A művészettörténet egyik legismertebb festőnője, Magdalena Carmen Frieda Kahlo Calderón 1907. július 6-án született Mexikóváros egyik külvárosában. Mellesleg némi magyar vér is csörgedezett az ereiben, hiszen apai nagyszülei Magyarországról emigráltak Németországba.
Fotográfus apja révén ismerkedett meg a festészettel, és szerzett benne némi jártasságot. Gyakran segédkezett a fényképek retusálásában és színezésében, később pedig tanulmányai mellett egy ismert reklámgrafikus műtermében dolgozott asszisztensként. A munka ugyan elnyerte a tetszését, mégsem gondolt arra, hogy festészettel foglalkozzon. Az egyik leghíresebb mexikói iskola növendékeként orvosnak készült. Egy szörnyű baleset azonban Frida egész életét megváltoztatta.
1925. szeptember 17-én a busz, amelyen a lány hazafelé utazott, villamossal ütközött. Több utas meghalt, Frida pedig nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Az orvosok nem sok reményt fűztek az életben maradásához. Lábadozása több mint egy évig tartott. A számos törés mellett több csigolyája is elmozdult a helyéről, ezért sokáig gipszfűzővel rögzítették a gerincét. Az unalom és a fájdalom elől a festészethez menekült. Szülei különleges festőállványt készíttettek számára, hogy az ágyhoz kötött lány fekve is tudjon dolgozni.
Ágya fölé tükör is került, amelyben önmagát, leggyakrabban megfestett modelljét nézegethette. Önarcképei egész életét végigkísérték, alkotásainak több mint a fele önarckép.
– Azért festem magamat, mert oly gyakran vagyok egyedül, s magamat ismerem a legjobban – vallotta.
Ezek a képek hűen tanúskodnak a lelkében dúló viharokról is. A kopár tájak és az üres szobák, amelyekben önmagát ábrázolta, valamint a tövises nyaklánc, a levágott haj, a vérző szív és az állatok mind Kahlo magányáról vallanak.
Az 1920-as években Mexikóban a reformmozgalom célja az önálló mexikói művészet megteremtése volt. Ennek jegyében Kahlo gyakran Mexikó különböző vidékeinek népviseleteiben mutatkozott, képeinek színeit pedig a népművészetből kölcsönözte. Alkotásait az indián dualista világkép is ihlette, amely szerint a világ egyensúlya két ellentétes erő harcának köszönhető. Ez a szemlélet akkor is megjelent műveiben, amikor saját félelmeit és reményeit vitte vászonra.
A szocializmusba vetett hit hozta össze Frida Kahlót a kor leghíresebb mexikói festőjével, Diego Riverával. Rivera, akinek alkotásai kétségkívül hatással voltak Kahlo festészetére, mindig elismerően nyilatkozott felesége munkásságáról:
– A művészet történetében ő volt az első asszony, aki megalkuvást nem ismerő őszinteséggel jelenítette meg a kizárólag a női nem által megtapasztalható általános és konkrét élményeket.
Kahlo művein megjelent a boldog feleség alakja, a gyermek utáni vágy, a vetélés és az abortusz szörnyűsége, a megcsalatás okozta sértettség és fájdalom, valamint a magány.
A törött gerinc
Ez az 1944-ben készült portré a művész testi szenvedését mutatja meg. Sérült gerincét törött oszloppal ábrázolta, a testébe fúródó szögek a már-már elviselhetetlenül kínzó fájdalmat, a kopár táj pedig a művész magányosságát fejezi ki. A régi baleset mélyen rányomta bélyegét Kahlo egész életére. Gyakran kínozták gerincfájdalmak, három helyen eltört medencéje pedig nem volt alkalmas gyermek kihordására, ezért megfogant magzatait sorra elveszítette.
A negyvenes évekre egészségi állapota annyira leromlott, hogy élete végéig acélfűzőt kellett viselnie. A lábát is amputálták, így betegsége ismét ágyhoz kötötte. Az alkotást azonban rendületlenül folytatta tovább. Az 1953-ban megnyílt első egyéni kiállítására barátai a betegágyával együtt vitték el.
Bernád Emese
