Fiatalok és idősek számára már örökre ő marad Otrokóczy Rozália, Cecey Éva és Szentirmay Katinka. Meg a Tóték Ágikája. Venczel Verát fiatalon elkényeztette az élet. Már főiskolásként meghatározó alkotások főszereplője volt, neves partnerek mellett tette meg első színpadi lépéseit.
És bár idővel a filmszerepek kissé megfogyatkoztak, a művésznő rendületlenül járja a számára kijelölt utat. A Vígszínház színpadán varázsolja el nézőit, vezeti át őket egy másik világba, villant fel előttük egy másik életet.
– Ebben a rohanó és talmi ragyogásnak behódoló világban nagy örömmel fedeztem fel az interneten Venczel Vera rajongóinak táborát. Képeket, gondolatokat osztanak meg egymás között, tájékoztatnak az Önnel kapcsolatos aktualitásokról is.
– Megszólítottak, nem lenne-e kifogásom, ha készítenének nekem egy honlapot, ahova feltennék azokat az anyagokat, amelyeket az elmúlt évtizedek során összegyűjtögettek rólam. Mondtam: magamtól biztosan nem csinálnám, de ha ők vállalják, megköszönöm. Jó érzés látni, hogy ilyen sok ember időt szakít rám. Annyira megható!
– Mikor döntött úgy, hogy a színészi hivatást választja?
– Még egészen kicsi koromban. Apám imádta a verseket, gyakran szavalt, és tanítgatott engem is. Akkoriban majdnem minden lány színésznő akart lenni. Ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam: nem tudom. Ám közben belül nagyon úgy éreztem, igen, színész szeretnék lenni! És mintha az élet is arrafelé terelt volna. Baráti kapcsolatok révén már gimnazistaként bekerültem Szilágyi Virgil vizsgafilmjébe és Máriássy Félix, valamint Esztergályos Károly filmjébe is. Ezek megerősítettek választásomban. Így aztán a negyedik végén beadtam a felvételi jelentkezést a színművészetire.
Ugyan a Madách Színház akkori rendezőjének, Pártos Gézának az osztályába kerültem, felfigyelt rám Várkonyi Zoltán, aki már másodév végén meghívott a Vígszínházba és a Kárpáthy Zoltán című filmbe. Harmadév elején volt az első vígszínházi bemutatkozásom, a Néma leventében. Jaj, nagyon régen volt, éppen 41 éve!
– Milyen volt bekerülni a szakma nagy öregjei közé? Egy színpadon játszani Ruttkai Évával, Latinovits Zoltánnal, Sulyok Máriával, Páger Antallal, Darvas Ivánnal?
– Annyira tiszteltem őket! Varázslat volt a közelükben lenni! Elfogódott voltam, és rajongó. A próbák során előfordult, mikor rajtakaptam magam, hogy csak csodálom őket. Soha nem felejtem el első színházi szerepemet! Ruttkai Éva egyik udvarhölgyét játszottam, akinek azt mondja az úrnője: „Carlotta, Lotta hamar az erszényem!”. Amire én azt válaszoltam: „Hozom!” – és szinte repültem.
– Most pedig a fiatalok szemében Ön a szakma nagy öregje…
– Erről nehezen beszélek, mert nem az ő szemükkel látom magam. Az őszi próbafolyamat nagyon érdekes volt! Shakespeare Minden jó, ha vége jó című darabját próbáltuk, éppen azt, amelyikben a hetvenes években én játszottam Diána szerepét, akinek most az édesanyja vagyok. Más korban játszódó darab, miközben tökéletesen a mának szól. A szerelem és a kiábrándulás, a születés és a halál, a boldogság és a boldogtalanság örök emberi kérdések. Partnerem, Zeck Julianna szájából visszahallottam a régi szövegemet, de ő más, mint én voltam annak idején. Ez természetes, hiszen ő egy másik ember. És ez nagyon jó! Kicsit olyan ez, mint a szülő-gyerek viszony. Egy gyerek figyeli a szülőt, és pontosan le tudja tapogatni, milyen az anyu vagy az apu igazán. Gondolom, a fiatal kollégákkal is így van: gondosan letapogatják, milyen a mellettük lévő ember, mit csinál, hogyan dolgozik. Mégis, nekik is végig kell küzdeni ugyanazokat a küzdelmeket, korra és nemre való tekintet nélkül – másként nem megy. Mindig mindent valahogy elölről kezd az ember, akárhány éves. Nekem magamnak is legalább annyi munkám van a saját szerepemmel, mint nekik a saját szerepükkel. Hiába játszottam már Shakespeare-t, de az akkor volt. Nyilván most én is más vagyok: mást gondolok, mást hallok meg, mást veszek észre, mint huszon- vagy harmincévesen. Változunk – és ez így van rendjén.
– Hűséges alkat: 1966 óta, 41 éve a Vígszínház művésze.
– Ha körülnézek, akkor azt látom: egyre kevesebb helyen van állandó társulat. Pedig én ezt szeretem, és ebben nőttem fel. Az, hogy szabadúszó lesz valaki, lehet saját választás, de lehet kényszerpálya is. Teljesen egyéni, én úgy látom. Az viszont, hogy mit csinál az ember, hogy jól csinálja-e, vagy sem, nem épületfüggő. Szerencsém van, mert nekem kitölti az életemet a színház, a Shakespeare-rel való találkozás, az, hogy estéről estére jönnek a nézők.
– Mennyire nehéz a mai világban színésznek lenni? Minden szabadabb lett ugyan, de bizonytalanabb is, ráadásul aki nem szerepel a tévében, azt nem is nagyon ismerik.
– A mai világ nagy ellentmondása, hogy miközben régebben nehezebb volt az utazás, mégis többfelé mozdultunk, éltünk és dolgoztunk, mint ma.
Szinkronizáltunk, forgattunk, rádiófelvételeket készítettünk a színház mellett. Régebben a televízió is sok előadást megörökített. Hányan vannak ma is, akik csodálatos dolgokat alkotnak, mégsem tudunk róluk! Vagy legalábbis kevesebben, mint régen.
– Rajongói nagy örömére újra feltűnt a képernyőn, igaz, szokatlan helyen, a Barátok közt című sorozatban. Milyen volt kipróbálni azt a fajta munkát?
– Az egyik család nagymamáját játszottam. Érdekelt a munka: egyedül élő, magányos embert kellett megformálnom, ami sajnos, teljesen mai téma. A sorozatbeli munka pedig teljesen más, mint a filmforgatás. Feszes, szigorúan beosztott életforma.
– Mennyiben segítette élete sorsfordulóin át az, hogy színész. Egyik interjújában főiskolai osztályfőnöke szavait idézte: „Maguk szerencsés emberek. Esténként két órára megoldhatják az életüket”. Valóban szerencsét hozott a színészet?
– Ez igaz, valóban így van! Sokszor, ha rejtve is, de valami átfedés mindig volt az életem és a szerepeim között. Azok az írók, akik nagyon tudtak női szerepeket írni, bizony saját életem tükrét mutatták fel, és sokszor segítettek. Ha akarja az ember, ha nem, a színpadon minden kiderül: hogy igazából ki és miféle vagy. Minden fény oda, a színpadra, a színészre irányul, ami segíti az átélés varázsát. A néző pedig belekerül egy másik világba, egy történetbe, egy mesébe, és vagy magára ismer, vagy drukkol valakinek. De az is lehet, hogy csak nevet egy jó nagyot, vagy sír. Nem véletlen, hogy terápiaként is használják a színházat, hiszen más sorsokba, élethelyzetekbe képzelheti magát az ember. Sok „civil” jó színészi képességekkel rendelkezik. De a legtökéletesebb színészek a gyerekek!
– Ugyan a filmesek mostanság mintha elfeledkeztek volna Önről, de a kollégák és nézők nem. Kollégái 2003-ban Önnek ítélték a Ruttkai-gyűrűt, 2006-ban Ajtay Andor-díjat kapott, 2005-ben Páger Antal szülővárosától Páger-díjat kapott.
– Fantasztikus érzés a kollégák és a nézők szeretete. Két éve például újra ellátogathattam Szarvaskőre, abba a faluba, ahol valamikor az Isten hozta, őrnagy úr! című filmet forgattuk. Felkeresett a falu polgármestere, aki a forgatás idején még gyerek volt, hogy szívesen látnának falunapra, amikor a filmet is levetítenék. Az egész falu várt, egy kisgyerek kezében egy hatalmas tábla volt: Isten hozta, Ágika! Egy kislány matrózruhában, két varkoccsal virágot adott át. Amikor kiszálltam az autóból, egy férfit pillantottam meg, aki be volt öltözve őrnagyruhába, s ugyanúgy háttal ült a bőröndjén, mint Latinovits a filmben. Végigjárták velem az összes volt forgatási helyszínt. A felépített díszletház már nincs meg, de a kerti budit megőrizték. Szinte láttam magam előtt az a pillanatot, ahogy ott söröznek ketten, Latinovits és Sinkovits! Mindenki elhozta a 69-ben adott autogramokat, a gondosan megőrzött fényképeket újra aláíratták. Végignézték velem a filmet, és előmondták a szöveget. Azt gondolom, hogy ez a legnagyobb díj, amit kaphattam, s ezt megélhettem…
– Milyen gyakran jár a Felvidékre? Ha jól tudom, férje, Czapp György formatervező iparművész rimaszombati származású.
– Annakidején A fekete város című filmsorozatot részben Szlovákiában forgattuk, jó pár vígszínházi előadás is eljutott Pozsonyba. Rimaszombaton is jártam már. Kétszer kaptam meghívást a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó verseny zsűrizésére is, de sajnos nem sikerült összeegyeztetni a színházi próbákkal. Pár évvel ezelőtt Kassán szerepeltünk, A kassai polgárok című Márai-művet játszottuk, egy ötödéves rendező, Szákás Tóth Péter vizsgaelőadását. Nagy öröm volt számomra Kassán megszólaltatni Márait, és az is, hogy a közönség milyen nagy szeretettel fogadott bennünket.
Bernád Emese
