Mátyus Zoltán – Üresfészek-szindróma - 1. rész

Az üresfészek-szindróma sok szülő életében észrevétlenül, mégis fájdalmasan érkezik el. A gyerekek felnőnek és önálló életet kezdenek, a családi ház kiürül, és a korábban megszokott, zsibongó mindennapokat hirtelen túl nagy csend váltja fel. De vajon hogyan lehet ezt az új élethelyzetet megélni? Hogyan találhat egymásra újra két ember, akik hosszú éveken át elsősorban szülőként működtek? Mátyus Zoltán pszichoterapeutával beszélgettünk veszteségről, újrakezdésről és a párkapcsolat második tavaszáról.

A gyerekek kirepülése egyszerre természetes és fájdalmas fordulópont. A szülők hosszú éveken át a család köré szervezik a mindennapjaikat, majd egyszer csak azt veszik észre: csend lett a házban. Az üres fészek azonban nemcsak veszteséget jelenthet, hanem lehetőséget is arra, hogy újra felfedezzük önmagunkat és egymást. 

– Miért olyan nehéz elfogadni, amikor a gyerekek kirepülnek a családi fészekből?

– Mert egyszerre több változással is szembe kell néznünk. Általában nem készülünk tudatosan az élet nagy fordulópontjaira. Ahogy a gyermek születése vagy a házasságkötés is teljesen új helyzetet teremt, ugyanilyen jelentős változás az is, amikor a gyerekek önálló életet kezdenek. Csakhogy erről ritkán beszélünk előre. Ez a változás ráadásul egészen más természetű. Fiatalon a jövő tele van tervekkel, célokkal, lehetőségekkel, azaz elég mozgalmas. Az üres fészek időszaka viszont sokak számára inkább lelassulást jelent. Több lesz a csend, több lesz az idő, ugyanakkor kevesebb lesz a napi feladat és az a folyamatos jelenlét, amely évtizedeken át kitöltötte az életet. Ebben az új helyzetben újra meg kell találni azt, hogy mi ad örömet, mi ad értelmet a mindennapoknak. Ehhez társul az is, hogy ebben az életszakaszban sokan már az egészségük vagy az anyagi biztonságuk miatt is aggódnak. És van még egy nagyon fontos kérdés: milyen állapotban van a párkapcsolat? Hiszen amikor már nem kell iskolába vinni a gyerekeket, különórákra sietni vagy vacsorát készíteni öt emberre, egyszer csak ott marad két ember egymással. Ilyenkor derül ki igazán, hogy maradt-e közöttük valódi kapcsolat.

Az üresfészek-jelenséget és a vele járó lelkiállapotot először Dorothy Canfield amerikai írónő írta le 1912-ben, a *The Squirrel-Cage* című regényében. A szindrómát nem betegségként, hanem természetes jelenségként tartják számon.

– Sokan arról számolnak be, hogy amikor belépnek a gyerek üres szobájába, szinte mellbe vágja őket a hiány. Ez természetes?

– Teljesen természetes. Minden jelentős változás együtt jár valamiféle gyásszal. Nemcsak akkor gyászolunk, amikor elveszítünk valakit. Minden olyan élethelyzetben jelen van ez az érzés, amikor valami számunkra értékes lezárul. Ha a gyermek felnő és elköltözik, egy csodálatos korszak ér véget. Az, hogy ezt szomorúság kíséri, nem betegség, hanem az emberi működés része. A baj inkább akkor kezdődik, ha nem engedjük meg magunknak ezt az érzést. Az üres gyerekszoba sokszor nagyon kemény kérdéseket tesz fel. Mi marad most? Mi ad örömet? Mire ébredek fel reggelente? Ezek nem könnyű kérdések, mégis fontos, hogy ne meneküljünk el előlük.

– Fel lehet erre egyáltalán készülni?

– A legjobb, ha nem akkor kezdünk el gondolkodni rajta, amikor már beköszöntött ez az időszak. A párkapcsolatot nem ötvennyolc évesen kell hirtelen „megmenteni”, hanem folyamatosan kell ápolni. Sokszor azt látom, hogy a szülők óriási energiát fordítanak arra, hogy a gyerekeiknek mindent megadjanak. Sport, zeneóra, táborok, tanulás, biztonság, jó iskola – mindenre jut figyelem. Közben azonban megfeledkeznek arról, amit én gyakran a „nulladik gyermeknek” nevezek, a párkapcsolatról. Ez a gyermek nem sír, nem kér enni, nem panaszkodik, hogy bántották az iskolában. Éppen ezért könnyű háttérbe szorítani. Pedig a párkapcsolat ugyanúgy gondoskodást igényel, mint a gyerekek. Érdemes időről időre feltenni egymásnak a kérdést: jól érezzük-e magunkat együtt. Jó hazajönni egymáshoz? Van még közös élményünk? Mert attól, hogy a család működik, még nem biztos, hogy a kapcsolat is él.

Mátyus Zoltán pozsonypüspöki magánrendelőjében a logoterápia módszerével dolgozik. Viktor Frankl dolgozta ki a logoterápia elméletét. Azt mondta, hogy az embert nem csak az ösztöne hajtja: keresi élete értelmét is. (A logosz görögül értelmet jelent.)

– Mi történik akkor, ha erre nem figyeltünk oda, és egyszer csak ott találjuk magunkat kettesben?

– Azt gondolom, hogy soha nincs késő változtatni. Sok kapcsolatban éppen ez a krízis indít el valami újat. Persze nincs olyan recept, ami mindenkinél működik. De az első lépés mindig ugyanaz: őszintén megkérdezni egymástól, mire vágyunk. Mi hiányzik? Mi esne jól? Mire lenne szükségünk ahhoz, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz? Lehet, hogy valaki arra vágyik, hogy végre kipihenhesse magát. Más közös kirándulásokat szeretne. Van, akinek egy nyugodt vacsora hiányzik kettesben. Másnak az, hogy újra kézen fogják. Az élet sokszor éppen a nehézségeken keresztül ösztönöz bennünket fejlődésre. Ha korábban nem foglalkoztunk a kapcsolatunkkal, ez a változás lehet az a pillanat, amikor végre elkezdhetünk.

– Mitől lehet újra élő egy kapcsolat ennyi együtt töltött év után?

– Leginkább a közös élményektől. Sokan azt gondolják, hogy valami óriási változásra van szükség. Pedig nem feltétlenül! Lehet, hogy éppen most jön el az ideje annak, hogy együtt járjanak színházba, kiállításokra vagy kirándulni. Lehet, hogy új hobbit találnak, vagy végre elutaznak oda, ahová évtizedek óta szerettek volna. És fontos, hogy nem a program nagysága számít, hanem az, hogy új emlékek szülessenek. A kapcsolat minőségét ugyanis nem lehet pusztán elhatározással javítani. Ahhoz közös élményekre van szükség, amelyek újra összekötik a két embert. Persze ez nem mindig könnyű. Az évtizedek alatt sok pár megszokja, hogy inkább egymás mellett élnek, mintsem egymással. Mindenkinek kialakulnak a saját szokásai, saját érdeklődési körei, van saját képernyője, társasága. Ilyenkor tudatos döntésre van szükség. Arra, hogy újra keressük egymás társaságát, még akkor is, ha nem mindig ugyanaz érdekel bennünket. Nem biztos, hogy ugyanazt a filmet választanánk, vagy ugyanaz a hobbi lelkesít bennünket. De lehet kompromisszumokat találni. Az együtt töltött idő nem attól lesz értékes, hogy minden pillanata tökéletes, hanem attól, hogy újra megéljük: jó együtt lenni.

Nehéz dolgunk lesz, ha már berendezkedtünk egy ilyen, egymás mellett zajló életre. Mindkettőnknek megvannak a maga képernyői és saját baráti köre. Párunk számára azonban idővel fájó és bántó lehet, hogy csupán egymás mellett élünk. Nyilván jobb ez, mint a drámai különválás, de így elveszítünk valamit az élet édességéből és szépségéből.

– És mi történik akkor, amikor az egyik fél már nem is szeretné újraépíteni a kapcsolatot?

– Ez talán az egyik legfájdalmasabb helyzet. Van, aki megelégszik azzal, hogy békében élnek egymás mellett. Másnak ez kevés. Azt gondolom, hogy pusztán túlélni egy kapcsolatot nagyon szomorú dolog. Lehet, hogy kevesebb benne a konfliktus, de hiányzik belőle az öröm, a gyengédség és az a biztonság, amelyet egy valódi társ jelenthet. Pedig az intimitás nem életkor kérdése. Idősebb korban természetesen átalakul a szeretet kifejezése, de ettől még ugyanúgy lehet gyengéd, meghitt és örömteli. Sokszor éppen ezek a finom gesztusok adják meg ennek az életszakasznak a szépségét. A legnagyobb veszély talán az, ha feladjuk a reményt, és úgy rendezkedünk be, hogy „ezt már valahogy kibírjuk”. 

– Sok pár mégis eljut oda, hogy inkább csak lakótársakként élnek egymás mellett. Van ebből visszaút?

– Minden kapcsolat más, ezért erre nincs általános recept. De azt hiszem, mindig érdemes feltenni a kérdést: mit szeretnék még ettől az élettől? Mert amíg élünk, addig mindig van lehetőség arra, hogy valamit másképp csináljunk. Előfordulhat, hogy egy kapcsolatot már nem lehet újra megtölteni a régi szenvedéllyel. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne benne tisztelet, figyelem vagy gyengédség. Sőt, sokszor éppen ezek azok az értékek, amelyek az évek múlásával egyre fontosabbá válnak. A tisztelet melegséget tud vinni a mindennapokba. Az, hogy keresem, mivel tehetném könnyebbé a másik napját, hogy figyelek rá, hogy kíváncsi vagyok rá – ezek apróságnak tűnnek, mégis óriási erejük van. Sok kapcsolatban éppen ezek a gesztusok hozzák el a megújulást.

– Az üres fészek után sok családban megérkeznek az unokák. Ez új szerepet adhat a nagyszülőknek?

– Nagyon is. Az unokák érkezése sokak számára új értelmet ad a mindennapoknak. Ugyanakkor ez is alkalmazkodást kíván. Már nem mi hozzuk a szabályokat. A gyerekeink saját családot alapítottak, saját szokásaik vannak, és ezeket tiszteletben kell tartanunk. Ez néha nem könnyű, hiszen óhatatlanul összehasonlítjuk az ő életüket a saját egykori tapasztalatainkkal. Pedig sokkal többet nyerünk azzal, ha ítélkezés helyett kíváncsiak maradunk.

– Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Például azt, hogy nem azt nézem, miben más ez a fiatal generáció, hanem azt próbálom megérteni, hogyan működik. Nagyon gyakran hallani olyan mondatokat, hogy „bezzeg a mi időnkben”, vagy hogy „ezek a mai gyerekek már csak a telefonjukat nyomkodják”. Csakhogy ettől nem kerülünk közelebb egymáshoz. Lehet, hogy a mai gyerek már nem mászik fára, mint régen, de neki is megvannak a saját élményei. Ha egy nagypapa leül az unokája mellé, és őszinte érdeklődéssel megkérdezi, mivel játszik, miért szereti azt a játékot, akkor kapcsolat születik. Nem azért, mert a nagypapa hirtelen szakértője lesz a videójátékoknak, hanem mert az unoka azt érzi: fontos vagyok, kíváncsiak rám. 

– Sok nagyszülőnek ugyanakkor nehéz elfogadni, hogy a világ ennyit változott.

– Ez valóban nagy kihívás. A mai hatvan-hetven éves generáció olyan mértékű társadalmi és technológiai változásokat élt meg, amilyenek korábban évszázadok alatt történtek. Régen természetes volt, hogy a család minden este együtt vacsorázik. Ma sok otthonban mindenki más időpontban eszik, más programja van, más ritmus szerint él. Ez lehet szokatlan vagy akár fájdalmas is annak, aki egészen más mintát hoz magával. A kérdés azonban az, hogy kizárólag a saját elképzeléseinkhez ragaszkodunk-e, vagy megpróbáljuk megérteni a másik világát is. A nyitottság nem azt jelenti, hogy mindennel egyetértünk, hanem azt, hogy kíváncsiak maradunk.

Sok minden keresztülfut rajtunk, mikor bemegyünk a gyerekszobába, és csak az üres ágyakat látjuk. Nagy baj az, ha lelkünkbe befészkelt a szomorúság madara?

– A beszélgetésünk során többször is szóba került az aktualizálás. Ennek a legfontosabb szerepe idősebb korban van?

– Talán ekkor a legfontosabb. Az ember könnyen beleragadhat egyetlen szerepbe vagy témába. Találkoztam olyan házaspárral, ahol a feleség annyira belefeledkezett a közösségi média világába, hogy szinte minden más háttérbe szorult. A férj pedig ezt egyre nehezebben viselte. Máskor valaki egyetlen politikai vagy társadalmi kérdés köré építi fel az egész életét. Minden beszélgetés ugyanoda fut ki, a családtagok pedig idővel már nem is mernek megszólalni mellette, mert bármit mondanak neki, az az ember másról sem tud beszélni, csak a saját berögződéseiről. Ilyenkor nem maga a téma a probléma, hanem az, hogy elveszítjük a rugalmasságunkat, nem maradunk aktuálisak, elveszítjük a kapcsolódást a körülöttünk lévő világgal. Már nem tudunk kapcsolódni a másik emberhez sem, mert mindig ugyanazt ismételgetjük körbe-körbe, és figyelmen kívül hagyunk minden mást.

– Ez akár a betegségek esetében is igaz lehet?

– Igen. Volt olyan család, ahol egy súlyos betegség teljesen átírta a családi életet. Természetes, hogy ilyenkor mindenki a betegre figyel, hiszen segítségre van szüksége. De hosszabb távon veszélyes lehet, ha az illető identitása kizárólag a betegsége köré épül. A családtagok ilyenkor sokszor azt mondják, hogy: „már nem tud másról beszélni”. Hiányzik nekik az a személy, akit a betegsége előtt ismertek. Ez nagyon szomorú helyzet, mert a fájdalom mellett is maradhatnak örömteli pillanatok, érdeklődés, közös élmények. Fontos, hogy ne csak a nehézségek határozzák meg az életünket!

– Mit tanácsolna azoknak a pároknak, akik most készülnek a szóban forgó új életszakaszra?

– Azt, hogy ne várják meg, amíg a csend majd rákényszeríti őket a változásra. Érdemes már most feltenni egymásnak néhány egyszerű kérdést. Mit szeretnénk még átélni együtt? Miről mondtunk le eddig az időhiány miatt? Mi az, amire most végre lehetőségünk nyílhat? Ahogy említettem, lehet ez egy régóta tervezett utazás, egy közös hobbi, egy tanfolyam, vagy egyszerűen az, hogy minden héten szánunk egy estét kizárólag egymásra.

– Végül mit üzenne azoknak, akik éppen most élik meg az üres fészek időszakát?

– Azt, hogy ne csak azt nézzék, mi távozott az életükből, hanem azt is, mi érkezett a helyére. A gyerekek kirepülése valóban veszteség, ezt senki sem tagadja. De egyben lehetőség is. Lehetőség arra, hogy újra felfedezzük önmagunkat, a társunkat, hogy kik voltunk mi a gyerekek megszületése előtt, és mindazt, amire korábban nem jutott idő. A szeretet nem ér véget attól, hogy a gyerekek önálló életet kezdenek. Ha nyitottak maradunk, ez az új életszakasz éppúgy tartogathat örömöt, meghittséget és közös élményeket, mint bármelyik korábbi. Talán éppen ez az üres fészek legfontosabb üzenete: a csend nem feltétlenül a hiány jele. Néha éppen abból a csendből születik meg egy egészen új dallama az életünknek.