel-díj.1995 körül Xantus János tanársegéde voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol a külföldi szakos hallgatókat tanítottam, például Antal Nimródot, a Kontroll későbbi rendezőjét.
– Eddigi filmjeit a rétegfilmek közé sorolta a kritika, de a Hasutasok című filmet közönségfilmnek kiáltották ki.
– Úgy gondolom, ha a Tündérdomb című filmem is megkapta volna ugyanezt a reklámot, ugyanígy nézhető lett volna. Ugyanazzal a szemlélettel dolgozunk, csak más technikai körülmények között. Próbálom megtalálni és megmutatni azokat a meséket, amelyek bennünket éltetnek. A visszajelzések is, például azon reklámok tekintetében, amelyekben most Badár Sanyival részt veszünk, azt bizonyítják, hogy ez működik.
– A több pénz meg a jobb körülmények mögött ott áll a producer, aki a pénzt adja. Mennyire szólnak bele a munkájába?
– El kell fogadni, hogy aki a pénzt adja, az dönti el, milyen módon avatkozik bele a történetbe. Ez itt is benne volt a megállapodásban!
– Filmjei elárulják vonzódását a cseh kultúra és a cseh filmek iránt. Erre utal filmjeinek hangulata, az abszurd helyzetek komikuma, a Zsiguli cseh nyelven megszólaló angyala, a Kiss Vakond című film, amely a népszerű rajzfilm – mondhatom-e így? – továbbgondolása...
– Azért szeretem a cseh filmeket, mert nagyon jók. Az a fajta szemléletmód, ami Chytilovánál vagy Menzelnél jelen van, nincs meg jelen pillanatban a magyar filmekben. Ha megnézzük Prágát, ahol az érezhető német közelség, a polgári létezés teljesen más történelmi hagyományokkal működteti ugyanazt a helyzetet, amit itthon is találunk. Persze nem biztos, hogy az ilyen humor nálunk is meg tudna élni. Mert talán a széles közönségnek összetett lenne ez a fajta finomság vagy árnyaltság.
– Filmjeinek szereplői jellegzetesen a kisemberek, az örök vesztesek.
– Mivel az ország 3/4-e így él, úgy gondolom, erről is kell beszélni, őket is érdemes bemutatni.
– Kevesen tudják Önről, hogy masszázzsal is foglalkozik, sőt, tanfolyamokat is tart.
– Körülbelül 19 évvel ezelőtt kezdtem el vele foglalkozni. Valaki súlyos beteg lett a környezetemben, és azt javasolták, így próbáljak meg segíteni rajta. Gyógyítottam, de nekem is segített, mert alázatra, türelemre tanított. Tartok tanfolyamokat is, egyébként szlovákiai tanítványaim is vannak. Ameddig az élet engedi, addig próbálok mindent – a filmet és a többit is – így, együtt csinálni.
Bernád Emese
