Az a jó abban, ha az embernek több gyermeke van, hogy iskolaév elején mindenből többet kell venni... Ez volt a vicc helye – de komolyra fordítva a szót, sok szülőnek hónapokkal előre félre kell tennie az iskolakezdésre, mert lassan olyan tekintélyes összeget tesz ki az iskolai kezdőcsomagok ára.
Persze, vannak kellékek, melyeket apránként előre be lehet szerezni, de sok mindent „muszáj” az utolsó pillanatra hagyni. Az iskolák ma már pontos listát adnak le a szülőknek, s egyáltalán nem mindegy, hogy milyen tolltartót vagy füzettartót veszünk, s mindig csúcsminőségű tollat és színes ceruzát „ír elő a tanító néni vagy bácsi”.
Szeretném a pénztárcámat egy végtelen óceánnak elképzelni, amiből sosem folyik el a víz – de két kisiskolás édesanyjaként tudom, hogy a nyári szünetek teljesen lemerítik a családi költségvetést. Az iskolakezdés pedig újabb pénzügyi sokkot jelent. Szerencsére a „mi iskolánk” sok kelléket biztosít a nebulóknak, ekképp a beszerzés és a költségek nem a szülő vállát nyomják. Így én a dugipénzemből győzöm is az iramot, elég, ha kellő időben, s nem az utolsó napon indulok el a beszerző túrámra. A pénz persze sosem elég, hisz a kisiskolások még nőnek, s az új szezonban sokszor az egész gardróbjukat le kell cserélni.
Ám nem mindenki ilyen szerencsés, mint mi, s azóta már hallottam pár rémtörténetet. Az egyik szomszédunk 150 eurós kezdőcsomaggal megúszta (hetedikes fia van) – de egyetemista lányuk például már nem kapott kollégiumot Nagyszombatban. Szerdahelyről pedig nincs rendszeres buszjárat, így ennek híján albérletbe költözött, ami plusz hatszáz euró érvágást jelent a családi kasszán. Nem tudja, hosszú távon fogják-e bírni... Sajnos, manapság ezekkel a kérdésekkel senki nem foglalkozik, valahogy senkit nem érdekel.
A társadalmi mobilitás mára igencsak megakadt, a szegényebbek nem jutnak feljebb, a kevésbé tehetősek gyerekei pedig nem kapják meg a kellő segítséget a tanuláshoz. De ez már egy másik téma.
Elsősök és alsósok
Szerencsés embernek tartom magam, mert olyan alapiskolát választottunk a gyermekeinknek, amely ingyen tanszercsomaggal, iskolatáskával (!) és iskolai kellékekkel kedveskedik a tanulóinak. Ám még így is vannak olyan kellékek, melyek „a jó, ha van” kategóriába esnek. Ahogyan viszont innen-onnan hallom, sokaknak az egész iskolakezdést saját forrásból kell finanszírozni, és semmi segítséget sem kapnak. Nincs ingyen iskolatáska, sem ceruzák, sem füzetek.
Ez van, de ezen még nem is háborognék, ha a szülők nem kapnának egy komplett „listát” arról, hogy milyen tanszermárkákat vár el tőlük az iskola – tehát nem csupán a tanszer vagy kellék típusát adják meg. Természetesen fontos a minőség, rajzórára például kívánatosak a minőségi színes ceruzák vagy a festékek, de nem hiszem, hogy mindig a drágább toll vagy ceruza a jobb. Egyik barátnőm említette, hogy még a nyomtatott feladatlapokra szánt dosszié márkáját és stílusát is meghatározta az iskola. Mintha nem lenne mindegy, hogy mibe teszik a gyerekek az egyszerhasználatos gyakorlólapokat! Szép iskolatáskát olcsóbb kategóriából is be tudunk szerezni – a rendezettség, vagyis hogy mindig rend legyen az iskolatáskában úgyis a gyereken múlik. Arról nem is beszélve, hogy sok szülőnek nincs elég bevétele, hogy (majdnem prémium) márkás kellékekkel „stafírozza ki” a gyerekeit. A költségeket sokan nem is tudják kigazdálkodni.
Persze itt is iskolája válogatja, a leszakadt régiókban azért nem szaladtak meg ennyire az igények. Füleki barátnőm lánya például harmadikos, az ő iskolájukban a szülők rendre befizetnek az osztálykasszába egy 30 euró körüli összeget, s az iskola abból állja a legszükségesebbeket. Extra kívánságok nincsenek.
Barátnőm a ceruzákat maga veszi, mert rájött, hogy a háromszög alakúak a legjobbak; de a tollat már a tanító néni vásárolja meg, hogy egységes írásképük legyen a tanulóknak.
Iskolatáska
A mi iskolánk biztosítja az iskolatáskát, de más iskolákban általában a szülő veszi meg. Az iskolatáska esetében nem gondolom, hogy az „egyszerű a nagyszerű”, hiszen oda kell figyelni arra, hogy a gyermekek háta és csontozata egészségesen fejlődjön. Ma már kaphatóak speciálisan kialakított, hátkímélő táskák is. Hasznos, ha inkább ezeket a gerincbarát darabokat választjuk, amelyek követik a gyerek hátának görbületét. Az is segít, ha a tanító néni nem pakoltatja tele a táskát.
Ebben ismét csak szerencsések vagyunk, hiszen nálunk nem kell naponta hazacipelniük a nebulóknak az összes tankönyvet, amire szükségük van; péntekenként viszik csak haza az egész heti csomagot. A legtöbb iskolában azonban még mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy a kisiskolás otthon is tanuljon, így aztán a gyerekek pattanásig tömött táskákkal közlekednek. (Akikért nem jön az autó, azok bizony meggörnyednek a teher alatt, szegény gyerekek orra szinte az aszfaltot súrolja.)
Véleményem szerint nem is annyira az iskolatáskának kellene hátkímélőnek lennie – inkább az iskolának.
Ideális hátkímélő iskolatáska elsősöknek!
Az elsősöknek a merevfalú, dobozos táskák a legjobbak, mert ezeket le lehet állítani a padlóra, s könnyen ki és be tudnak pakolni.
Hátkímélő táska elsősöknek
Tanszerek
Már a mi iskolás éveink alatt is elvárt volt, hogy a füzetek és a könyvek ne úgy nézzenek ki, mintha akkor húzták volna ki őket a kutya szájából. Ezért ilyenkor jól jön a jól bevált füzettartó, de ennek praktikusnak kell lennie. Elismerem, hogy az írni tanuló gyereknek olyan tollat vagy ceruzát kell használnia, amelyik nem hagy foltot és nem kenődik el a füzetlapon. Azt viszont már nem találom indokoltnak, hogy azért használjuk a márkás kelléket, mert azzal menőzni lehet vagy villogni.
Szerintem a gyerek ugyanúgy meg tud tanulni olcsóbb kellékekkel is írni-olvasni. (Kérjük ki a régi vágású tanítók véleményét, ők még nem annyira reklámcentrikusak, nem dőlnek be a színes reklámoknak, s nagy tapasztalatuk van a divatos tollakkal és ceruzákkal.) Nem tartom helyesnek, hogy szülőként sok pénzt áldozzunk felesleges tárgyakra és taneszközökre – hisz úgymond az oktatás ingyen van. Persze ez sem teljesen igaz, a tankönyvek ingyenesek, de majdnem minden órához kapcsolódik egy munkafüzet, amelyet külön meg kell venni. S mindig felbukkan egy-egy kreatív foglalkozásra szánt kellék, amit szintén jó lenne másnapra beszerezni.
Van, aki nem ismeri a Koh-i-Noor márkát? A leghíresebb a sárga, 1500-as számú ceruzájuk. A céget egy Joseph Hardtmuth nevű osztrák mérnök alapította – s nálunk azért annyira ismert, mert a ceruzagyár később átköltözött České Budějovicébe. Szüleink nemzedéke még Koh-i-Noor ceruzákkal a kezében nőtt fel. A ma használt ceruzakeménységi skálát szintén a Hardtmuth családhoz köthetjük. S valóban sokáig ezek voltak a legjobb ceruzák...
Hardtmuth nagy dobása az volt, hogy a grafitot agyaggal és kötőanyaggal keverte össze, ez tette lehetővé a modern ceruzabelek gyártását. A Koh-i-Noor ceruzamárka a nevét különben az akkoriban – a 19. században – legszebbnekszámító gyémántról kapta, mely az angol koronaékszer része volt.
Gardróbcsere
A nyári szünetben a gyerekek nőnek, mint a gomba – sok csemete a komplett ruhatárát kinövi. Szeptemberben aztán az „elkésett szülők” kétségbeesett sáska módjára – mea culpa, velem az élen! – támadást indítanak a ruhaboltok polcai ellen, feltúrva az árukészletet, mintha nem lenne holnap. Hisz az iskolába naponta fel kell öltözni, s illik változatosan! Mifelénk a szülők valahogy még mindig nem tudatosítják, milyen jótékony az egyenruha vagy kötény használata: eltörli a gyermekek közti szociális különbségeket, erősíti az összetartozás tudatát.
Nem véletlenül használják az elit angol és amerikai kollégiumok az egyenruhákat. Tördelőszerkesztőnk fiai egyházi iskolába járnak Pécsett, ahol egyentrikó és egyenkardigán van. Eme házszabály jócskán megkönnyíti az öltözködést, az iskolakép egységes, és elmondhatatlanul pénztárcakímélő. S mi van nálunk? Szétkapjuk a boltot, mert a végén már mindegy, hogy mit veszünk, mindegy, ha nem szép, de legalább méretazonos és praktikus. Mert mindig az a konfekcióméret hiányzik, amire szükségünk volna.
Rosszabb esetben a „Nem baj, ha a tesóé nagy rád, majd összegumizzuk!” jelszóval engedjük iskolába csemeténket. A cipővel viszont már bajban vagyunk (mert persze a gyereknek nem csak a ruha-, de a cipőmérete is megugrott a nyáron). Azzal nem alkudhatunk meg! Kell egy papucs az osztályterembe, egy tornacipő a tornaórára, és jó lenne két pár utcai cipő is...
A lábbeli
Ezt azért hagyom utoljára, mert ez megy a legkeservesebben. A cipőüzletek kirakatát pásztázva megállapítottam: idén biztosan találok legalább egy pár lábbelit a gyermekem lábára. Ám amikor bent vagyunk az üzletben, és a 8. darabot próbálja fel a fiam, egyre hangosabban morgok a kínálat miatt, tudtára adva az eladónak (akivel a végén azért cinkosan összekacsintunk): Hát milyen lábakra gyártanak ezek cipőt, hogy egyik sem jó!?
Sokak számára ismerős, hogy a gyermekünknek valahogy nem 31-es meg 32-es konfekcióméretű lába van, hanem picivel nagyobb, meg picivel kisebb. Szóval jó szülő módjára fogjuk a gyermek lábát, és megpróbáljuk beleszuszakolni a cipőbe, ami aztán az ujját nyomja, a sarkát töri, a lábfejénél szűk, a bokájánál széles, a cipő talpa meg nem elég bélelt... S ha mindez nem lenne elég, pluszban még át is ázik. Persze ugyanezt a tortúrát még eljátsszuk két másik üzletben is: hátha találunk olyat, ami jó lesz, majd visszamasírozunk az első boltba, hogy mindegy, ha kicsit lötyög vagy kicsit szorít, csak már vegyünk valamit...
S hogy mi ebből a tanulság? Ha tortúrákkal is, de azért csak elkezdték gyermekeim az első és harmadik osztályt. A kényszer nagy úr!
